Egyházi kánonjogászként, lelkipásztorként, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként és biztonságpolitikai szakértőként is tevékenykedik. Beszéljünk majd biztonságpolitikáról is, de a közelmúltban a közvéleményt előbb Bese Gergő plébános ügye kavarta fel, aki melegpornóval bukott le, két folyamatban levő ügyben pedig kiskorúak zaklatása a vád egy volt és egy jelenlegi katolikus pappal szemben. Utóbbi esetekben az állami és az egyházi hatóság is eljárt, eljár. Hogyan viszonyul e két hatóság egymáshoz? Az egyház saját, az államtól elkülönített jogrendszert tart fenn?
Tulajdonképpen igen. Az egyház jogrendszere sokban hasonlít a világi jogra, miközben sok vonatkozásban el is tér tőle. Sokszor mondom, kicsit a püspökök mentségére, hogy az egyház nem rendelkezik világi hatóságokhoz hasonló képességekkel, jogosítványokkal. Tehát olyan eszköztára nincs, hogy kiküldi a rendőröket, vagy ha nem jelennek meg a tanúk, akkor szankcionál. Vannak viszont olyan ügyek, amelyeket a világi bíróság nem büntet, az egyház pedig igen. A kánonjogban nemcsak világi értelemben vett büntetőjogi kategóriákban kell eljárásokat lefolytatni, hanem morális kérdésekben is. És több tényállás is van, ami az egyházban bűncselekmény, például a gyónási titok elárulása vagy a szent eucharisztia meggyalázása.
Az egyházi jogban a homoszexuális aktus is bűncselekmény?
Egy pap esetében igen, egy világi, katolikus hívő esetében pedig morális vétség.
A homoszexualitás az egyház szerint a tisztaság ellen való vétség, de ennek is számos kategóriája lehet, például, ha tizennyolc év alatti a másik fél, akkor az kiskorú hátrányára elkövetett bűncselekmény, még akkor is, ha beleegyezett. Fontos azonban megjegyezni, hogy a homoszexualitásból származó kánonjogi értelemben vett bűncselekményt és a gyermekmolesztálási ügyeket nem szabad összekeverni.
A kánonjog is más büntetőszankciót helyez kilátásba, és a büntetőeljárás menete is másképp néz ki. Sajnos a médiában, a híradásokban az említett ügyek kapcsán is olykor közös nevezőre kerülnek a homoszexuális cselekmények és a kiskorúak bántalmazása, pedig ezek nagyon más kategóriába tartoznak.
Mi van, ha heteroszexuális pornóban szerepel egy pap?
Egyházjogi értelemben ez is a tisztaság elleni bűn. Lehet a cölibátus ellen is véteni. Persze mindenképp súlyosbít az ügy megítélésén, ha az nyilvánosan, de még inkább pornográf felvételeken közismertté válik.
De ez mégsem akkora bűn, mint mondjuk a melegpornó?
Az általános megítélése a heteroszexuális kapcsolatoknak hagyományosan enyhébb, ennek az az oka, hogy ezt a tettet a teológia a természet rendjéhez, a férfi-nő vonzalomhoz köti. Mindemellett az egyház álláspontja fokozatosan alakul. Ferenc pápa nemrég arról beszélt, hogy a világi jogrendszerekben megnyugtatóan rendezni kell a homoszexuális emberek társadalmi helyzetét. Nem elfogadható ezeknek az embereknek a megalázása, a diszkrimináció vagy hogy másodrendű állampolgárnak kezeljék őket. Emellett az egyház tanítása szerint különbséget kell tenni a házasság – amely kizárólagosan férfi és nő szövetsége, és amelyből a gyermekek származnak – és az azonos neműek együttélése közt. Nagyon fontos, hogy ilyen kérdésekben és a hivatalos állásfoglalásokban a papok konzekvensen az egyház tanításához és a szentszéki állásponthoz igazodjanak. Agresszívan fellépni semmiképpen sem szabad, az csak társadalmi feszültségeket okoz, az egyház feladata pedig éppen a társadalmi béke előmozdítása.
Világi hívők, akiknek felvállaltan azonos nemű párjuk van, lehetnek-e az egyház tagjai? Élhetnek a szentségekkel, részt vehetnek a misén?
Nagyon kényes ez a kérdés. Jelenleg az egész rendszer, ahogy érzem, mozgásban van. De az egyház tanítása és gyakorlata az, hogy a homoszexuális kapcsolatban élő vagy azt nyíltan felvállaló ember nem járulhat a szentségekhez. Hétköznapi értelemben ez azt jelenti, hogy nem áldozhat, nem gyónhat. És ez a helyzet a polgári fórumon elváltak, majd újraházasodottak tekintetében ugyanúgy, mint a homoszexuális párok esetében.
A szentségektől való elzárás egy hívő katolikus számára súlyos lelki terhet jelenthet.
Igen. Hozzáteszem, van egy klauzulája, záradéka az egyházi törvénykönyvnek, hogy minden büntetőjogi és morális kategória, amely eltilt a szentségek vételétől, az úgynevezett halálveszély esetén felfüggesztődik. Az egy olyan helyzet, amikor a pap feloldozást adhat, mert a lelkek üdvössége a legfontosabb.
Ha valaki megházasodik, pap létére, az is bűncselekmény?
Kánonjogi értelemben igen. Amikor egy pap megházasodik, akkor egyházjogi értelemben az úgynevezett „önmagától beálló felfüggesztés” lép érvénybe. Tehát az illető nem gyakorolhatja a papságból származó jogait, nem töltheti be egyházi hivatalait, és díjazásra sem jogosult, továbbá nem áldozhat és nem gyónhat. Ezenkívül az egyházi elöljárója elindíthatja azt az eljárást, ami a klerikusi állapot elvesztését, egyben a büntetéstől való mentesülést is eredményezi. A klerikus maga is kérheti ennek az eljárásnak az elindítását, és ez lehetővé teszi számára, hogy később egyházjogi értelemben törvényesen megházasodjon.
Bese esetében viszont más a helyzet.
Igen, egyebek közt azért, mert a homoszexuális kapcsolat morális megítélése más. A pap, aki megházasodik, olyan kapcsolatot szeretne létesíteni, mely az egyház által elfogadott ugyan, csak az ő számára a cölibátus intézménye miatt nem engedélyezett. Az egyház ezért megértőbb ilyen esetekben, és ha végigmegy a klerikusi állapot elveszítésére irányuló eljárás, az illető újra járulhat a szentáldozáshoz és gyónáshoz. Homoszexuális kapcsolat esetében ez az út nem járható. A büntetőeljárás után döntenek a büntetés mértékéről, nem kizárva a klerikusi állapot elveszítését, a szentségekhez való járulás lehetősége pedig az illető későbbi életmódjától függ.
Térjünk át a kiskorúak molesztálásának témakörére. R. Gábor ügye az egyik, amelyik esetében bejelentés nyomán az egyház indított vizsgálatot a pappal szemben. A vád szerint a lelkész négy kiskorút rontott meg a kiskunfélegyházi plébánián, s az áldozatok közül ketten 14 év alattiak. Az egyház lefolytatta a vizsgálatot, feljelentést tett, ekkor kezdődött el érdemben a nyomozás. A másik H. Róbert ügye, amiről még keveset tudunk, de szintén bejelentés nyomán indult egyházi vizsgálat pedofília gyanújával a kecskeméti plébános ellen, jelenleg pedig a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálódik.
Ezek az egyház számára nagyon kellemetlen, sőt fájó dolgok. De azt vallom, hogy nyíltan kell kommunikálni az ilyen ügyekben, ahogy most is tesszük.
Nem volt mindig nyílt a kommunikáció az ilyen témákban, gyakorlatilag a média törte fel a diót. 2002-ben jelent meg az első nagy hatású leleplező riport, amikor a Boston Globe megírta, hogy tömegesen tussolta el az egyház a pedofil bűncselekményeket. Nemcsak az elkövetők feljelentését mulasztották el a püspökök, hanem további gyermekeket tettek ki a molesztálásnak, amikor egyszerűen csak áthelyezték a pedofil papokat.
Mindez érthetően sokkolta a közvéleményt, és joggal várták az egyháztól, hogy reagáljon. De az egyház vezetése, beleértve a Szentszéket, sem volt fölkészülve erre. Mindenesetre az Egyházi Törvénykönyv vonatkozó büntető rendelkezését elkezdték szigorítani. Megjegyzem, a bűncselekmények az ügyek jelentősége okán a Szentszéknek vannak fenntartva; a dikasztérium kvázi bíróságként jár el. A történtek nyomán a sértetti kör kapcsán felemelték a beleegyezési korhatárt 18 évre – amely a különböző országok jogrendszereiben általában 14 vagy 16 év –, majd kiterjesztették azokra is, akik értelmi fogyatékosok és gondnokság alatt állnak. Később a büntetőjogi tényállást kiszélesítették, így ma ebbe a körbe tartoznak a szexuális aktuson kívül a zaklatás különféle formái vagy a pornográf fényképek megszerzése, tárolása, terjesztése. További szigorítás volt az elévülési idő megnövelése, ami jelenleg húsz év vagy lehet még több is, egyéni esetekben.
Ez jó, nem?
Véleményem szerint ez utóbbi inkább veszélyes, hiszen a nagyon régen történt bűncselekményeknél nehéz összegyűjteni megbízható módon a bizonyítékokat. Ezzel nem szeretném relativizálni a sok éve történt ilyen cselekményeket, de a bizonyíthatóság felvet kérdéseket. Viszont, ha a vád bebizonyosodik, ma már a klerikusi állapot elveszítése szinte borítékolható, függetlenül attól, milyen régen történt az eset.
Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek azt nyilatkozta, hogy R. Gábor esetében ez lett a következmény és ez a legsúlyosabb büntetés.
Valóban súlyos büntetés, de nem mondanám, hogy a legsúlyosabb. Vannak az úgynevezett gyógyító büntetések, vannak a jóvátevő büntetések, létezik kiközösítés, tilalom, felfüggesztés, s még számos büntetés van az egyházban, például egy bizonyos helyen való tartózkodás előírása vagy éppen a helytől való eltiltás. A hatóság bizonyos keretek között az ügy súlyosságának a fényében mérlegeli, milyen büntetést szab ki. Ez a mérlegelési jog természetesen az ilyen súlyos bűncselekmény esetén, mint a kiskorúakkal szembeni erőszak, rendkívül korlátozott keretek között mozog.
A közvélemény számára nehezen emészthető, hogyha valaki gyerekeket molesztál, az egyház szerint a legsúlyosabb, ami történhet vele, hogy nem lesz többé klerikus.
Eddig terjed az egyházjog büntetőjogi készlete. De azért tételezzük föl, hogy valaki pap szeretett volna lenni, és akkor a klerikusi állapot elvesztése komoly büntetés számára, illetve ne felejtsük el, hogy emellé még ott van a világi jog szerinti büntetőeljárás. Az egyik említett esetben az ügyészség már komoly szabadságvesztés kiszabását kérte a bíróságtól, ez nyilván még keményebben terheli az elkövetőt. És még arra is van példa, bizonyos feltételek megléte esetén, amikor Vatikán állam büntetőjoga is alkalmazásra kerül, elválasztva a kánonjogi eljárástól. Ez történt 2018-ban, a Washingtonban diplomáciai szolgálatot betöltő Carlo Alberto Capellae esetében, aki nagy mennyiségű, gyermekekről készült pornográf képet tárolt és osztott meg. Vatikán állam a büntetőjogi eljárás lefolytatása után öt év börtönre ítélte a papot. Ez nem azt jelenti, hogy mentesült a kánonjogi eljárás alól, inkább azt jelzi, hogy amennyiben a Vatikán mint állam jár el, semmivel sem enyhébb a kiszabott büntetés, mint más állam esetében.
Az egyházi állam által kiszabott szabadságvesztést hogy lehet végrehajtani?
Speciális módon, a lateráni egyezmény alapján, ami az olasz állam és a Szentszék között köttetett: az ilyen típusú büntetéseket olasz börtönökben szokták végrehajtani. A Vatikánnak nincs meg hozzá az infrastruktúrája, hiszen ott, konkrétan, nincs börtön.
