Karsai Dániel 46 éves ügyvéd betegsége olyan nyilvánosságot kapott, ami távolról sem megszokott a magyar közéletben. Ő maga akarta ezt a nyilvánosságot, méghozzá azzal a tiszteletre méltó céllal, hogy az eutanázia megengedhetőségének témájáról társadalmi párbeszédet kezdeményezzen. Szándékát értve és megértve a magam részéről azzal szeretnék ehhez hozzájárulni, hogy megpróbálom a bonyolultnak tűnő jogi helyzetet leegyszerűsíteni és – reményeim szerint – közérthetővé tenni.
Kezdjük azzal, milyen is az a betegség, amely lesújtott az ügyvédre. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) – ahová Karsai Dániel kérelemmel fordult – közleményében így írja le az az amyotrófiás laterálszklerózis (rövidítve ALS) betegséget:
Ez egy olyan progresszív neurodegeneratív betegség, amelynek nincs ismert gyógymódja. A betegség a motoros neuronok működésének, és így az izmok akaratlagos irányításának fokozatos elvesztésével jár. Az ALS végstádiumában a legtöbb akaratlagos mozgásért felelős izom megbénul; a beszéd, az önálló légzés és a nyelés nagyon nehézzé, végső soron lehetetlenné válik. Az érzékszervi és kognitív képességek nagyrészt épek maradhatnak, és a betegek szellemi funkciói és tudata a betegség előrehaladása során is megmaradhat.
De miért is kellett az ügyvédnek a strasbourgi bírósághoz fordulnia? Ennek okai a jelenlegi magyar jogszabályokban rejlenek.
A hatályos Büntető törvénykönyv (Btk.) szerint: „aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Noha nem a büntetés mértékéről van szó, azért megjegyzem, hogy a büntetési tételt a „régi Btk”. (1961.) legfeljebb 3 évi szabadságvesztéssel fenyegette, ezt azonban a Fidesz-kormányok ideje alatt kétszer is szigorították.
Emellett a Btk.-nak van még egy említendő rendelkezése, amely szerint a magyar büntető törvényt kell alkalmazni akkor is, ha a magyar állampolgár külföldön követ el olyan cselekményt, amely a Btk. szerint bűncselekmény, valamint akkor is, ha a külföldi elkövető külföldön magyar állampolgár sérelmére követ el a magyar Btk.-ba ütköző bűncselekményt. Ezt nevezik jogászul a törvény „extraterritoriális” hatályának.
Mielőtt rátérnénk arra, mit tartalmaz a gyógyíthatatlan betegekre vonatkozóan az Egészségügyről szóló törvény, definiáljuk az eutanázia fogalmát a Szegedi Tudományegyetem segítségével.
Az eutanázia a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása vagy előidézése szenvedésének megrövidítése céljából. Az eutanázia fogalmán belül megkülönböztetjük az úgynevezett »aktív eutanázia« és a »passzív eutanázia« fogalmát. Az aktív eutanázia a halál tevőleges előidézését jelenti. Ezzel szemben a passzív eutanázia esetén az életmentő, életfenntartó kezelés hiányáról, vagy annak abbahagyásáról beszélünk, melynek következtében a betegség lefolyása – a beteg saját döntése következtében – a beteg halálával végződik.
Már itt megjegyzem, hogy a tudományegyetem álláspontjával ellentétben a magyar kormány szerint a most ismertetendő egészségügyi szabályok nem jelentenek passzív eutanáziát, ám arra nincs magyarázatuk, hogy miért nem.
Az Egyészségügyi törvény (Eü.tv.) lehetővé teszi, hogy a beteg bizonyos ellátásokat visszautasítson. A gyógyíthatatlan beteg olyan ellátásokat is elutasíthat, amelyek nélkül idő előtt meghal. De mindezt hogyan? „Közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében”. Mindehhez még az is kell, hogy egy háromtagú orvosi bizottság egybehangzóan bizonyítsa, hogy a beteg tudja mit tesz, és a törvényi előfeltételek is adottak.
Ám még ez sem elég. Az élete vége felé járó betegnek a bizottság döntése után 3 nappal – tanúk előtt – meg kell ismételnie a szándékát. Ugyanez a kínos procedúra kell akkor is, ha egy cselekvőképes személy majdani, esetlegesen bekövetkező cselekvőképtelensége esetére kíván rendelkezni. Vagyis most tiszta tudattal dönt arról, hogyha – például – egy balesetben eszméletlenné válik, ne tartsák gépekkel életben. Ha pedig bármely esetben a háromtagú bizottságnak más az álláspontja mint a betegé, a bírósághoz lehet fordulni.
És akkor most ugorjunk vissza az Eü. törvény legesleg elejére. „A törvény célja: megteremteni annak feltételeit, hogy minden beteg megőrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon.” Továbbá: „kínzó, kegyetlen, embertelen, megalázó vagy büntető jellegű korlátozó intézkedést tilos alkalmazni.”
Mire hivatkozik Karsai Dániel az emberi jogi bírósághoz írt kérelmében? Lényegében csaknem ugyanarra, amit az Eü. törvényből idéztünk, és amit az Emberi Jogok Európai Egyezménye is tartalmaz. Az pedig minden, az egyezményt aláíró országra, így Magyarországra nézve is kötelező.
Összegezve: Karsai azt kérte az Emberi Jogok Európai Bíróságától, hogy értelmetlen szenvedés helyett méltósággal vethessen véget az életének amikor eljön az ideje, mert a hatályos magyar szabályozás ezt nem teszi lehetővé számára. Sőt, az, aki segítene neki kijutnia egy olyan országba, ahol legális az eutanázia, bűncselekményt követne el.
Az ügyvéd, aki pontosan ismeri a betegségének lefolyását és végkifejletét, az emberi jogi egyezmény konkrét paragrafusaira hivatkozva támasztotta alá kérelmét. Ezek:
- „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek alávetni.”
- „Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák, és ebbe a hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”
- „Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz, és ezt is csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek.”
Kérem, gondolják végig, vajon van-e olyan fogalom a kivételek között (nemzetbiztonság, közbiztonság, zavargás stb.), aminek alapján az állam korlátozhatná ezeket a jogokat!
A strasbourgi bíróság eljárásáról annyit kell tudni, hogy amikor egy kérelem érkezik hozzájuk, felszólítják az ellenérdekű felet, ez esetben a magyar államot, hogy tegye meg észrevételeit, majd azok beérkezése után a kérelmező erre szintén írásban tehet észrevételeket. Karsai ügyében a kormány észrevételeit már – az ügyvéd jóvoltából – ismerjük, azt is tudjuk, hogy készül rá a válasz, sőt, azt is tudjuk, hogy november végén kétnapos nyilvános tárgyalást tart az EJEB, ahol szakértőket és a feleket is meghallgatja.
Nem vagyok hivatott bíróságosdit játszani, Karsai pedig a legutóbbi sajtótájékoztatóján korrekt módon nem foglalt állást a kabinet beadványáról, de nem állhatom meg, hogy néhány megjegyzést ne fűzzek hozzá.
Miközben a kormány felsorolja az ide vonatkozó magyar jogszabályokat, a Btk. ismertetésekor kihúzza az „extraterritoriális” hatályról szóló rendelkezéseket. Szerintük ugyanis ennek az ügyben nincs jelentősége. Tényleg nincs? Hiszen éppen emiatt nem kaphat segítséget az a már mozgásképtelen gyógyíthatatlan magyar állampolgár, aki Hollandiában, Svájcban, Portugáliában, Spanyolországban vagy a Benelux államokban szeretné kérni az eutanáziát.
A kormány egyebek között utal az Orvosok Világszövetségének 2019-ben megfogalmazott nyilatkozatára. Ebből idézi: „egyetlen orvos sem kényszeríthető arra, hogy részt vegyen az eutanáziában, és egyetlen orvos sem kötelezhető arra, hogy ilyen célra utaló döntéseket hozzon.”
A magyar kormány azt állítja, hogy a bíróság által a jelen ügyben felvetett valamennyi kérdésre a Pretty kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítéletben már válaszoltak. Az erre az ügyre való hivatkozásnak csak annyi szépséghibája van, hogy azt mintegy 20 évvel ezelőtt bírálták el. Azóta nem csak a világ, de az EJEB gyakorlata is változott.
És még egyetlen gondolat a kormány észrevételéhez.
A nemzeti hatóságok jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy felmérjék lakosságuk legalapvetőbb kollektív erkölcsi és társadalmi értékeit
– írják.
Nem tudok róla, hogy a magyar kormány valaha is kezdeményezett volna társadalmi vitát az eutanáziáról, de néhány régi felmérést sikerült találnom:
- 2013 – „A magyar lakosság 55 százaléka továbbra is támogatja az eutanáziát – derül ki abból a közvélemény-kutatásból, amelyet a Medián készített a HVG hetilap megbízásából, megismételve egy 10 évvel ezelőtti felmérést. 2003-ban még a lakosság 62 százaléka válaszolt igennel a kérdésre.”
- 2017 – „A magyarok 23 százaléka nem helyesli a »kegyes halált«, 71 százalék támogatná.”
És, ami a kormány aggályait illeti, hogy majd a fél ország eutanáziát akar, arra itt egy megnyugtató adat: „Hollandiában az összes halálozásnak 3,9 százalékát teszik ki az ilyen esetek. Van egy határozott társadalmi igény az eutanáziára. De Hollandia igazolja azt is: alaptalan a félelem, hogy az aktív eutanázia bevezetése tömegeket sarkallna erre a döntésre.”
Sokan önök közül „csak” olvastak ennek a betegségnek a lefolyásáról. Én így vesztettem el egy közeli – egyébként orvos – barátomat. Tudom, hogy miről beszélek.
