Önt hallgatva mindig az az érzése az embernek, hogy ez egy élhetetlen ország. Miért ez az örök elégedetlenség?
Ez szerintem nem igaz, az életemmel elégedett vagyok.
És azzal, ami körülveszi?
Amikor középiskolás voltam, már közel jártunk a rendszerváltáshoz, de még a régiben éltünk. Azt a rendszert nem volt nehéz élhetetlenek tartani. Még az egyetem előtt beléptem a Fideszbe, ami akkor egy liberális párt volt. Több kerületi alapszervezet alapításában is részt vettem Giró-Szásszal (a későbbi kormányszóvivővel – a szerk.), akivel egy osztályba jártam. Később, másokkal pedig „megalapítottuk” az M-frakciót, pontosabban így neveztük egymást közt a csoportunkat.
Milyen frakció?
M-frakció. Fidesz-em. Na, mindegy. A vég akkor jött el, amikor már Fodor Gábor is konfrontálódni kezdett a Fideszen belül. Amikor az ő, hm, puha hatalomba ágyazódása sem fért bele a rendszerbe, világossá vált számomra, hogy a mi elég markáns vonalat képviselő M-frakciónk pláne nehezen fér össze azzal.
Akkoriban forgott a párt csúcsvezetői között, ismerte Orbán Viktort, Kövér Lászlót?
Igen, a párt országos tanácsának is a tagja voltam.
És onnan nézve minden érthető, ami az elmúlt három évtizedben a Fidesszel és Orbán Viktorral történt?
Én akkor még eléggé fiatal voltam, más kötött le, nem a jellemfejlődések vizsgálata.
Arra azért felfigyeltem, hogy egy idő után csak a resztli maradt a szervezetben, a nagy koponyák kiszálltak.
Engem akkor már jobban lekötöttek a tanulmányaim, lett egy célom, hogy orvos akarok lenni.
Ritkulni kezdett a Fidesz szürkeállománya?
Igen, ezt láttam. Aztán amikor konzervatív lett a párt, onnan szippantott be agyakat.
Az a fordulat önnek váratlanul jött?
Igen, az volt, bár abban az időben már tényleg nem követtem szorosan a párt körüli eseményeket. Akkor éppen az foglalkoztatott, hogy Bokros bevezette a tandíjat.
Ment tüntetni?
Persze. A csávó annyiból tökös volt, hogy legalább kiállt az erkélyre. Igaz, hogy hülyeségeket mondott, mert közölte, hogy a tandíj árát úgyis csak elinnánk, fizessük inkább be neki.
Azért ebben lehetett valami kis általános igazsága.
Kétségtelen, de akkoriban elég nehéz volt a megélhetésünk, és nem volt szimpatikus, ahogy kezelték ezt a helyzetet. Lehet, hogy igaza volt, de akkor is szívesebben adsz ki pénzt sörre, mint Bokros Lajosra.
És mit gondolt a vizitdíjról szóló népszavazásról?
Na, ez nagyon jó kérdés, mert a vizitdíjnak mindenki azt a részét látja csak, hogy valamilyen hozzájárulást kell fizetni, és akkor ez a pénz majd kibővíti az egészségügyi kasszát. Pedig a vizitdíj és a kórházi napidíj egyáltalán nem a co-paymentről szólt, ami amúgy is elenyésző tételt adott ki. A lényege a forgalom csökkentése lett volna. Ne az legyen, amit én vidéken, de fővárosi orvosként is átéltem, hogy az emberek a piacra menet, ha már úgyis arra jártak, útba ejtették a rendelőt. Szóval, hogy a szolgáltatást igénybe vevő értékén tudja kezelni a rá szánt időt a rendelőben. Rendszerhibát jelez, ha nagyon magas az orvos-beteg találkozók száma.
Arról vitatkozhatnánk, hogy az állami tb-rendszerben van-e helye bármilyen kiegészítő hozzájárulásnak, mindenesetre sajátos módon ez most is megvalósul, amikor a járulékfizető betegek inkább kifizetik a 30 ezer forintos rendelési díjat a magánegészségügyben, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek. Lényegében ugyanott vagyunk, mintha bevezették volna a vizitdíjat.
Szerintem meg rosszabb helyzetben vagyunk. Egyrészt, mert a vizitdíjat, napidíjat nem kellett mindenkinek megfizetnie, voltak szociális kivételek.
Most viszont ott tartunk, hogy a gyógyulás reményében egy piaci alapon szervezett magánellátóhoz kell fordulni, amit vagy megengedhet magának valaki, vagy nem.
Ha viszont a beteg erre nem képes, akkor nagyon sokszor az alapellátás bizonyos elemeihez – például a diagnosztikához – sem fér hozzá időben. Ez is magyarázza a hazai tumoros betegek kedvezőtlen gyógyulási esélyeit, Magyarország nagyon rossz halálozási arányát.
Elég konfrontatív a stílusa, szokott fenyegetéseket kapni?
Kitől?
Bárkitől, ismeretlenektől.
Nem, nem.
Nem találják meg azzal, hogy mit járatja annyit a száját?
Amikor elkezdtem intenzívebben foglalkozni az egészségügyi témákkal a blogomon, próbálkoztak különböző üzenetekkel, de miután látták, hogy ez nem célravezető, ezért ez elhalt. Más típusú nyomásgyakorlás persze van. Kedvencem Cser Ágnes, aki sokszor beperelt már, és ehhez volt, hogy megkapta a támogatást. Volt olyan per, amiben Patyi András kúriai tanácsa fordított meg egy addig számomra kedvező jogi eredményt.
Akkor tehát rögzíthetjük, hogy ez nem egy élhetetlen ország, de azért nehezen élhető. Legalábbis a társadalom egy részének.
Az a baj, hogy ez a nyomott hangulat rátelepszik a társadalom minden szegmensére. Sokat járok külföldre, és azt tapasztaltam az elmúlt tíz-tizenegy évben, hogy iszonyatosan szakadunk le a valóban nyugat-európai Nyugat-Európától. Ez nem csak abban merül ki, hogy itthon kevesebb hidzsábos nőt látok, ez is benne van. Mondjuk velük soha, sehol nem is volt konfliktusom.
Ez a leszakadás az életszínvonalban látszik, vagy az élethez való viszonyban?
Ön mit gondol?
Én is járok külföldre, de nem tudnám azt teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy az életszínvonal tekintetében fényévekre vagyunk Európa nyugati részétől. Természetesen az átlag sok mindent eltakar. De amit én markánsabbnak tartok, hogy gondolati síkon vált ketté a nyugati és a magyar társadalom.
Ez nem egy relaxált társadalom. Bárhova megy itthon, az embereken a mélabút, a közönyt fogja látni. Nyomasztó ez a légkör. Kint nem ezt tapasztalom.
És ez a mindenkori kormányon múlik?
Szerintem abban a jelenlegi kormánynak nagyon nagy felelőssége van, hogy ennyire polarizált a társadalom.
Ettől válik depresszióssá a társadalom, hogy ráterhelik a politikát?
Ez az egyik része. A másik, hogy valami ellen mindig uszítunk, permanensen valakivel szemben határozzuk meg magunkat. Hogy mindig van egy bűnbak. Sosem mi, de mindig kell lennie valakinek, aki betölti ezt a szerepet.
Magyarázható ez az össztársadalmi pszichés defektus azzal, hogy folyamatosan nyílt, egyértelmű értékválasztásra kényszerítik az embereket – menekültek, orosz-ukrán háború –, amelyek ösztönszerűen jóval árnyaltabb megközelítést kívánnának meg?
Ráadásul ezekhez a döntésekhez olyan információkat ad a kormány, amelyek szintén a végletes leegyszerűsítés felé viszik el a gondolkodást.
Mit mond Orbán Viktorra?
Olyan, mint egy kis, köpcös gyerek, akinek elvették az uzsonnáját, aki mindenért toporzékol.
És lehet ellene nyerni?
Persze, hogy lehet.
Az orvosi kamara nyerni fog?
Szerintem már nyert is. Öt nap alatt 12 ezren írták alá a nyilatkozatot a kamarai tagság fenntartásáról (az interjút március 6-án vettük fel, a maradók száma azóta a 15 ezret is meghaladja – a szerk.) . A tagság negyede tehát már véleményt nyilvánított. Nagyon fontos, hogy ezt önként tette.
Ön is közéjük tartozik?
Igen, én már nyilatkoztam.
Mennyien tehetnek még ugyanígy a március végi határidőig?
Bízom benne, hogy legalább a tagság 60 százaléka. Ez harmincezer orvost jelentene.
És ez kellő erőt adna a kamarai álláspont képviseletéhez?
Már az eddigi 12 ezer nyilatkozat is erős felhatalmazást ad ehhez.
Szerintem egy nagyon buta, elhamarkodott, kontraproduktív lépés volt a kormánytól a kamara megtámadása,
ezzel a politikai bosszúval csak azt érték el, hogy a kamarának immár nincs miért finomkodnia. Persze tudjuk, hogy Orbánék nem szoktak félúton megállni. Hallani, hogy kormányzati háttérrel esetleg létrejön egy ellenkamara, de a Magyar Orvosi Kamara önkéntes alapú működése továbbra is szilárd alapot jelent a szakmaiság képviseletére.
A kamara elleni fellépés tud szakadást okozni az orvostársadalomban?
Az orvosok nagy része alapvetően jobboldali beállítottságú, sokan közülük oda is szavaznak, de az, amit a kormány a kamarával művel, még őket is felháborította. Több olyan konzervatív világnézetű orvost ismerek, akik erős kampányt indítottak a bent maradás mellett.
Szintén a kormány döntésének eredményeként az etikai ügyek vizsgálata a kamarától átkerül egy állami testülethez. Ez nem zavarhatja meg a fejeket? Lehet olyan orvos, aki emiatt meginog, mert fél, hogy őt is meghurcolhatják egy mondvacsinált üggyel?
Kellő tapasztalattal rendelkezem a kamarai etikai ügyeket illetően, számos vizsgálat indult ellenem, közülük több a bíróságon végződött. Igaz, egyik sem a szakmai munkámmal állt kapcsolatban, hanem a közéleti szerepléseimmel. Ha tehát valaki elég kritikus lehet a kamara etikai tevékenységével kapcsolatban, az én vagyok, de annál rosszabbat nem tudok elképzelni, mint hogy ezt a jogkört átvegye az állam, hogy ott döntsék el, mi etikus, mi nem. Onnantól mindig jelen lesz a kétség, hogy adott döntés mögött politikai bosszú áll-e. Az is nonszensz, hogy a munkajogi következményeken túl akár etikai vizsgálat is indulhat egy orvos ellen, aki esetleg beszélni merészel a kórházában tapasztalt áldatlan állapotokról, ez ugyanis nem etikai kérdés. Ez nagyon rossz időket idézne, emlékszünk, mi történt a Covid alatt, amikor központilag tiltották a tapasztalatok megosztását az ellátók között: az egyik legrosszabb halálozási aránnyal zártuk a járványt. Jobb lett volna, ha már akkor sem szól bele a kormány.
Mikor lehetne azt mondani, hogy a kormány nyert? Ha az általa tervezett strukturális átalakítások mégis megvalósulnak?
De nem tudnak. Elég hamar kiderült, hogy amiként eltervezték az átalakítást, az úgy kivitelezhetetlen. Ez váltotta ki a félelmet a kormányban: ijesztő lehetett azzal szembesülniük, hogy Győr-Sopron-Moson megyében egyetlen háziorvos sem volt hajlandó részt vállalni az ügyeleti rendszerből. Az a térség a Fidesz fellegvára, ahol egy Borkai Zsoltot simán megválasztott a város a botránya kirobbanása után, s ahol az Audi letelepedéséért eleve a Fidesznek hálásak. Na, ott egy orvos sem írt alá. Nincs mit szépíteni, a kormány ezt elbénázta. Szó sincs arról, hogy a háborús, inflációs krízis közepette, amelyekkel szemben tehetetlen, talált magának egy nyerhető belpolitikai csatát a kamarával szemben. Ez nem egy zseniális manőver, egyszerűen ennyire bénák.
De én nem is az ügyeleti rendszert tekintem az egész helyzet kulcsának. Az huszadrangú történet ahhoz képest, ahogy például a járó- és fekvőbeteg ellátást átszervezik. A feladat a megyei kórházakhoz került, ahol nyilvánvalóan a saját érdekeiket fogják előtérbe helyezni.
Olyan vezetők fognak kulcsfontosságú döntéseket hozni, szakdolgozók átrendeléséről rendelkezni, akik kötődnek a NER-hez, máshol nem nagyon tudnák megállni a helyüket,
annyi a dolguk, hogy elfogadható szinten menedzseljék a rájuk bízott intézményt és jóban legyenek a helyi Fidesz-potentáttal. Helyettük regionális, kórházaktól független ellátásszervezőkre kellett volna bízni ezt a feladatot.
Adódik a kérdés: kell annyi kórház, amennyit ma fenntart az állam?
Dehogy kell, de nem mindegy, hogyan történik a racionalizálás. Én például együtt tudnék élni azzal, ha az egymástól legfeljebb 20 kilométer távolságra lévő Gyula és Békéscsaba közül csak az egyik működtetne kórházat. Ugyanígy Hódmezővásárhelyen sem létszükséglet fenntartani az intézményt, közel van Szeged. A racionalitás ezt diktálja. Ugyanakkor vannak helyek, ahol igenis van létjogosultsága a kórháznak, ilyen Balmazújváros, Dunaújváros vagy Sátoraljaújhely, ahol a megyeközpont mellett megférne még egy fekvőbeteg intézmény. Ennek az átgondolása azonban nem történt meg. Mondom, bénák.
