Abból a szempontból nagyon pesszimista vagyok, hogy úgy érzem, az én pályafutásom alatt már nem lesz látható változás az oktatásban. Bár ki tudja, mikor leszek nyugdíjas, még taníthatok mindhalálig – a »légy jó mindhalálig« helyett a »taníts mindhalálig« lehetne a pedagógusok új szlogenje. Ha ma kezdődne bármi változás, annak is leghamarabb hét–nyolc év múlva lenne nyoma a gyakorlatban.
Pilz Olivér 54 éves, matematika, fizika és biológia szakos tanár a miskolci Herman Ottó Gimnáziumban. Szülei egy járműjavítóban dolgoztak, édesapja másodállásban tanított szakmai tárgyakat felnőtteknek esti képzésen. „Aki egész életében tanár, az lényegében egész életében iskolába jár”, mondja, de ez nem azt jelenti, hogy édesapja volt számára a követendő példa, amikor tanárnak állt.
Szerinte a legtöbb tanár fejében valamelyik egykori tanára képe él, amikor elképzeli, ő hogyan tanítana, próbálja követni, amit a példaképe csinált. Neki is a korábbi tanárai voltak a példaképek. Látta ugyan, amikor édesapja dolgozatokat, szakrajzokat javított esténként, de nem ő élt a fejében pedagógusképként, hanem a saját tanárai.
Csak az érettségi előtt érezte meg, hogy erre a pályára vágyik. Sokáig állatorvosnak készült, aztán már inkább biológia-fizika szakos tanárként képzelte el a jövőjét. Akkoriban még nem igazán lehetett a szakok között válogatni, csak a matematika-fizika párosítást választhatta, úgyhogy előbb azt végezte el, a biológiát csak jóval később. Az egyetemi évek alatt aztán már biztossá vált számára, hogy tanítani szeretne, a tanítási gyakorlat pedig még inkább megerősítette ebben.
A kétezres évek közepén azonban visszaszorult a természettudományos tárgyak oktatása – amikor a pályára lépett, még négy évig tanítottak fizikát a gimnáziumban, ezt aztán három, majd két évre csökkentették –, úgyhogy úgy döntött: otthagyja a pályát. Később rájött, túlságosan hiányzik neki a tanítás, az iskola és a diákok, így aztán három év kitérő után – amiről nem szeretne beszélni – visszatért a katedrára, és azóta sem hagyta el.
Élete egyik fontos éve 2016 lett: addig nem ismerte sem az ő, sem az iskolája nevét az ország, ami egy pillanat alatt megváltozott, mivel a hermanosok nem akartak tovább hallgatni az oktatás problémáiról. Inkább írtak ezekről egy levelet.
Előző év szeptemberében, emlékszik vissza, a kollégáival egyre többet beszéltek arról, hogy a helyzetük kezd elviselhetetlenné válni – ekkora kezdtek beérni az új köznevelési törvény hatásai.
Egyszerűen megfulladunk
– érezték ekkoriban, miközben már október-novemberben olyan fáradtak voltak, mint máskor a tanév végén. Egy értekezleten aztán úgy döntöttek, tenniük kell valamit.
Különböző beszélgetésekből, a kollégáitól kapott információkból összerakott egy levelet november végére, ebben szó esett az oktatás finanszírozásának problémájától kezdve a diákok és tanárok terhein és az alaptanterv hibáin át a szakmai egyeztetések hiányáig nagyjából az összes, oktatást érintő kérdésről. „Vegyék ezt segélykiáltásnak, kérjük a felettes szervek és a társadalom támogatását, segítségét!” – írták akkor a miskolci pedagógusok.
Nem akartak rögtön ország-világ elé állni, először a fenntartónak küldték el annak reményében, hogy majd továbbítja az írást a döntéshozóknak. Jelezték viszont, hogyha nem kapnak választ, január első munkanapján nyilvánosságra hozzák a levelet. Érdemi válasz nem érkezett, úgyhogy amikor visszamentek az iskolába a téli szünet után, megkérdezte a kollégáit, mehet-e a levél a nyilvánosságnak. Mindenki azt mondta, hogy igen. Az értekezlet után már csak egy kattintásra volt szükség.
A levél elküldése előtt Pilz Olivér naivan arra gondolt, hogy a döntéshozók végre leülnek beszélni az oktatás szereplőivel, de némi látszategyeztetésen kívül ebből semmi nem lett. Párbeszéd nem alakult ki, viszont létrejött a Tanítanék Mozgalom. A név kiválasztásában egyébként nem sok tudatosság volt: kaptak felajánlásként egy honlapot, ahova feltehetik a levelet, hogy azt mások is aláírhassák. Tanítanék, ez volt a neve.
Nem volt tudatos döntés az ő fokozott szerepvállalása sem, de ahogy az egyik esemény érte a másikat, azt vette észre, ha jön két ember egy kamerával, általában „az ő orra alá dugják” a mikrofont. Igazán nem vágyott erre a szerepre, mégis ráragadt. Közben persze maradt az a középiskolai tanár, mint korábban.
Tanár úr, amúgy mikor javítja ki a dolgozatokat?
– kérdezték ekkoriban sokszor a diákjai. A mozgalom körüli teendőkkel mindig akkor kezdett el foglalkozni, amikor már felkészült a következő napra, minden számonkérést kijavított, és hazaért a közös programokról, legyen az színház vagy kirándulás, hiszen osztálya is volt ekkoriban.
Az utazás alatt próbált időt nyerni: vonattal járt fel Budapestre – amire egy időben hetente többször is szükség volt –, és akkor az ölében kijavíthatta az irományokat útközben. „Mondták a diákok, hogy ugyanúgy ki vannak javítva a dolgozatok, éjfélkor beírva a jegy, pedig »a tanár úr megint szerepelt este a tévében«.” Habár sok munkával jár, azt mondja, össze lehet egyeztetni az iskolai és közéleti teendőket, 2016 környékén és most több a feladat, de a háttérben a kettő között is akadt.
Hat éve már a Dunántúlon is tudták, hogy Miskolcon van egy Herman Ottó Gimnázium. Kőszegen vagy a Balatonnál is odajöttek hozzám, hogy ugye ott tanítok. Ráadásul azt láttuk, hogy a következő években megnőtt az iskolába jelentkezők száma, úgyhogy pozitívan éltem meg a szerepvállalásom: láttam, hogy az iskolára is jó hatással van.
Előfordul, hogy az utcán, a boltban is ráköszönnek, habár tudja, soha nem tanította sem a szülőt, sem a gyermekét. Az új szerepkörrel járó felelősség viszont annyira nem nyomasztotta, hogy attól ne tudjon aludni. Igaz, olykor soknak, sőt nyűgnek érezte az ezzel járó munkát, amikor semmiféle reakció nem érkezett rá. „Ennél még az is jobb, hogyha fenyegető leveleket kapnak a kollégák, mert legalább kiderült, hogy eljutottunk az ingerküszöbig.” Jó pár olyan év volt, amikor ez nem sikerült.
Alapvetően mai fejjel nézve sem csinálna másképp semmit, egyedül a háttértámogatás építésére tekint úgy, mint elszalasztott lehetőségre, erre sosem maradt energiájuk a tanítás és a mozgalom teendői mellett. Személyesen bejárni az országot a politikusok feladata, vélekedik, miközben azért nekik is támogatottságra lett volna szükségük, mert anélkül nincs esély változásra.
Hat éve még azzal kezdődött a nyílt levelük, hogy nem a béreikről beszélnek, most viszont már azt vallják, hogy az a nulladik probléma. Szerinte ma egy tanárnak a bér miatt a hivatása és a családja között kell választania, és mostanra odáig jutottak, hogy válaszút előtt állnak: vagy a hivatásuknak élnek, vagy ellátják a családjukat, kifizetik a rezsit, bevásárolnak.
Nem a Seychelle-szigetekre mennénk nyaralni, először azt szeretnénk, hogy ki tudjuk fizetni, ami előttünk áll, és ha ez sikerül, néha el tudjunk menni színházba, vagy megvenni egy könyvet. Nem luxusra vágyunk, hanem arra, hogy egy diplomáshoz méltó életet tudjunk élni, legalább minimális szinten.
Nincs egyszerű dolguk, hiszen a felesége is pedagógus, szintén a Hermanban tanít. „Nyomaszt, amikor látom a boltban, hogy ami tegnap x forintba került, az most másfél x forintba. Tudom, hogy a fizetésem viszont ugyanannyi, úgyhogy, amikor hónap végén bankkártyával fizetek, mindig eszembe jut, vajon van-e még rajta elég pénz. És sajnos egyre kevésbé van.”
Lelkiismeret-furdalásom van a két gyermekemmel kapcsolatban, hogy soha nem tudtam őket rendesen elvinni nyaralni. Nálunk a nyaralás csak rokonlátogatást tud jelenteni, olyan sosem fordult elő, hogy rendes szállodában aludjunk. Lehet, hogy a magyaroknak elvileg kijár az, hogy Horvátországba járjanak a tengerpartra, de az én gyerekeim még sosem látták a tengert. És nem is tudom, meg tudom-e nekik mutatni.
Szerencséje van, mondja, mert a gyerekei tolerálják mindezt, de azért velük is előfordul, hogy arról próbálnak érdeklődni, miért nem tudnak megvenni épp valamit. Mások nem ilyen szerencsések, van olyan tanárházaspár ismerőse, ahol a szülőket lúzereknek tartják a gyerekeik. Ez a tanárok társadalmi megítélését is tükrözi, szögezi le, miközben azért egyre inkább úgy tűnik számára, hogy az emberek mögöttük állnak. „Felemelő, amikor a diákok és a szülők kiállnak a tanárokért, akkor érzi azt az ember, hogy nemcsak a tábla van mögötte, hanem támogatás is.”
Hiába a támogatás, nemrég kiderült, hogy jócskán lehet félnivalója azoknak a tanároknak, akik felemelik a szavukat: ismételt polgári engedetlenségük miatt öt tanárt elbocsátottak a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból – köztük Törley Katalint, aki a Tanítanék Mozgalom másik társalapítója volt.
Nekem alapvetően van probléma a félelemérzetemmel
– mondja a miskolci pedagógus, jelezve, hogy minél nagyobb a társadalmi támogatottság, annál kevésbé érzi, hogy félnie kéne. Hiába cáfolta meg ezt az elméletet sokszor már a történelem, nemrég épp a közelmúltban.
Belátja, hogy az elmúlt években nem sikerült érdemben megváltoztatni a rendszert, de kisebb eredményeket ettől még szerinte el lehet érni – és a bérkérdést például egy kicsi eredménynek tartja. „Ez a nulladik követelmény, egy nagy emelés hatására sem fog megjavulni, hogy egy gyereknek mit kell tanulnia. Ha lesz tanár, akkor lesz oktatás, és utána beszélhetünk arról, hogy az milyen és hogyan kell csinálni.”
A hétköznapokban számtalan dolog nehezíti a munkáját, ilyen a Nemzeti alaptanterv is, amire hiába szeretné, nem mondhatja, hogy „ez hülyeség, ezzel nem foglalkozom”, mert azzal a tanítványait hozná hátrányba a továbbtanulásban. „Ettől még a Nat olyan, mint a libatömés: le kell nyelni, ennyi van, nagyon sok, befogadhatatlan, és el sem mélyül.”
Néha azért lát biztató jeleket is, „kréta mostanában van, néha még színes is”, de az informatikai beszerzéseknél még mindig hónapok, akár évek telnek el, amíg megérkezik egy-egy eszköz.
És egyébként is, az oktatás ne arról szóljon már, hogy van kréta vagy nincs, hanem arról, a gyereknek jobb lesz-e vagy nem.
Az elmúlt években a többi közt abban érez változást magán, hogy el meri mondani, amit gondol, illetve többet foglalkozik azzal, hogy elolvassa az oktatással kapcsolatos szakanyagokat. Örömmel látja, hogy amíg 2016-ban idős arcokat látott egy Kossuth téri tüntetésen a színpadról, most többnyire fiatalokat, az viszont zavarja, hogy azon kívül, hogy „Soros, Gyurcsány, libsi, bolsi”, érdemi kritikát senki nem tud megfogalmazni velük szemben. Még nem találkozott olyannal, aki ellenezte volna a törekvéseiket, és érdemben meg tudta volna fogalmazni, miért érez így.
„Mindeközben sokan fordulnak hozzánk, így olyan információkat is megtudunk, amik alapján láthatjuk, hogyan fest a helyzet az országban. Sokszor mondják, hogy »ne mondd, hogy én mondtam«, néha azt se, melyik iskola, netán város, csak jelezni akarják, hogy épp kiesett az ablak, leszakadt a plafon, vagy a fenntartó, esetleg az igazgató megtiltotta, hogy sztrájkoljanak.”
Nem saját magát vagy idősebb kollégáit akarja ezzel bántani, de azt érzi, hogy
öreg emberek próbálnak fiatal gyerekeket tanítani,
a szellemi megújuláshoz pedig szerinte fiatal tanárokra lenne szükség. Habár hároméves pályaelhagyását követően visszament tanítani, nem zárja ki, hogy eljön az a pillanat, amikor újra aktuális kérdéssé válik számára, ami az utóbbi időben egyre több pályatársában megfogalmazódott: menni vagy maradni? Azért ahogy öregszik, egyre kevésbé tudja elképzelni. De el tudja.
