„A feminizmus az a radikális eszme, miszerint a nő is ember.” Amikor először hallottam ezt a definíciót (amelyet Mary Shear amerikai író alkotott a nyolcvanas években), szinte nevetségesen triviálisnak tűnt. Mára viszont odajutottunk, hogy újra el kell magyarázni.
Számítani lehetett rá, hogy a kormány „genderideológia” elleni háborúja a következőkben a feminizmus legalapvetőbb eredményeit veszi célba: felsőfokú tanulmányok, reprodukciós jogok; kíváncsi vagyok, hogy a választójog mikor kerül sorra. A „genderellenes” háború – ellentétben a feminizmussal, aminek vannak magyar hagyományai is – egy importeszme, ami a 2016-17-ben a kifulladó, illetve okafogyottá váló migránsellenesség szerepét vette át. (Azért az idézőjel, mert egy kreált ellenséggel harcolnak, és olyan jelentéseket tulajdonítanak a genderfogalomnak, valamint olyan célokat használóinak, amelyekkel azok nem rendelkeznek.) Áldozatul esett a társadalmi nemek tanulmánya önálló mesterszak, a kapcsolati erőszakot elszenvedő nőket védő Isztambuli Egyezmény, a transznemű emberek jogi nem- és névváltoztatási lehetősége, valamint (az azonos nemű párok kizárása érdekében) az egyedülálló személyek örökbefogadó szülővé válása. Ezek után jött a melegek aljas összemosása a pedofilokkal, és ennek örvén az iskolai szexedukáció szinte teljes ellehetetlenítése: civil szakértők nem mehetnek be az iskolákba, sok tanár nem mer (heteroszexuális kontextusban sem) kapcsolódó témákról beszélni.
Noha az is az alapvető jogok megsértése, ha az állam nem védi meg egy nő élethez és testi épséghez való jogát, és kiszolgáltatja a bántalmazójának, a nők többségével könnyű volt elhitetni, hogy a kapcsolati erőszakban ők nem érintettek. (Valójában minden női állampolgár értékéről szól az, hogy a hatóságok mennyire védik meg a bántalmazottakat.) A kormány most próbálgatja, hogy meddig mehet el a nők jogainak megnyirbálásában, mi az a szint, amit még a társadalom tolerál. Ezért készülhetett el az Állami Számvevőszék tanulmánya az állítólagos „pink education”-ről, amit, miután még fel sem ocsúdtunk belőle, Pintér Sándor szívhangrendelete követett. Mindkettő egy irányba mutat: a nők ne mutassanak fel saját törekvéseket, saját akaratot, csak fogják be, és szüljenek.
4,5 százalék. Ennyi a nők többsége a felsőoktatásban, ami miatt egy állami szervezet megkongatja a vészharangot, és félteni kezdi a nemek alaptörvényben rögzített egyenlőségét. Ironikus annak fényében, hogy például a parlamenti képviselők körében jóval nagyobb nemek közti egyensúly-eltolódásról van szó: mindössze 14 százalék a női képviselők aránya. Ez az adat sok éve hasonló, és az állami szerveket egyáltalán nem aggasztotta. Részükről senki nem hiányolta az esélyegyenlőséget, a megoldást keresőket pedig gonosz társadalommérnökként máglyán akarták elégetni.
Erre most mi történik? 4,5 százaléknyi női „előny” van a felsőfokú oktatásban részt vevők közt, 10 százalék pedig a diplomát szerzők közt (azért az idézőjel, mert ebből munkaerőpiaci előnyök nem következnek a későbbiekben), és egy olyan állami szerv siet felkarolni ezt az égbekiáltó igazságtalanságot, aminek még csak nem is ez a funkciója. A számvevőszék aggódik, hogy a fiúk és a férfiak nem tudják kibontakoztatni a tehetségüket, sajátos képességeiket, annak ellenére, hogy a nemek munkaerőpiaci helyzete, vezetésben való jelenléte és így tovább egyáltalán nem ezt mutatja. Mikor szokás állami szinten amiatt aggódni, hogy a nők nem tudják kibontakoztatni a tehetségüket, sajátos képességeiket a szexista előítéletek, az anyasággal járó munkaerőpiaci szankciók, netán a büntetlen munkahelyi szexuális zaklatás miatt? Hát persze, nekik nem is kell: Novák Katalin még miniszterként eligazított minket, hogy ne akarjunk „versenyezni a férfiakkal” (mert ugyebár a női ambíció is csak a férfiak körül foroghat, mint a világon minden). Nyilván ezért érjék be a többségben nő pedagógusok az alacsony fizetéssel: pedig ha meghallgatnák a sztrájkolókat és emelnék a béreket, mindjárt megszűnne az ÁSZ által is rosszallott „elnőiesedés” problémája.
A nőknek azonban – sajnos – nemcsak személyes ambícióik és sajátos képességeik vannak, hanem saját akaratuk is. Ami miatt ők maguk akarnak a személyes életükről döntést hozni, és ebbe nemcsak a tanulmányaik tartoznak bele, hanem a testük, a szexualitásuk és a termékenységük is. Ők maguk akarják eldönteni, hogy mit tegyenek nem kívánt terhesség esetén, és az erre vonatkozó joguk (talán mert a Ratkó-korszak túl mély nyomot hagyott a társadalmi emlékezetben) széles körű támogatottságot élvez. Több évtizedes hagyománya van, amit például Lengyelországgal ellentétben még csak a széles körben elterjedt katolicizmus sem ellensúlyoz: a vallásukat gyakorlók aránya nálunk igen alacsony, és (lásd annak idején a lengyel templomokból mise alatt tüntetőleg kivonuló nők példáját) még ők sem biztos, hogy az egyház minden egyes dogmájával egyetértenek. Fogamzásgátlást például a tiltás dacára a katolikus hívek jelentős része használ.
Ahogyan a kötelező védőnői konzultációknak, úgy feltehetően a szívhangrendeletnek sem lesz érdemi hatása a nem kívánt terhességek megtartását illetően. A jelenlegi két konzultáció közt nagyon kevés nő gondolja meg magát, és esetükben sem bizonyítható, hogy a konzultáció miatt tettek így. A szívhang kötelező meghallgatása a pszichés nyomasztáson, büntetésen kívül semmire sem lesz jó – legfeljebb arra, hogy még többen, akik tehetik, inkább valamelyik szomszédos országban végeztetik el az abortuszt, ahol a pénzükért cserébe emberszámba veszik őket. Akinek meg nincs pénze, megoldja otthon valahogy – visszajöhet még a kötőtű, ha így folytatjuk.
Aminek lenne hatása az abortuszok számának további csökkentésében (merthogy a számuk egy ideje már most is csökken), az a társadalombiztosítás által támogatott fogamzásgátlás és az átfogó iskolai szexedukáció. Az előbbiért egyik korábbi kormány sem mozdította a kisujját sem, az utóbbit pedig épp most nyírta ki a Fidesz a homofób törvény nyomán. Pedig mégis ezekbe az irányokba kellene menni, mert
Jelen körülmények közt tehát valóban radikális eszme, hogy a nő is ember. Ember: egyéni képességekkel, vágyakkal, ambíciókkal, személyiséggel és akarattal. Akárhogy is erőlködik a kormány, hogy legalább száz évvel visszanyomja az időben, a nő nem akar két lábon járó méh lenni. Neki is csak egy élete van, amit nem akar a „princípiumnak” feláldozni. Ha ritkán nevezi is feministának magát, akkor is önmaga akar lenni, függetlenül attól, hogy az anyaság része lesz-e az életének. Ha igen, akkor is ő maga akarja eldönteni, hogy mikor, és milyen körülmények közt.
A nő önmaga akar lenni, nem pedig névtelen, hangtalan, arctalan háttérmunkás, vivőanyag a szabadon kibontakozó férfigenerációk közt. Jó lesz ezt a 21. században végre tudomásul venni.
