Júniusban Gelencsér András vegyész-légkörkutatóval készítettünk nagy visszhangot kiváltó interjút. A Pannon Egyetem rektora azt állítja, a jelenlegi civilizációnak legfeljebb évtizedei vannak hátra, ugyanis az éghajlatváltozás már megállíthatatlan. Szerinte annyira feléltük a bolygónk tartalékait, hogy egy globális fenntartható fordulatnak már akkor sem volna meg a nyersanyagfedezete, ha volna rá politikai akarat. Ez a jövőkép nem ismeretlen, világszerte számos más kutató gondolja hasonlóképpen. Ön humánökológusként, egyetemi oktatóként sok más szakértővel együtt kiutakat igyekszik felmutatni az ökológiai válsággal összefüggő civilizációs krízisből. Mit gondol, mi lesz velünk húsz, harminc év múlva?
Ludwig Wittgenstein azt írja, amikor a jövőre gondolunk, azt rendszerint a jelen egyenes vonalú meghosszabbításaként képzeljük el. Pedig az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy hatalmas kanyarok vannak a történelemben, amiket értelemszerűen nem látunk előre, mert nagyon bonyolult rendszerekről van szó. Tehát többnyire hibát követünk el, mikor a jelenlegi trendeket egyszerűen kivetítjük a jövőbe. A tudomány képviselőinek egy jó része kezd rájönni, hogy máshogy kéne viszonyulnunk a jövőhöz, pont a komplex rendszerek viselkedésének előre jelezhetetlensége miatt. Nyilván nagyon mélyen él a vágy az emberekben ősidők óta, hogy felderítsük, mi vár ránk öt, tíz, húsz vagy száz év múlva, de azt valahol a hübrisz megnyilvánulásának érzem, amikor azt mondjuk, hogy megbízható prognózissal rendelkezünk. A jövő megismerésének vágya más, régebbi kultúrákban is megvolt, de a modernitásban, tehát a felvilágosodásnak nevezett szellemi áramlat által meghatározott kultúrában jött elő azzal a tudomány, hogy matematikai eszközökkel kiszámíthatóvá teszi a jövőt.
Ez a modern tudomány egyik alaptulajdonsága, és egyre fejlettebb előrejelző modellekkel dolgozik. Ez ön szerint úgy, ahogy van, zsákutca?
Ez a modern tudomány beteljesületlen ígérete. Azt még mondhatjuk, hogy egyre többet megértünk a világ komplexitásából, bár hadd tegyem hozzá, hogy minden, újonnan megválaszolt vagy megválaszoltnak tűnő kérdés fölvet újabbakat, általában többet, mint amennyire választ kaptunk. Folyton azt látjuk, hogy még bonyolultabb a valóság, mint gondoltuk.
Legyenek bármilyen szofisztikált eszközeink, bármilyen nagy tudású tudósaink, a jövőt tekintve szinte csak tévedni tudunk. Nagyon ritka kivétel, amikor valaki eltalálta, mi fog történni, főleg hosszabb távon. Sokkal gyakoribbak az olyan esetek, mikor neves tudósok, akár Nobel-díjasok csúnyán pofára estek.
Egy ideig gyűjtöttem ezeket. Nagyjából az 1960-as évek végén, mikor az ökológiai válságra rádöbbentünk a nyugati világban és széles körben elkezdtünk arról beszélni, hogy valamit rosszul csinálunk, megjelentek az ökokatasztrofisták, akik közölték, hogy néhány évtized múlva mindennek vége. Ma is él és alkot Paul Ehrlich, a Stanford Egyetem professzora, akinek amúgy sok szempontból kedvelem a munkásságát; ő leírta a Population Bomb (Népesedési bomba) című híres könyvében 1968-ban, hogy tíz év múlva már sokkal kevesebb ember fog élni, mert tömeges éhhalál lesz, és aki életben marad, annak is nagy mértékben romlik az életminősége. Glenn T. Seaborg, Nobel-díjas vegyész a ’70-es években azt írta, hogy 2000-ben atommeghajtású űrhajókon fogunk a Marsra utazni, és az emberiség vezető energiaforrása a fúziós energia lesz. Ez meg a másik, abszolút technooptimista véglet: most, 2022-ben a fúziós energia még nullán van, és úgy néz ki, hogy a legjobb esetben is pár évtized, mire lesz belőle valami. Ezek nagy emberek nagy tévedésekkel.
Aki azt mondja, hogy tudja a jövőt, annak nem szabad hinni. Még a holnapi időjárás tekintetében is csak a valószínűségi előrejelzéseknek van értelme.
Az éghajlatváltozást nézve az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change, vagyis Éghajlatváltozási Kormányközi Testület – a szerk.) az a szervezet, amely szintetizálja az éghajlatváltozással kapcsolatos tudást, és érdemes megnézni, hogy milyen irányokat mutat a legutóbbi jelentésében. Az nincs benne, hogy mi lesz 2050-ben vagy 2100-ban, viszont van többféle lehetséges forgatókönyv. Ha így szabályozzuk a kibocsátást, akkor ez a valószínű, ha úgy, akkor meg ez. És van nagyon kedvező forgatókönyv is, amelyik azt mondja, hogy igen, van rá esély, hogy elkerüljük a klímakatasztrófát, és nem növekszik jelentősen a hőmérséklet. És van a szokásos ügymenet forgatókönyve, amely brutális változást jelez előre. És mind a kettőnek van reális esélye, ahogy számos közbülső forgatókönyvnek is. Ma senki nem tudja megmondani, mennyire sikerül majd a kibocsátást szabályoznunk.
Értem, hogy ha megválaszolunk valamit, az megnyit újabb kérdéseket, de azért például az éghajlati rendszerről ma már nagyon sokat, és egyre többet tudunk. Mégiscsak megyünk előre, nem?
Erről máig folyik a tudományfilozófiai vita, de azért az utóbbi évtizedekben egyre inkább a Thomas Kuhn-féle ciklikus tudományfejlődés képe az elfogadott. Kuhn azt mondja, hogy egy-egy tudományos paradigmán belül lehetséges fejlődés, csakhogy utána jön egy új, uralkodó paradigma, ami egyébként nem feltétlenül jobb a réginél, de legalább részben megcáfolja azt; újra kell értékelni mindent, és akkor megint alacsonyabb tudásszintről kezdjük az újabb tudások gyűjtését.
És most a paradigmaváltás határán vagyunk?
Attól függ, melyik tudományterületről beszélünk, mert például a közgazdaságtanban nagyon úgy tűnik, hogy igen. És ez jó fejlemény: az ökológiai paradigma is begyűrűzik. Ha megnézzük, hogy a 2000-es években kik kapták a közgazdasági Nobel-díjat, akkor azt látjuk, több olyan kutató is van a díjazottak közt, akik alapvetően kívülről, más tudományterület felől indulva megkérdőjelezik a ma uralkodó, úgynevezett neoklasszikus közgazdaságtant. És nemcsak a növekedést, hanem a közgazdaságtan emberképét, tehát a szűk önérdekét követő, nagyon racionális, nagyon hatékonyságra törekvő embert is. Daniel Kahneman talán a legismertebb, akinek két könyve is megjelent magyarul, és a pszichológia felől közelítve kritizálja a főáramot. Elinor Ostrom pedig, akit sokan az ökológiai közgazdaságtan egyik képviselőjének tekintenek, a politikatudomány felől közelítve kérdőjelezi meg a neoklasszikus közgazdaságtan alapvető téziseit. És ez azért is jó, mert az uralkodó közgazdasági szemlélet világképe az általános köznapi gondolkodásmódba is beszüremkedett. Például nagyon nem mindegy, hogyan tekintünk a gazdaságra: úgy, mint ami be van ágyazva a társadalomba és a természeti rendszerbe, vagy úgy, mintha valami külön rendszer volna, külön törvényszerűségekkel, amire nem érvényesek a természeti törvények és korlátok.
De ha legalább tudatosítjuk a korlátainkat, mert mondjuk a természettudomány felhívja rá a figyelmünket, azzal már közelebb vagyunk a megoldáshoz, nem?
Közelebb, de ez még nem elég. Akár át is mehet a köztudatba, hogy léteznek korlátok, amire könnyen lehet a válasz, hogy „oké, tudjuk, de ezek messze vannak, úgyhogy ma még nyújtózkodhatunk, növekedhetünk, ragaszkodhatunk az uralkodó paradigmánkhoz”. Márpedig rengeteg tudományos bizonyíték létezik arra, hogy a korlátokba máris beleütköztünk. Az, hogy sokakkal együtt szembehelyezkedem az ökokatasztrofizmussal, még nem azt jelenti, hogy szerintem ne volna nagy a baj.
Milyen nagy?
Döbbenetesen nagy. Most már tényleg abszolút előzmény nélküli, mondhatni mitikus vagy biblikus időket élünk. Ilyesmivel az emberiség nem szembesült még a története során: a létfeltételeinket olyan mértékben és olyan ütemben alakítottuk át, hogy ez kézzelfogható veszélybe sodor minket, amivel sürgősen kezdeni kell valamit. Tehát ez most a próféták kora.
No jó, de ugyanilyen mondatok elhangzottak már ötven évvel ezelőtt is. Mi az konkrétan, amiben rosszabb a helyzetünk, mint mondjuk ötven éve?
Szinte mindenben rosszabb. A két legfontosabb része az ökológiai válságnak a globális éghajlatváltozás és a biológiai sokféleség csökkenése, ez utóbbi elsődlegesen a fajok kihalását jelenti. Ez két olyan környezeti probléma, amelyeknek nagyon régóta tudatában vagyunk, és eddig nem tudtunk mit kezdeni velük; kisebb, lokális sikerek akadnak, de ha a nagy képet nézzük, mind a két folyamat csak mélyül és gyorsul. A másik oldalon azért akadnak részsikerek is. A ’70-es, ’80-as években elképesztő világvége víziók voltak forgalomban a savas esők miatti tömeges erdőpusztulásról, amit az egyik legsúlyosabb környezeti problémának tekintettünk, de ma szinte szóba se kerül. Részben mérséklődött is a kén- és nitrogénkibocsátás visszafogásával. Meg aztán kihelyeztük a problémát, elsősorban Ázsiába; ott most is gond a savas ülepedés, csak nem olyan mértékben, mint Európában, illetve Észak-Amerikában volt. Egy másik ilyen történet az ózonréteg elvékonyodása. Ez az 1980-as, sőt még a ’90-es években is fenyegető probléma volt, ma már alig beszélünk róla. Adódott egy viszonylag egyszerű megoldás, kéznél volt a helyettesítő technológia, nem kellett a cégeknek komoly profitról lemondaniuk, ezért egyszerűen mentek a nemzetközi tárgyalások. Az ózonréteg, úgy tűnik, elkezdett regenerálódni, ez a folyamat jelenleg is tart.
De ezekre volt viszonylag egyszerű technológiai megoldás. Az éghajlatváltozásra pedig nincs.
Nincs, mert ehhez többek közt az kellene, hogy a fosszilis energiaforrások használatát visszafogjuk, csakhogy ez óriási érdekeket sértene: e pillanatban a világ elsődleges energiafelhasználása bő 80 százalékban ezeken alapszik. Ráadásul, ha a fosszilis tüzelőanyagokat más energiaforrással helyettesítjük, annak ugyanúgy meglesz a környezeti ára. A nukleáris energiával főként biztonsági gondok adódnak, a megújulók fő baja pedig az, hogy nagyságrendekkel nagyobb a helyigényük, tehát egységnyi kinyert energiához sokkal nagyobb területet kell használni, mint a nem megújulók esetében. Akkor mit csináljunk? Termőföldeket vegyünk el? Természetvédelmi területeket vegyünk el?
De ugyanez igaz a vízenergiára, ami ellen a zöldek tiltakoznak leginkább.
És jogosan, legalábbis ha nagy léptékű, síkvidéki erőművekről van szó. Borzasztóan helyigényesek az ezekhez szükséges víztározók. A XX. században, főleg a II. világháború után indult a nagy gátépítési láz, most 50–60 ezer között van a nagy gátak száma. A XX. század során körülbelül 80 millió embert telepítettek ki az államok – általában erőszakkal, emberi jogokat megsértve, sőt, meg is öltek békés tiltakozókat – azért, hogy ezek a duzzasztógátak működhessenek, ám ezzel együtt a vízerőművek töredékét adják az emberiség jelenlegi teljes energiaigényének. Vannak országok, ahol sokat adnak a nagyesésű folyók miatt, de ha globálisan nézzük, mindössze 2–3 százalék a részesedésük.
Töredékét adják az energiaigénynek, de nyilván többet adnának, ha több lenne belőlük. És fájdalmas lépésekre volna szükség egy nagy volumenű fotovoltaikus átállásnál is.
A jelentős helyigény mindegyik megújuló nagy hátulütője, bár a napelem esetében a területigényt lehet enyhíteni azzal, hogy telerakjuk a háztetőket, vagy más, általunk már amúgy is használt helyeket, csakhogy nincs elég ilyen hely. Tehát, ha úgy akarjuk megoldani az éghajlatváltozást, hogy közben ne súlyosbítsunk más problémákat, az energiafelhasználásunk radikális csökkentésére lesz szükség. Ehhez viszont nagyon mélyre kell menni, a civilizáció alapvető elemeit kéne újragondolni. Ugyanez a helyzet a biodiverzitás csökkenésével is.
Bő tízezer éve, amikor a mezőgazdaságot kitaláltuk, elképesztő nagytestű állatfajok éltek a Földön. Ezek némelyike versenytársunk volt, másoknak az élőhelyét számoltuk föl; némelyiktől féltünk, mások kitűnő zsákmánynak számítottak, így tehát kiirtottuk őket. Ezeknek a fajoknak az elvesztése nem indított el végzetes folyamatokat ránk nézve, ám ma, amikor a becslések szerint már évi több tízezer faj hal ki miattunk, ez fenyeget.
A beporzók helyzete jó példa erre. Sokan hiszik, hogy csak a házi méh végzi a beporzást, tehát kizárólag őrá kell vigyázni, de rengeteg olyan étel kerül nap mint nap a tányérunkra, amelyeknek az alapanyaga olyan növény, ami egyszerűen nem fejlődne ki beporzás nélkül, és nem a házi méh porozza, hanem számos másik faj; olyanok, amelyeknek a nevét legtöbben nem is ismerik. Szerte a világon, így Magyarországon is nagyon megritkult egy sor beporzó faj, és nem tudjuk, mikor jön el az a pont, amikor bizonyos táplálékainktól elbúcsúzhatunk.
Hogyan lehet pótolni a beporzást?
Ilyen kísérletekre is látunk már példákat. Úgy tíz évvel ezelőtt elég nagy visszhangja lett, hogy Kínában, Szecsuán tartományban emberek fölmásznak az alma- és körtefákra tavasszal, és kis ecsettel porozzák be a növényeket. De ez egyrészt iszonyú macera, másrészt nem tudjuk olyan hatékonyan elvégezni, mint az erre szakosodott rovarok, amelyeket sikerült leginkább a rovarirtó szerekkel elpusztítani. Mikor odakerül az alma, körte, málna meg még jó néhány hasonló finomság a tányérunkra, van-e ember, aki hálát ad ezeknek a kis élőlényeknek, hogy köszönjük szépen, mert nélkületek ez nem jöhetett volna létre? Vagy hálát adunk annak az iszonyatos mennyiségű apró élőlénynek, az ugróvillásoktól a fonalférgeken át a gombákig és baktériumokig, akik itt szorgoskodnak a talajban a lábunk alatt, és akik nélkül éhen vesznénk, mert a föld nem volna termőképes? És van még egy csomó ingyenes ökoszisztéma-szolgáltatás, ami szükséges a emberi élet fenntartásához: például a légkör számunkra kedvező összetétele, hiszen többek közt a megfelelő oxigénszint is döntően a növényektől, baktériumoktól függ. Sok százezer, sőt, meg merem kockáztatni, milliós nagyságrendű fajra van szükségünk ahhoz, hogy jó minőségű emberi életet élhessünk, és nem látjuk a hétköznapokban, hogy mennyire össze vagyunk velük kötve. Ez az élet hálója, ami minket is fönntart. És akkor még nem is említettük azt, amiről már szerencsére egyre többet beszélnek a főáramú sajtóban is, hogy a pszichés, mentális jóllétünkhöz mennyire fontos a biológiai sokféleség. Most például nagyon kellemes helyen, cseresznyefák alatt üldögélünk; mennyivel rosszabb lenne egy rideg betonteknőben! Nemcsak azért, mert nem volna árnyék, hanem mert a természetes környezet hiánya mentálisan rosszul hat ránk, visz a depresszió felé.
Amikor azt mondja, hogy a civilizációnk alapjáig visszaható változtatásra van szükség, mire gondol konkrétan? Hogyan tudnánk gyökeresen megváltoztatni a civilizációt? Hol lennének a civilizációnk gyökerei, ha nem bennünk? Meg lehet-e változtatni az emberi természetet?
Az emberi természet sokféle lehet. Bennünk van az önzés, de bennünk van az önzetlenség is. Bennünk van a versenyszellem, de bennünk van az együttműködés is. Bennünk van a kapzsiság, de bennünk van a nagylelkűség is. Tehát bennünk van a rossz meg a jó is, bár sokszor nem könnyű megmondani, hogy mi a jó, és mi a rossz. A verseny bizonyos esetekben jó, viszont a mai társadalomban a túlzott versenyközpontúság felől el kéne mozdulnunk egy együttműködés-központúság felé.
Nem az emberi természetből fakad például a kapitalizmus?
Részben abból fakad, mert ki lehet hozni az emberből ezt a nagyon rövid távon gondolkodó, nagyon egocentrikus, nagyon versenyszellemű felfogást is. De a történettudományok a kulturális antropológiával együtt megmutatnak gyökeresen más emberi kultúrákat, s ez létfontosságú. Abból származnak ugyanis azok a veszélyes elképzelések, hogy „hát, ilyen gyarló az ember, nem is lehet másmilyen”, hogy nem látunk ki saját kultúránkból. Ha térben, illetve időben távolabbi társadalmakat vizsgálunk, azt látjuk, hogy hoppá, ők genetikailag szinte ugyanolyan emberek, mint mi, mégis teljesen más logika szerint működő, életképes társadalmat és gazdaságot tudtak létrehozni.
Akkor miért nem maradtak fent?
Sajnos az emberi társadalmak rövidtávú gazdasági, illetve katonai sikerek mentén szelektálódnak. Tehát hiába fenntarthatóbb ökológiai értelemben egy vadászó-gyűjtögető csoport életmódja, ha odamegy egy kevésbé fenntartható életmódot élő, de gazdaságilag vagy akár a fegyvereit tekintve erősebb embercsoport, egyszerűen kiszorítja őket arról a területről, rosszabb esetben elpusztítja az egész kultúrát. De ettől függetlenül fontos például a vadászó-gyűjtögető kultúrákat megvizsgálni. Az óriási kontraszt megmutatja, hogy ott mennyire az együttműködésen van a hangsúly és a szolidaritáson, sokszor micsoda önzetlenséget tapasztalhatunk.
De ez nem ilyen romantikus idealizálás, mint a rousseau-i elképzelés a nemes vademberről?
Egyáltalán nem, ezek résztvevő megfigyelésen, hosszú terepmunkán alapuló kulturális antropológiai kutatások eredményei, amiket szakcikkekben, szakkönyvekben lehet olvasni. Az altruizmus életfeltétel, ami nélkül a közösség nem tud fennmaradni.
Igen, a közösségen belül. De a vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytató törzsek is elég véres háborúkat tudnak viselni egymás ellen vadászterületekért, ivóvízért, bármilyen természeti erőforrásért.
Ilyen is van: csoporton belül lojálisak és együttműködők vagyunk, a másik csoport tagjaival szemben akár kegyetlenek. Ezt megfigyelték csimpánzoknál is: Jane Goodall részletesen leírta a ’80-as években, hogyan irtotta ki módszeresen az egyik csimpánzkolónia a másikat. Ettől függetlenül a háborúk, az erőszakos csoportkonfliktusok a mezőgazdaság kialakulása után lettek jóval gyakoribbak. Innentől kezdve viszont az a kérdés, és én sem tudom a választ, hogy miként lehet a szelekciós tényezőket megváltoztatni, hogy ne a rövidtávú katonai és gazdasági sikerek legyenek a társadalmak szelekciójában a nyerő szempontok, hanem például az ökológiai fenntarthatóság vagy a szociális igazságosság.
Lehet, hogy ehhez olyan súlyos és fojtogató külső körülményekre van szükség, amelyek kooperációra kényszerítenek minket?
Az kevés, mert ha csak külső körülmények szorítanak rá az együttműködő viselkedésre, akkor, amint enyhül a nyomás, újra letapossuk egymást. Tehát a változásnak sokkal mélyebben kell gyökereznie, például a kultúránk alapvető gondolkodásmódjának kéne megváltoznia. Itt visszatérhetünk a jövőhöz való hozzáállásunkra is. Borzasztó fontos lenne egy kapcsolót átállítani a fejünkben, és megváltoztatni, ahogy a jövőhöz viszonyulunk. Jósolgatás helyett a lehetséges reális forgatókönyvekből válasszuk ki azokat, amelyek kívánatosak, és nézzük meg, milyen lépéseket kéne tenni, hogy az a forgatókönyv valósuljon meg és ne egy ökodisztópia! Egyfelől tehát szerénynek kell lennünk, mert nem láthatunk a jövőbe, másfelől viszont nyugodtan elhihetjük magunkról, hogy képesek vagyunk alakítani a jövőt.
A fejünkben úgy áll össze a jelenből meg a múltbeli évtizedek tapasztalataiból a jólét, hogy például be tudom kapcsolni a számítógépemet, le tudom tölteni a kedvenc filmemet, el tudok menni egy szórakozóhelyre vagy valami vízpartra nyaralni, be tudok ülni az autómba, satöbbi.
A jelenlegi kultúra a megvásárolható javakat és szolgáltatásokat helyezi a középpontba, és az a tévhitünk, hogy attól leszünk boldogok, ha minél többet fogyasztunk ezekből. Természetesen, ha korog a gyomrom, vagy nincs tető a fejem fölött, akkor nem lesz jó minőségű életem, ebben nincs vita. De egy csomó szociálpszichológiai kutatás igazolja, hogy viszonylag alacsony fogyasztásnál van az a küszöb, ami fölött a további fogyasztásnövelés már nem idézi elő a boldogság és elégedettség jelentős növekedését, sőt, sokszor csak rontja a jóllétünket.
Azt a kérdést érdemes föltenni magunknak, hogy vajon tényleg foggal-körömmel kell-e ragaszkodnunk a mai fogyasztói kultúránkhoz, ez-e a jó élet. Én határozottan azt mondom, hogy ennél jobb is lehet.
A kulcsszó ehhez az újrakapcsolódás, három szinten is. Újrakapcsolódás más emberekkel; borzasztóan atomizált társadalomban élünk, egyre több országban komolyan foglalkoznak az elmagányosodás problémájával. Az ember alapállapota a közösségi lét. Az elmagányosodás a tömeges urbanizációval kezdődött: a XIX. század elején a világ népessége nagyjából egymilliárd fő volt, 2–3 százalék élt városban, a többi vidéken, jórészt faluközösségekben. Ma az emberek mintegy 55 százaléka városokban él, de a vidék egy része is sok tekintetben városiasodott, és ezzel a közösségek ott is széthullottak. Miért depressziósak sokan? Gyakran benne van a természeti környezet hiánya, de sokszor a másik ember hiánya okozza – egy jó közösség a mentális állapotunkat is javítja. De nemcsak a másik emberhez, hanem más lényekhez is újra kell kapcsolódnunk. Őseinknek mindennapos biodiverzitás-élménye volt, amit ma nehéz már megélni, főként a nagyvárosokban. És fontos az újrakapcsolódás a transzcendenshez is. Ernst Schumacher, a klasszikus ökológiai gondolkodó szerint a modernitás nagy kísérlete, hogy a transzcendens nélkül éljünk. A transzcendensbe vetett hit minden kultúrában megvolt, még ha nagyon különböző megnyilvánulási formákban is. Ez ugyanúgy az ember belső lényegéhez tartozik, tehát ehhez se volna nehéz visszatalálni. Ha például az a szemléletünk, hogy benne van más élőlényekben is a transzcendens vagy a transzcendensnek a teremtményei ők is, akkor sokkal nagyobb tisztelettel viszonyulhatunk hozzájuk. Ez organikus természetfelfogással jár, és ezt meg lehet közelíteni keresztény oldalról ugyanúgy, mint például a keleti vallások felől.
És még ateista oldalról is. Jó néhány természetvédőt ismerek, akinek tudomásom szerint semmiféle transzcendensbe vetett hite nincs. De értem, hogy kulturális változásra lenne szükség, ami egymáshoz, a bolygó más élőlényeihez és a transzcendenshez való újrakapcsolódást jelenti az ön felfogásában. Mik lehetnek azok a gyakorlati lépések, akár egyéni, akár közösségi szinten, amivel megúszhatjuk a rossz forgatókönyvet?
A kultúra az én értelmezésemben a társadalom uralkodó gondolkodásmódja és az ennek megfelelő társadalmi berendezkedés, vagyis hogy az intézményrendszer hogyan épül föl. Ezek odavissza hatnak: a gondolkodásmódunk befolyásolja, hogy milyen intézményeket alkotunk, az intézményrendszer meg befolyásolja, hogyan gondolkodunk. Itt kéne változtatni. Például elismerni, hogy gazdasági tevékenységeink korlátosak, és ezekbe a korlátokba részben már bele is ütköztünk. A gazdasági intézményeink döntő többségét alapvetően a profit irányítja és tartja fönt, és nem kis részben ebből következik az állandó növekedési kényszer. Ezeket az intézményeket, például a vállalatokat úgy kéne átalakítani, hogy nonprofit jellegűek legyenek. Ez nem azt jelenti, hogy nincs profit, hanem azt, hogy nem a profitmaximalizálás van a középpontban, mert a profit csak az egyik fontos tényező a sok közül; vannak például olyan tényezők is, hogy reális emberi igényeket szolgáljon ki a cég, be legyen ágyazva a helyi közösségbe, felelősséget vállaljon azokért, akiknek gazdasági javakat vagy szolgáltatásokat nyújt. És így kell átalakítani a politikai rendszert is. Az ökológiai gondolkodók nagy többsége azt mondja, hogy a demokráciához ragaszkodnunk kell, de amiben ma élünk, és ezt az egész a nyugati világra értem, nem az igazi demokrácia. El kellene indulni a mainál részvételibb és helyibb demokrácia irányába, ahol szétterítjük a hatalmat, ahol több embernek van közvetlen beleszólása a döntésekbe. A képviseleti rendszerben megválasztunk négy-ötévente képviselőket, rájuk bízzuk a közügyek intézését, és a közbülső időben alig tudunk érdemben beleszólni. Kimehetünk tüntetni, lehet petíciókat aláírni, de akiknek a kezében van a hatalom, különösebben nem hatódnak meg az ilyesmitől. Lev Tolsztoj, az élete végére keresztény anarchistává lett író azt mondja a képviseleti demokráciáról: szabadnak hisszük magunkat, mert magunknak választhatjuk meg a börtönőreinket. A részvételi demokrácián belül is a deliberatív, vagyis tanácskozó, vitatkozó demokrácia intézményeit kell elsősorban megteremteni.
Ha ilyesfajta átalakulás jelenti a kiutat, akkor ez csak lépésről lépésre tud kialakulni, ha ki tud egyáltalán. Az éghajlatváltozás viszont az összes következményével, a vízhiánnyal, nyersanyaghiánnyal és a biodiverzitás pusztulásával már a nyakunkon van. Mennyi idő kell a változáshoz, és van-e annyi időnk?
Valóban van egy paradoxona a helyzetnek. Az egyik igazság az, hogy a demokrácia természetéből fakadóan lassú. A másik pedig az, hogy egyre fogy az időnk, és évről évre, ahogy mélyül a válság, egyre sürgetőbb a változás, ráadásul egyre nagyobb árat is kell fizetnünk érte; egyre nehezebb lesz zökkenőmentesen átmenni egy új kultúrába. De annak ellenére, hogy a demokrácia kiterjesztése lassú folyamat, egyedül ez tűnik járható útnak. Lehet hinni valamiféle jóságos ökodiktatúrában, csak már a kifejezés is önellentmondás. A hatalmi koncentráció velejárója ugyanis a hatalom megrészegítő ereje: a koncentrált politikai hatalom birtokosai mindenáron meg is akarják tartani azt, és ehhez minden eszközt bevetnek, amihez viszont gazdasági növekedésre, illetve az ökológiai fordulatban leginkább ellenérdekelt gazdasági elit támogatására van szükség. Nem igazán látszik tehát más út, mint az, hogy mindnyájan, akik rájöttünk arra, hogy itt most nagyon gyors és mélyreható kulturális változásra van szükség, közösségekben, hálózatokban össze tudjunk fogni, és alulról indulva, először kis léptékben, helyi kezdeményezésekben kialakítsuk azokat az új intézményeket a szívességbankoktól kezdve a bevásárlóközösségeken át az állampolgári tanácsokig, amik már egy új kultúra építőkockái. Globális ökológiai helyzetünk annyira rémisztő, hogy mindannyiunknak, akik e változás szükségességét beláttuk, most gyakorlatilag minden mást félre kellene tennünk.
Szóval mennyi idő kellene ehhez?
Ez egy több évtizedes skálán mérhető folyamat. Ám az a jó hír, hogy gyakran működőképesek azok a helyi, főleg közösségi ökokezdeményezések, amiket itthon a Kisközösségi Program keretei között immár másfél évtizede nemcsak kutatunk, hanem sokszor segítünk is. A főáramú médiában nem annyira látszik még ez a folyamat, de sokan dolgozunk rajta Magyarországon is.
