Amikor gyerekkoromban a nagyszüleim mesélték, hogy az átkosban „szavazás” címen be kellett ikszelni a szavazólapon található egyetlen nevet, nem hittem el. Bizonygatták, hogy valóban így volt, de akkor meg azt nem hittem el, hogy az emberek tömegesen részt vettek ebben az ostoba színjátékban. Erre azt is megtudtam, hogy aki nem akart, az kapott a szomszédtól, kollégától vagy más, tűzközeli ismerőstől amolyan bizalmasan odakacsintós baráti jó tanácsot: menjen szépen el, „nehogy baj legyen”.
A nagyszüleim bizalommal fogadták a rendszerváltást, és pontosan értették, mit jelent a többpártrendszer és a demokrácia. Nem úgy a két házzal arrébb lakó Jani bácsi, aki 1994 májusában, összezavarodva a jelöltek sorától, így kiáltott fel a közeli általános iskolában felállított szavazófülkék egyikében:
Kire kell szavazni?
Jani bácsi sajnos már nem él, de ha még köztünk lenne, most, a „nemzeti konzultációk” és az Orbán-féle „népszavazások” korában újra komfortosan érezné magát.
Kedves vezetőnk ugyanis nem egyszerűen bejelentette a „gyermekvédelmi” népszavazási kezdeményezés öt kérdését, de egyúttal meg is mondta, hova ikszeljünk az eleve manipulatív kérdésekre: egyetlen agysejtet sem kell gondolkodásra pazarolni, szavazzon szépen mindenki az összes kérdésre nemmel. Ráadásul mind az öt kérdés a korábban már társadalmi vita és egyeztetés nélkül agresszíven átnyomott, elfogadott és kihirdetett homofóbtörvényhez kapcsolódik. Tehát tétje sincs az egésznek azon kívül, hogy sikerül-e elterelni figyelmet a kémszoftveres lehallgatási botrányról, valamint a Fudanról, és arról, hogy az EU-ban milyen rosszul áll a szénánk.
Joggal vethetik az olvasók a szememre, azzal, hogy az ügyben megszólalok, én is segédkezem a közbeszéd elterelésében. Valószínűleg így van. Az ok, amiért mégis megteszem, az, hogy ezzel a gumicsonttal az LMBTQ-emberek fejét üti a kormány, és akármi is a mögöttes motiváció, az ő fájdalmuk valódi.
- „Már félek reggelente megnyitni a híreket, félek attól, hogy mit találtak ki már megint.”
- „Úgy érzem magam, mint akit megvertek.”
- „Miért gyűlölnek minket ennyire?”
A homofóbtörvény bejelentése óta ezek a visszatérő mondatok, ha LMBTQ-emberekkel beszélgetek. Sokan testi tünetekről, például állandósuló gyomorgörcsről számolnak be, vagy éppen fokozódó kétségbeesésről, értéktelenség-érzésről, súlyosbodó depresszióról. Korábban üdítően öntudatos, vagány meleg vagy transz fiataloktól is egyre gyakrabban hallok olyan fájó mondatokat, mint hogy „Én egy nyomorék vagyok, léteznem sem lenne szabad.” Rémálmok válnak rendszeressé náluk, öngyilkossági gondolatok térnek vissza.
Nézzük tehát a bejelentett kérdéseket – miért aljasok, hazugok, manipulatívak és értelmetlenek?
1. Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozásokat tartsanak?
Ez a kérdés azért értelmetlen, mert azokban az országokban, ahol van átfogó szexedukáció – például Kanadában –, a szülőknek általában hozzájárulási nyilatkozatot kell kitölteni. Ebből következően az ultrakonzervatívok számára adott a lehetőség, hogy kivegyék a gyerekeiket az LMBTQ-vonatkozású órá(k)ról (nem szokott ez olyan őrült sok alkalom lenni, általában egy), vagy a szexedukáció egészéről. Az érintett kevés diák addig más, életmóddal, és/vagy kommunikációval kapcsolatos foglalkozáson vesz részt.
Itthon ez a megoldás még csak fel sem merült. A szülők jogait állítólag fontosnak tartó kormány ugyanis egyszerűen kivette a képletből a szülőket, és a velük való egyeztetés nélkül herélte ki a teljes iskolai szexedukációt.
A homofóbtörvény ugyanis tartalmazza, hogy csak engedéllyel rendelkezők tarthatnak az iskolákban szexedukációs foglalkozást. A Novák Katalin által is promózott, kormányzati támogatással idén május végén rendezett családtudományi konferencián elhangzottak alapján erős és megalapozott a gyanúm, hogy csak ultrakonzervatív személyek/szervezetek fognak ilyen engedélyt kapni. Azaz olyanok, akik a fogamzásgátlásról való információ átadását a szexre való biztatásként, rábeszélésként értelmezik, és a házasság előtti szexről is igyekeznek lebeszélni a fiatalokat. Azt kellene inkább megkérdezni a magyar szülőktől, hogy ezt akarják-e – de ehhez már nem elég bátor a kormány.
2. Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?
Ez a kérdés azért értelmetlen, mert a nemi átalakító (pontosabb kifejezéssel: nemi megerősítő) kezeléseket nem lehet „népszerűsíteni”: senki sem azért jelentkezik ilyen kezelésekre, mert valahonnan hallott róluk és kedvet kapott hozzájuk. Sőt, transz emberekkel való beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy maguknak az érintetteknek sincs kimondott kedvük ezekhez a beavatkozásokhoz. Ők is gyakran félnek a hormonok mellékhatásaitól, és végképp nem örömükben fekszenek kés alá. Csak szükséges rossznak érzik mindezt a nemi diszfóriájuk leküzdéséhez, és nem látnak más megoldást – mert legtöbbször nincs is.
A biológiai nemtől eltérő nemi identitás ugyanis egy születési sajátosság, nem divatjelenség, és nem is a nemi szerep hárítása vagy zavara. A Soros-bérencséggel és genderideológiai agymosottsággal aligha vádolható Ranschburg Jenő is leírta Pszichológiai rendellenességek gyerekkorban című 1998-as könyvében:
A biológiai nemmel ellentétes nemi identitás (transz-szexualizmus) esetén a pszichoterápia (akár dinamikus, akár viselkedésterápia) eredménytelen: az egyénnek önmaga neméről kialakult meggyőződése a lényeget tekintve megrendíthetetlen.
A mai transzaktivizmus viszont (eltérően a korábbi, beavatkozás központú megközelítéstől) hangsúlyozza, hogy a „passing” (a megélt nem tagjának való feltűnésmentes kinézés) nem kötelező a „hiteles” transzsághoz, ahogy az orvosi beavatkozások sem azok: aki ezek nélkül is meg tudja élni a nemi identitását, tegyen így – és ez teljesen legitim. Ehhez viszont a többségi társadalom közreműködésére is szükség van. Ha valaki mindenáron bele akar szólni, hogy mások mit tegyenek a saját testükkel, és szeretné a „nemi átalakító” beavatkozások számát csökkenteni, kezdje nemes küzdelmét azzal, hogy toleránsan viselkedik, ha egy emberről a külseje alapján nem tudja eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik, vagy ha az illető nem az általa észlelt nemhez passzoló néven mutatkozik be.
3. Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhető legyenek nemátalakító kezelések?
Ez a kérdés azért kiemelkedően aljas a többihez képest, mert Magyarországon, sunyi módon eltitkolva, de rendszeresen végeznek gyerekeken, sőt csecsemőkön „nemátalakító” műtéteket. E beavatkozások áldozatai az interszex gyerekek (akik nem egyértelmű biológiai nemmel születnek, régies és helytelen kifejezéssel: hermafroditák) és manipulált, félrevezetett szüleik. Ezeken a gyerekeken egészségügyi szempontból nem indokolt, pusztán kozmetikai jellegű beavatkozásokat is végrehajtanak csak azért, hogy egyértelműen beleillesszék őket valamelyik nembe – olyan életkorban, amikor még nem tudnak ehhez beleegyezést adni, vagy egyáltalán a nemi identitásukról nyilatkozni. Egy ilyen beavatkozás felnőttkorban lelki problémákat okozhat (például a műtétek irányától eltérő nemi identitás, és/vagy a testi integritáshoz való jog megsértése miatt), és megnehezítheti az interszex állapot egyébként sem könnyű elfogadását. A Háttér Társaság nemrég megpróbálta kikérni a vonatkozó adatokat a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőtől, mire a kormánypropaganda teljes tüzérsége nekik támadt ahelyett, hogy a feleslegesen megműtött gyerekek védelmére sietett volna.
Cinikus és aljas húzás a kormány részéről ilyen kérdést népszavazásra bocsátani Magyarországon most, amikor nemrég, az egész EU-ban szinte példátlan módon, a felnőtt transz emberektől is elvették a jogi nem- és névváltoztatás lehetőségét. Ez nemcsak azt a következményt vonta maga után, hogy az érintetteknek napi szinten megalázó magyarázkodásba kell bocsátkozniuk a külsejük és a személyi igazolványukban található név közötti eltérés miatt – hanem azt is, hogy a törvény miatt több, eddig erre hajlandó orvos megtagadta a további ellátásukat. Ez a többi közt azt jelentheti, hogy a tranzíció további része orvosi felügyelet nélkül zajlik, ami számos veszélyt rejt magában.
A kormány tehát, miközben a gyerekek nemátalakítása kapcsán szalmabábot püföl, a felnőtt érintettek életét, mentális és adott esetben testi egészségét is kockára teszi – a nemátalakító műtéteknek valóban alávetett interszex gyerekek jogairól pedig megfeledkezik.
4. Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekeknek fejlődésüket befolyásoló szexuális médiatartalmakat korlátozás nélkül mutassanak be?
Hurrá, végre egy értelmes kérdés! A kormány ezek szerint fel akar lépni a korlátlanul terjedő pornó ellen? Az NSPCC Childline brit szervezet felmérése szerint egy átlagos gyerek 9 és 11 éves kora között találkozik a pornóval, és már a 12-13 évesek egytizede attól tart, hogy függővé válik tőle. Mivel az egész Európai Unióra vonatkozó statisztikák szerint a gyerekek átlagosan 9 évesen kezdenek internetezni, itthon is hasonló lehet a helyzet: ugyanis ha egy gyerek hozzáfér az internethez, akkor nem kell sok idő, hogy pornóval is találkozzon. Felugró ablakok vagy éppen kortárshatás révén akkor is eljut hozzá, ha ő maga nem keresi – ráadásul a szűrőprogramok sem teljesen megbízhatók. A káros hatások pedig szinte felmérhetetlenek: szexedukációval foglalkozó szakemberek gyakori tapasztalata, hogy ha ellátogatnak egy középiskolás osztályba (eddig időnként megtehették), a tizenéves lányok – miközben a saját testükkel és a fogamzásgátlással kapcsolatos ismereteik igen hézagosak – arról kérdezik őket, hogy hogyan sajátítható el a mélytorok, és miként csökkenthető anális aktus közben a fájdalom. Ezek az igények pedig a pornón szocializálódott tizenéves fiúk részéről jelennek meg, akik azt már ritkábban tudják, hogy hol van a csikló, és mire jó.
Feltételezem továbbá a kérdés alapján, hogy a kormány a prostitúció egyes formáit népszerűsítő, úgynevezett sugar daddy köztéri plakátok ellen is fel kíván végre lépni. Elvégre igen károsan hat egy kiskorú fejlődésére, ha lányként azt látja, hogy gazdag férfiakkal pénzért, utazásokért és ékszerekét cserébe lefeküdni menő, fiúként pedig azt, hogy ha sok pénzre tesz szert, akkor nőket vásárolhat magának.
A kérdés alapján feltételezem azt is, hogy lekerülnek végre a „nemzeti konzultációt” népszerűsítő emojis plakátok is. Elvégre mit mondjon a szülő olvasni már tudó alsós gyermekének, ha az (megtörtént eset) nekiszegezi a kérdést:
Anya, mi az a szexuális propaganda?
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy fentiek egy naiv interpretációt jelentenek, és a kormány nem a pornót és a prostitúciót állítja célkeresztbe. Elvégre ezek nagyobb részében hetero kontextus jellemző. Ha pedig mégsem? A (kamu)leszbikus pornóval sincs semmi gond, sőt a transzpornó is tud izgi lenni – az igazi leszbikusok és transzok viszont (elvégre tudja már mindenki, hol a helye!) ne kérjenek jogokat.
5. Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekeknek a nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat jelenítsenek meg?
A záró kérdés ismét teljességgel értelmetlen, mégpedig azért, mert nem definiálja, hogy mit ért pontosan „a nem megváltoztatását bemutató médiatartalom” alatt. Ez ugyanis nem feltétlenül csak a transzneműségre utal – noha arról sem vagyok meggyőződve, hogy egy gyereknek bármi baja lenne önmagában attól, hogy egy transznemű karaktert lát egy történetben. Tekintve a transznemű karakterek elenyésző számát a filmekben, televíziós műsorokban, olyan sok esélye sincs erre. És ha mégis előfordul? A valójában nem transznemű, de a témával összekapcsolt Conchita Wurst hatására sem akartak a gyerekek 2014-ben tömegesen szakállas nővé válni.
„A nem megváltoztatását bemutató médiatartalom” utalhat a crossdressingre is, amikor a hős az ellenkező nemre jellemző ruhákat ölt magára, és környezetét szándékosan megtévesztve az ellenkező nem tagjaként reprezentálja magát. Máris bajban vagyunk, mert a crossdressing elemet előszeretettel bevető Shakespeare a tananyag része. Akkor egy 15 éves diák nem nézheti meg a Szentivánéji álom című darabot? De ha a filmeknél akarunk maradni: egy 17 éves nem nézheti meg a Robin Williams főszereplésével készült népszerű családi vígjátékot, a Mrs. Doubtfire-t? Vagy a Yentl című musicalt, amelyben a Barbra Streisand által alakított főszereplőt a tanulás vágya sarkallja átmeneti „nemváltásra”?
De ami a legnagyobb baj, és amire a Fidesz-KDNP valószínűleg egyáltalán nem gondolt:
Hiszen a kormányközeli portálok az elmúlt hetekben napi szinten árasztották a „nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat”, szemléletes képi illusztrációk kíséretében. A Pesti Srácok címlapján rögtön egy drag queen fotója fogad, a 888.hu címlapján pedig mindjárt kettő. Az Origón az elmúlt napokban csak úgy hemzsegtek a szivárványzászlók, nem lesz ez így jó. Ha a 18 éven aluli fiatalokat letiltják ezekről az oldalakról, vajon honnan fogják megtudni, hogy mi a helyes irány?
Így csak egyetlen út marad mindannyiunk számára: a leendő Fidesz-szavazók érdekében is bojkottálnunk kell ezt a népszavazást. Ne sétáljunk bele a csapdába, és ne válaszoljunk az „és miért pont Lenin?” jellegű, irányított, eleve csúsztató vagy egyenesen hazug kérdésekre. Ne vegyünk részt egy olyan „népszavazásban”, amely nevével ellentétben nem a gyerekek védelmére, hanem egy félrevezető és gyűlöletkeltő ideológia kiszolgálására hivatott.
