Itt valahol, ott valahol,
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?
Ady Endre nyomán túloztam, a mi esetünkben mindössze két magyar hajolt össze, segítségül hívva egy harmadikat, Gaudi-Nagy Tamást, aki történetesen az ügyvédi szakmát űzi.
Hogy miért is? Mert magyarságukban érezték vérig sértve magukat, és ezt olyannyira nem tűrhették, hogy – mivel sajnálatos módon a párbaj kiment a divatból – a pártatlan és független igazságszolgáltatás útján kívántak elégtételt venni a velejéig romlott magyar- (és bizonyára oltás-) ellenes Tóta W. Árpádon. (Már itt felhívnám a tisztelt Kúria figyelmét, hogy az utolsó mondatrész irónia!)
Történt ugyanis, mint azt bizonyára sokan tudják, hogy Tóta W. Árpád csaknem három évvel ezelőtt a HVG-ben megjelentetett egy cikket Magyar ember nem lop, csak kalandozik címmel, a cikk Orbán Viktor veje, Tiborcz István Elios-ügyéről és persze Orbán rendszeréről szólt. A publicista nem átallott – mondjuk így – képes beszédet használni, ami nem szokatlan az irodalomban, sőt még a köznyelvben sem. Ráadásul még egyéb nyelvi eszközt is bevetett, mindezt maró iróniával fűszerezve.
Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – „kalandozást” – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a *** ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost. Ezután *** bátran hazaszaladtak, és elújságolták, hogy kurva nagy verés jár most már a kalandozásért.
Mivel a HVG-t arra kötelezte a bíróság, hogy tüntesse el a szövegből a két pereskedő magyar ember által sértőnek talált kifejezéseket, a cikk ma már csak így, az ítéletről beszámoló közleményre mutató kis csillagokkal olvasható. De hogy értsük miről beszélünk, afféle lábjegyzetben kénytelen vagyok megosztani önökkel az inkriminált kifejezéseket. Persze a szövegkörnyezetéből kiragadva, és kizárólag oktató céllal.
- ***: büdös magyar migránsok
- ***: a magyar banditák.
Mielőtt elmerülnénk a jogászkodásban, közelítsük meg a kérdést egyszerű nyelvtani és logikai szempontból. Jelzem, a jog is ezekkel kezdi a vizsgálódásokat. A logika eredetileg és egyszerűsítve az általános gondolkodásformákat vizsgálja. Egy gondolatot azonban csak annak kifejeződése, vagyis nyelvi formája alapján lehet megismerni. Kik nevezték 1. számú ***-nak a „kalandozó” magyarokat? Azok akik elszenvedői voltak a kalandozásoknak. Kik tartották 2. számú ***-nak az őket fosztogató magyarokat? Azok, akiket kifosztottak. Akkor kik „sértették” meg a 900-as években élt magyarokat? Az itáliaiak, bajorok, svábok és egyéb akkor már Európában letelepült népek. Vagyis ebből erősen úgy tűnik, hogy nem a beperelt és a Kúria által elmarasztalt HVG és Tóta W. Árpád.
De milyen jogi alapja van egyáltalán egy ilyen pernek? Az Alaptörvény 2013-ban hozott negyedik módosítása tartalmazza, hogy „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.”
A módosítás indokolása szerint alaptörvényi szinten kívánják rögzíteni „hogy a véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet az emberi méltóság, másrészt meg kívánja teremteni az alkotmányos alapjait annak, hogy a közösségek méltóságának megsértése esetén polgári jogi eszközökkel lehessen szankcionálni a gyűlölködő megnyilvánulások bizonyos eseteit.”
Egy év sem kellett ez után, hogy hatályba lépjen a Polgári törvénykönyv módosítása:
a közösség bármely tagja jogosult a személyisége lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsérelem esetén (…) személyiségi jogát érvényesíteni.
Egyértelmű, hogy ez a szabályozás korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. Ám a Ptk. azt is kiemeli, hogy a közösség nevében csak akkor lehet fellépni, ha a közösséget „súlyosan sértő” vagy „kifejezésmódjában indokolatlanul bántó” a jogsérelem. Ráadásul én erősen kétlem, de legalábbis furcsállom, hogy dr. Dégi Zoltán I. rendű és Rácz Szabó Zoltán II. rendű felperes úgy érzi, hogy az ő személyiségük lényeges vonása azonos a honfoglaláskori, fél Európát feldúló magyarokéval.
Meglepne, ha például Joe Biden megsértődne azon, ha valaki az amerikai polgárháború idején harcoló rabszolgatartókról mondana dehonesztáló jelzőket. Valószínűleg nem érezné őket a saját személyisége lényeges vonásaival azonosnak.
Azon túl, hogy a „dehonesztáló” kifejezések nem a cikk szerzőjének gondolatai – miként ez egy helyes szövegértés alapján nyilvánvaló –, van legalább még egy szempont, amelyet a Kúria figyelmen kívül hagyott. Nevezetesen egy 2021 elején született alkotmánybírósági döntés, amely szerint „ha az önmagában sértő közlés nem öncélú és az szorosan kötődik egy közügy megvitatásához, úgy még a durva közlések sem lépik túl a véleménynyilvánítás elfogadott határait”. Eddig legalábbis ez volt a követendő bírói gyakorlat. Azt meg már említeni is szégyellem, hogy a Kúria egy jelzős szerkezet egyik szavát – a migránsokat – elfogadhatónak tartja, ám ennek a szónak a jelzőit már nem.
Nem bocsátkoznék bele abba a jogászok közt zajló vitába, hogy vajon az idézett jogszabály célja a kisebbséghez tartozók méltóságának védelme-e, vagy ugyanezzel a szabállyal kell-e, lehet-e védeni a társadalom többségét is, de annyit azért elárulok, hogy szerintem az ilyen típusú szabályokat normális esetben a kisebbségek védelme érdekében kell(ene) alkalmazni.
Mindezek kapcsán muszáj emlékeztetni arra, hogy mielőtt Varga Zs. Andrást kinevezték a Kúria elnökévé, kellő előrelátással bevezették az ítélkezési rendszerbe a korlátozott precedensjogot. Azaz, attól kezdve a Kúria egyedi ügyeiben hozott döntései is precedens értékűek, nem kell hozzá más, mint közzétenni azokat a Bírósági Határozatok Gyűjteményében. Ez pedig azt jelenti, hogy ezek az egyedi döntések az alsóbb bíróságok számára is kötelezőek lesznek. Szép új világ!
A Kúria említett ítéletét számos kritika érte, ezek miatt Varga Zs. András mélyen megbántódott: „A jogállamot rombolja, ha a pervesztes fél, vagy az álláspontjával egyetértők – adott esetben politikai vagy média-hátterüket felhasználva – a döntés miatt a bíróságok függetlenségét vitatják, aláásva ezzel a bíróságok és a bírák ítélkezési tevékenységébe helyezett közbizalmat”.
A közbizalmat ki kell érdemelni. A bíróságok függetlenségét korrekt ítéletekkel be kell bizonyítani. A jogállamot nem az rombolja, ha akár a sajtó, akár bárki más kifejti, hogy miért nem tart helyesnek és logikusnak egy bírósági döntést.
Ellenben biztosan nem erősíti a bíróságok függetlenségébe vetett hitet az, hogy a minap szép csendben a Kúria elnökhelyettesévé nevezték ki Patyi Andrást, a Nemzeti Választási Bizottság számos népszavazási kezdeményezést elutasító volt elnökét, a „bírságbajnokot”, aki szervilisen bocsánatot kért Orbántól, miközben a miniszterelnök nyilvánosan megalázta. A Fidesz nem hagyta Patyit az út szélén, ha már nem kaphatott egy Közigazgatási Felsőbíróságot, legalább legyen elnökhelyettes a Kúrián!
Jól ki fog jönni a főnökével.
