Bielik István / 24.hu
Belföld

Tóth Krisztina: A műveimben jórészt olyan elesett emberek szerepelnek, amilyenek most a véremet akarják venni

Igyekszem minden szempontból a normalitást képviselni, amibe aligha fér bele, hogy az én felebarátom azt kívánja nekem: dögöljek meg a gyerekeimmel együtt – nyilatkozza a 24.hu-nak Tóth Krisztina író-költő, akit arról kérdeztünk, miként élte meg, hogy Az arany ember kapcsán kifejtett véleménye miatt gyűlölethadjárat indult ellene. Női jogokról, Holdról, pitbullokról, intimszféráról, ovis apukákról és toxikus Magyarországról is beszélgettünk.

Látva, hogy milyen indulatokat váltott ki Az arany emberrel kapcsolatos véleménye, ma is ugyanazt a választ adná a Könyves Magazin kérdésére?

Fontos szétszálazni a dolgokat. Arra számítottam, persze, hogy előbb-utóbb valami támadás ér majd. Sokakkal megtörténik ez. Az viszont meglepett, hogy pont egy irodalmi lapban megjelent szakmai felvetést találtak alkalmasnak arra, hogy indulatgerjesztő szavakat rántsanak elő, amelyekre tömegek mozdulnak meg. Hagyomány, fenyegetés, cenzúra, ilyesmiket kiabáltak. Azt gondolom, ha nem emiatt, akkor valami más miatt mindenképpen ráléptem volna a piros gombra.

Miért gondolja?

Mert számos közéleti kérdésben kifejtettem már a véleményemet – legutóbb például az SZFE vagy az örökbefogadás témájában –, és ezek általában nem találkoznak a regnáló hatalom elképzeléseivel. Logikusabb, de átlátszóbb is lett volna, ha egy explicit közéleti állásfoglalás után támadnak meg. Ehhez képest egy tisztán szakmai megnyilatkozás után indult ellenem hadjárat, ami ugyan meglepett, de azt egy percig sem gondolom, hogy a támadásoknak valóban köze lenne Jókaihoz vagy a nemzeti hagyományokhoz.

Kapcsolódó
De miért vesszük vérre menő személyes sértésnek, ha valaki leszólja a kedvenc írónkat?
…zenészünket, színészünket, telefongyártónkat? Most épp Tóth Krisztinát cincálták meg a keményvonalas Jókai-rajongók, de az ügy messze nem egyedi eset, sokkal inkább az internet mindennapos kórképe.

Mi viszont beszéljünk erről! Az ön eddigi munkássága nem ad elég fogódzót ahhoz, hogy mit gondol a nemzeti hagyományokról?

Azt viccesnek tartanám. Nagyjából harminc éve publikálok, és két évtizede tartok rendszeresen előadásokat iskolákban, például az irodalmi hagyományról, és arról, hogyan kapcsolódnak kortárs szövegek az elődök műveihez. Aki számon kéri rajtam az irodalmi hagyományokkal való foglalkozást, annak fogalma sincs rólam. Épp az az egyik vesszőparipám, hogyan lehet a hagyományokhoz, a klasszikus szerzőkhöz kapcsolódva tovább lépni az irodalom befogadásában. Egész pedagógiai tevékenységem arra épül, hogy esztétikai alapon olvassunk, értelmezzünk műveket, és senkinek ne legyenek ideológiai előítéletei egyetlen szerzővel szemben sem. Épp úgy tanítottam Nagy Lászlót, mint Petri Györgyöt. Arról szól a munkám, hogy megőrizzem a magyar irodalom integritását, hogy harcoljak az ideológiai megosztottsága ellen, mivel az kártékonyan hat vissza a kultúra egészére.

Amikor Az arany ember kapcsán a nőalakok ábrázolását illetően fogalmaz meg kritikát, az nem ideológiai jellegű?

Nem ideológiai kifogást fogalmaztam meg. Hadd idézzem fel, pontosan mit is mondtam: azt, hogy személy szerint nem tudok kiegyezni azzal a nőideállal, amit a regény megrajzol, és azt gondolom, hogy ez a mai kamaszlányok számára sem vonzó. Arról is beszéltem, hogy a magyar irodalomban sajnálatosan kevés a női szerző, a kötelező olvasmányokból pedig nagyon hiányoznak az autonóm nőalakok. Javaslatot is tettem, hogy a fiatal lányok számára másfajta azonosulási lehetőségeket is lehetne kínálni, például Berg Judit Lengemesék című sorozatával. Jellemző, hogy ez utóbbival senki nem foglalkozott. A magam részéről problematikusnak tartom ezeket az aránytalanságokat, amelyek észrevétlenül tovább örökítenek egy torz struktúrát.

Azt jó megoldásnak tartaná, ha pluszban kerülnének az irodalmi művek iskolai listájára női szerzők, illetve olyan művek, amelyek árnyaltabb nőképet rajzolnak meg?

Olyannyira, hogy erre már többször is tettem javaslatot. Sőt, dupla piros vonallal aláhúznám: amikor magam szerkesztettem tankönyvet, így jártunk el a szerzőtársammal. Emlékeztetném, hogy az inkriminált interjúban nem a kötelező irodalom bővítéséről, hanem a szűkítéséről kérdeztek. Erre válaszoltam.

Bielik István / 24.hu

Melyik ez a tankönyv?

Az a címe, hogy Irodalmi ikerkönyvek, és Valaczka Andrással közösen készítettük. Arra támaszkodtunk, hogy a nagyobb ifjúsági könyvtárakban milyen művek szerepelnek a legtöbbször kikölcsönzött könyvek listáján. Azzal kezdtük a munkánkat, hogy végigolvastuk a sikerkönyveket, és kiválasztottuk közülük azokat, amelyek irodalmi szempontból is értékelhetők. Az egész koncepciónk arra épült, hogy a klasszikus szerzők figyelembevételével egy olyan étlapot állítsunk össze, amivel ­olvasásra ösztönözzük a diákokat.

Aki azzal vádol, hogy bármitől is meg akarnám fosztani a magyar diákságot, előbb járjon utána a dolgoknak.

Mit gondolna arról, ha Jókai kötelező irodalom maradna, de mellé tennének például egy kortárs művet – akár egy Tóth Krisztina-novellát –, és magyarórán összehasonlítanák a női alakoknak a másfél évszázados eltérésből fakadó különbségeit?

Sokan visznek be az órára kortársakat. A baj az, hogy a tanárok is túlterheltek. Rengeteg nagyszerű tanárral találkoztam és találkozom, és látom, hogy végig kell rohanniuk a tananyagon, alig van mozgásterük. Alapfogalmakat kell megtanítaniuk a diákoknak. Alig van idő arra, hogy egy-egy művet több szempontból lehessen elemezni, hogy, mondjuk, beszélgessenek a nőalakokról. Viszont a kérdése azt sugallja, mintha nekem beleszólásom lenne a kötelező irodalmak listájába. Pedig a Könyves Magazin csak azt kérte, mindenki játsszon el a gondolattal. Megkérdezték a véleményemet, én pedig elmondtam, ahogyan mások is. Nem a tananyagból venném ki Az arany embert, csak a kötelezők közül. De ne tegyünk úgy, mintha én olyan pozícióban lennék, hogy befolyásolhatnám a kötelező művek listáját. Az pedig teljesen abszurd, hogy olyan címmel is jelent meg írás a magyar sajtóban, hogy Tóth Krisztina betiltaná Az arany embert. Ez csak hangulatkeltés. Még egyszer aláhúznám pirossal: a nyilvánosságban elszabadult őrjöngő indulat egyáltalán nem Jókairól vagy Az arany emberről szólt, ne próbáljuk meg utólag szakmai vitának beállítani. Tudatosan húztak elő olyan – egyáltalán nem irodalmi – fogalmakat, amelyek nagy tömegek mozgósítására alkalmasak. Mintha kiadták volna a parancsot, hogy kardot kell rántani, mert veszélyben a haza. Tényleg egy magyar író fenyegetné? Komolyan? Valaki, aki tizenhat nyelven képviseli ezt az országot fesztiválokon és nemzetközi eseményeken?

Kapcsolódó
Tényleg vegyük ki Jókait a kötelezők közül?
És még kit? Vagy senkit? Megpróbáltuk tomboló indulatok, kutyaszar és egyéb gusztustalanságok nélkül végig gondolni, vajon hozzá kell-e nyúlni a kötelező olvasmányok listájához.

Ez volt idáig a legsúlyosabb atrocitás, ami egy nyilvánosan megfogalmazott véleménye miatt érte?

Néhány évvel ezelőtt volt egy abszurd felhajtás körülöttem egy kutyás versem miatt. Az is megdöbbentő volt, mivel közismerten nagy kutyabarát vagyok, a fiam pedig menhelyekre járt önkénteskedni. Tényleg felfoghatatlan volt, hogy még a Kutya Magazin is tiltakozott egy versem miatt, mert állítólag negatív fényben tüntettem fel az alapvetően békés, jámbor állatot. Ismeretlenek telefonon zaklattak, komoly fenyegetéseket kaptam, úgyhogy azt már korábban megtapasztaltam, hogy egészen abszurd dolgokkal is fel lehet hergelni tömegeket. Egy vicces gyerekverssel is. Most is kaptam életveszélyes fenyegetéseket és sok rasszista mocskolódást. De én nem gyűlölködöm, nekem van normális életem. Dolgozom, kirándulunk, pizzát sütünk, és távolságtartással figyelem ezt a különös őrjöngést.

Meg lehet szokni, hogy egy névtelen had rátámad az emberre, vagy nem?

Nem szeretnék ehhez hozzászokni, mert azzal jóváhagynám, hogy ez a hangnem normális. Hogy rendben van, ha hörögve acsarkodik valaki egy olyan dologgal kapcsolatban, amit valójában nem is ért. Igyekszem minden szempontból a visszafogottságot képviselni, ami azt diktálja, hogy szabad vitatkozni, nem kell mindenben egyetérteni a másikkal. A normalitásba azonban aligha fér bele, hogy az én felebarátom – nem sokkal húsvét előtt – azt kívánja nekem: dögöljek meg a gyerekeimmel együtt. Vagy egy másik gyöngyszem:

Te, rohadt kurva, na ezért nem olvasok én kortárs irodalmat.

Lehet, hogy az én arányérzékemmel van gond, de szerintem ez nagyon nincs rendben. Mivel tömegesen kaptam ilyen szélsőséges üzeneteket, azt kell gondolnom, hogy egy-egy nyilvános vélemény egyszerűen ürügyet szolgáltat arra, hogy sokan szabadjára engedjék az indulataikat. Olyan ez, mint amikor egy egészségtelenül működő családban este hazamegy az apa, és vöröslő fejjel ordít, mert, mondjuk, valaki megint az ajtóban felejtette a cipőjét. Mindannyian tudjuk, hogy az őrjöngés nem a cipőről szól.

Értem, hogy nem lehet hozzászokni az ilyen reakciókhoz, de közben fájnak?

Nem, fájdalmat nem érzek, inkább valami mély szomorúságot. Azt gondolom ugyanis, hogy azok is áldozatok, akik ilyen szélsőséges hangnemben támadnak rám. Vagy másokra. Őket is valami agresszió éri, és képtelenek feldolgozni. Mindannyiunk számára komoly kihívás manapság megőrizni az emberi méltóságunkat, kedvesen, de legalábbis normálisan viselkedni a másikkal. Minimális tisztelettel. Akit ennyire elragadnak az indulatai, az elveszti az emberi méltóságát. Akivel ez megtörténik, valójában áldozattá válik. Nem szabad ilyeneket írni, mert ez szégyen, és azzal utána együtt kell élni. Ha belegondol az illető, ha nem, ennek mind nyoma marad. Nem csak ott, a neten, hanem őbenne is.

Bielik István / 24.hu

Ön szerint tudatában van ennek egy indulatos kommentelő ?

Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy aki másokon vezeti le a dühét, az csak rövidtávon szabadulhat meg a benne tomboló feszültségtől. Ha kiírja magából, hogy dögöljön meg Tóth Krisztina a gyerekével együtt, attól a saját problémái még nem oldódnak meg, a frusztráltsága újra termelődik. A gyűlölethadjáratok minden szempontból értelmetlenek. Kicsit úgy szemlélem ezt a dolgot, mintha a Holdról nézném ennek a világnak a végtelen abszurditását. Például azt az abszurditást, hogy a novelláimban gyakran pont olyan elesett, elkeseredett emberek szerepelnek, amilyenek most az én véremet akarják venni.

Rátörnek az íróra a saját figurái?

Úgy látszik. De őket sem indulattal szemlélem, hanem távolságtartással. Sokat gondolkodom ezeken az embereken. Ahogy ül a számítógép előtt, ahogy kigondolja, mit írjon le, ahogy megfogalmazza, ahogy bepötyögi a válogatott sértést, marhaságot, ahogy utána elolvassa, ahogy elégedetten megnyomja az entert. És utána mit tesz? Feláll a gép mellől, kimegy a konyhába, megteríti az asztalt, leül vacsorázni, kedélyesen elbeszélget a családtagjaival? Nem elképzelhetetlen, de nem tartom valószínűnek, mert a rajtunk átzuhanó érzések-gondolatok mégis csak módosítják, formálják a személyiségünket. A gyűlölet megakadályozza, hogy intaktak maradjunk. És akik őrjöngenek, azoknak sérül az integritásuk. Rossz lehet együtt élni ennyi indulattal, tényleg.

Az is abszurd, hogy adekvát választ jelentene az indulatos támadóinak, ha elolvasnának néhány Tóth Krisztina-novellát.

Adjuk meg erre az esélyt. Olyan sokan emlegették velem kapcsolatban, hogy nahát, így meg úgy, ők azt sem tudják, ki vagyok. Akkor meg mit pörögnek így fel? Ha a szomszéd házból mond valaki valamit, nem állok le kiabálni vele, nem? Hátha elolvasnak tőlem valamit, és közelebb kerülnek a válaszhoz. Sose késő.

Nagy vihart kavart a Falterben megjelent interjúja, amelyben azt fejtette ki, hogy Magyarország egy mérgező ország. Miért látja így?     

A Falter-cikkről csak akkor kérdezzen, ha eredetiben olvasta a német szöveget, mert sajnos a magyar sajtóban megjelent fordítás nagyon vacak. Olyan, mintha Google-fordítóval készítették volna, csak azért, hogy butaságokat adjanak a számba. Ilyen igénytelen fordítást én nem adnék ki a kezemből. Meg kellett volna kérni egy rendes műfordítót, ha már egy írót akarnak gyalázni. Tessék akkor nyelvileg igényesen csinálni.

Akkor csak a címről kérdezem, ami tényleg azt jelenti, hogy Magyarország mérgező.

Ez mindössze annyit jelent, hogy Magyarországon senki nem fogalmazhat meg egyetlen témában sem nyilvánosan véleményt anélkül, hogy ne lenne azonnal politikai olvasata. Márpedig, ha politikai olvasata van, akkor a megfogalmazójából véres rongy lesz, akire tömegek ugranak rá. Ráadásul ma már politikai oldaltól függetlenül – ami szerintem egy mérgező, beteg dolog, igen. Az emberek mintha ugrásra készen várnák, mikor vethetik rá magukat valakire. Mikor törleszthetnek végre. Ennek az a nagy veszélye, hogy sok olyan ember is szélsőséges álláspontra sodródik, akinek a személyisége egyébként közelebb áll a kompromisszumkereséshez, aki eredetileg egy moderált hangot képviselt. Muszáj tennünk valamit a toxikus környezettel szemben. Legalább azt a minimumot, hogy normálisan beszélünk a másik emberrel, és nem kívánjuk neki, hogy dögöljön meg. Különösen szomorú látni ezt a fékevesztett indulatot a művészek körében.

A táborokba sodródást?

Az már csak következmény. A dolgok általában ott vesznek rossz irányt, amikor valakit személyes sérelem ér. És egyszer csak a másik oldalról kinyúl egy kéz, megszólal egy hang: gyere közénk, nem kezelnek téged úgy a sajátjaid, ahogy megérdemelnéd. Mi tudjuk, hogy milyen nagy ember vagy, és mi majd elismerjük a te tehetségedet. És a sértett embert magukhoz húzzák. Egyre mélyebb lesz az elválasztó vonal, és szép lassan mindenki odakerül valamelyik oldalra. Mint a kidobósban, a vonal két oldaláról ágálnak egymás ellen. Akármelyik oldalra sodródnak, elveszítik a képességet, hogy esztétikai szempontok alapján közelítsék meg a műalkotásokat, mindent elural a sérelmi reflex. Az a legnagyobb baj ezzel a sérelmi politikával, hogy generációról generációra hagyományozódik. Néha fordul a homokóra, aki addig alul volt, fölülre kerül, és azonnal megpróbálja megtorolni a vélt vagy valós sérelmeit a másik csapaton.

Úgy érzi, ön megmaradhat Holdról érkezettnek?

Mindent megteszek azért, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartsam ettől a csatározástól, hogy ne folyjak bele a sérelmi háborúkba.

Az egész írói pályafutásom arról szólt, hogy ellenálljak a sérelmi táborok hívószavának.

Amikor publikálni kezdtem, az írótársadalmat élesen szétválasztotta a régről öröklött népi-urbánus szembenállás, miközben én már akkor is azt képviseltem, hogy csak a szintetizáló irodalomnak van értelme. A hagyományok magas színvonalú ötvözésének, amely a különböző irodalmi gyökerekből felszívja az értékes, tovább adható elemeket. Hittem benne, hogy betemethetjük az árkokat, és távolságtartással szemlélhetjük a megelőző évtizedek értelmetlen csatározásait. Ehelyett mi történt? Az elmúlt évtizedben annyira elmélyültek el az árkok, hogy ma már szinte betemethetetlenek.

Említette a sérelmeket. Én például szívesen használom az író-írónő, a színész-színésznő megkülönböztetést. Mindenfajta értékmozzanat nélkül. Önt megsértem, ha írónőnek titulálom?

Nézze, engem nem olyan könnyű megsérteni, és ezzel kapcsolatban sem használnám a sértés kifejezést. Ami a közbeszédben zajlik, az irtó messze van az én tényleges személyemtől. Attól, aki vagyok, amit én írok vagy gondolok. Inkább úgy fogalmaznék: nem kedvelem ezt a nyelvi különbségtételt, mégpedig azért nem, mert az irodalomban ennek sajátos kicsengése van. Leginkább a nagyon eltolódott férfi-nő arány miatt. A legtöbben még ma is a férfi írót tekintik standardnak, és ehhez képest jelzik az eltérést az írónő-költőnő szóval.

Én például sosem gondoltam arra, hogy bármilyen módon megkülönböztessem a férfi írót a nőitől. Számomra kortárs próza létezik kiemelkedő férfi és női írókkal.

Akkor nincs értelme annak, hogy használja az írónő kifejezést. Már ha valóban nem tesz különbséget a férfi és a női alkotó között.

Fecske Flóra

Csak a nemek különbségére utalok vele – udvariasságból –, nincs benne semmilyen értékítélet.

Csakhogy ebben a szakmában nagyon sokakban előjön az a reflex, hogy az írónő minősítéssel akaratlanul is betereli az alkotót egy külön kis elkerített területre. Szerintem ezért zavaró, ha valakit írónőnek titulál, de ez legyen ez én legnagyobb bajom. Tulajdonképpen tökmindegy. Az utóbbi időben ennél én csak rosszabb ajánlatokat kaptam.

A közéleti megnyilvánulásait figyelve az a benyomásom, hogy amikor a női jogokkal kapcsolatban szólal meg, mintha erősebb érzelmek, indulatok munkálnának önben.

Ennek is megvan az oka. Amikor harminc éve publikálni kezdtem, eszembe sem jutott, hogy nőként lépek erre a pályára, és ebből lesznek majd gondok. Végeztem a dolgomat, és egyáltalán nem definiáltam magam női szerzőként. De folyton szembesítettek vele. Az egyik Vörösmarty téri könyvbemutatómon az volt az első kérdés hozzám: ki vigyáz most a gyerekemre? Sokszor kaptam olyan kérdéseket, amelyek nem az irodalmi tevékenységemre, hanem a női szerepeimre reflektáltak, miközben egyetlen férfi kollégámat sem szokták hasonlókról kérdezni. Ha nyomatékosabb érzelmeket lát rajtam, az azért lehet, mert 30 év alatt azért sokat romlott a helyzet.

Romlott?

Igen, és romlik tovább, sőt az utóbbi években a közbeszédben is egyre aggályosabbá vált a nőkről folytatott diskurzus. Az irodalomban pedig a női alkotók arányához képest megmagyarázhatatlanul kevés nő van jelen a különböző kuratóriumokban, a díjazottak között.

Ez arány jobb volt 30 évvel ezelőtt?

Nem volt jobb, de joggal lehetett bízni abban, hogy idővel kiegyensúlyozottabbá válik a helyzet. De attól, hogy több érzelmet lát rajtam, még nem lettem mozgalmár, nem váltam a női jogok élharcosává, én író vagyok. Csak éppen megjegyzem, amikor alkalom adódik, hogy ez nálunk nagyon nincs rendben.

Nem vagyok egy barikádharcos, jobban szeretek otthon ülni és dolgozni.

De az azért fel tud bosszantani, amikor gátlástalanul megkérdezik egy női alkotótól, hogy mikor akar szülni, és ha nem akar, akkor miért nem, miközben soha nem kérdezik meg egy férfitől, hogy mikor akar gyereket nemzeni.

Ez aránytévesztés?

Határátlépés. Ez egy olyan kérdés, amit csak annak az embernek szabad feltenni, akivel nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, hiszen az intimszférába tartozik. Senkinek semmi köze hozzá.

Tényleg nem érzékel semmiféle pozitív változást?

De igen, bizonyos területeken a férfiak és a nők terhei közötti aránytalanságok érzékelhetően csökkentek. Tizennégy év van a két gyermekem között, és amikor a fiammal jártam az óvodába, szinte egyetlen apukát sem láttam magam körül. Ez jelentősen megváltozott addigra, amikor a lányom lett ovis, akkor már nagyjából fele-fele arányban hozták az apukák és az anyukák a gyerekeket. Ugyanezt tapasztaltam később az iskolában is. Örülök, hogy a férfiak egyre többet vállalnak magukra a szülői feladatokból. A fiam épp fiatal felnőtt korban van, és az ő férfireakcióin is érzem, hogy történt pozitív elmozdulás. A viselkedéskultúránk szerencsére többet lépett előre, mint a verbális kultúránk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.