Gyarmati Andrea: Nem mindegy, mi van a csomagodban

Imádom a fényképeket. A valódi, papíralapú felvételeket, amelyek különböző dobozokban üldögélnek a lakásban, foglalva a helyet. Mindig eldöntöm, hogy selejtezek és rendszerezek, de ahányszor nekilátok, elsodornak az emlékek. Nézem a képeket, a felmenőimet, akik közül szerencsére nem keveset és nem is rövid ideig jól ismertem.

Olvasom a bölcsességeket, hogy miképpen is vagyunk mi emberek összerakva, és próbálom értelmezni az olvasottakat.

Azt mondják az okosak, három rész számít, és én szívesen elhiszem ezt, hiszen úgy tudom, a háromlábú alátámasztás a legstabilabb, mint a zongoraszék esetében.

Szóval, van, ami genetika, amit öröklünk, van a saját sorsunk, és van az úgynevezett epigenetika, ami a környezet hatása.

Az, hogy mindezekkel az összetevőkkel hogyan és miként boldogulunk, már a mi dolgunk és a mi felelősségünk.

Mire nyílik a szemed, mi érint meg és mi az, amit továbbgondolsz vagy kifejlesztesz, adott esetben továbbfejlesztesz magadban, döntés kérdése.

Többször mondtam, írtam, és „hencegek” is vele: nem semmi családba pottyantott a gólya, ahol azt tanultam, ha van mire büszkének lenned, megengedheted magadnak azt a luxust, hogy szerény légy, sőt, ez kötelező is lett rám nézve, de azt senki nem mondta soha, hogy a felmenőimről nem mesélhetek.

Elmentek, mert ez a dolgok rendje. Szép, kerek, sikeres, hosszú életre volt lehetőségük, és ez nagyon jó érzés nekem. Nem arról van szó, hogy az elmenetelüket nem fogadom el, inkább arról, hogy nem hiszek a halálban. A „volt, tehát van, van, tehát lesz” mondatot Popper Pétertől tanultam, nagyon régen, amikor épp a reinkarnációról beszélgettünk. Mégpedig az életemnek abban a periódusában, amikor egy haematológiai osztályon dolgoztam, és igencsak megviselt egy-egy gyerekbeteg elvesztése.

Megnyugvást jelentett a „van tovább” gondolata, és hiszem azóta is, hogy van tovább. Mindez nem lehetőség, hanem bizonyosság a szívemben, miképpen az is, hogy azt az embert – nevezetesen, mondjuk, édesanyámat, édesapámat – már abban a formában nem fogom viszontlátni, megölelni, amiben ismertem őket. De velem vannak, és ha elcsendesedem és figyelek, üzennek, segítenek dönteni, meglöknek, vagy épp visszatartanak. Lehet, mindezzel nem értesz egyet, ám nekem jólesik egy-egy ilyen rásegítés, amikor útelágazáshoz érek.

Nézem a képet, ami a kezembe került anyuról, amint kislányként ül a zongoránál. Mire megszülettem, zongoránk már nem volt, de anyu tudott tangóharmonikázni, és szívet melengető emlékeim vannak a zenés estékről, melyeken elővette a harmonikát, és együtt énekeltünk az éppen nálunk vendégségben lévő barátainkkal. Zömében sporttársakkal.

Anyu tehetséges volt, szorgalmas, sok út állt nyitva előtte az önmegvalósításra, leginkább azért, mert alkatilag rajt- cél győzelemre volt kódolva. Miképpen a Kos jegyében születettek általában. Ráadásul perfekcionista módon állt mindenhez.

A történet idején – amikor a kép készülhetett – már néhány hónapja zongorázott, és ígéretes jövőt jósoltak neki. Úgy emlékszem, azt mesélte, szerette is a zenét és azt az érzést, hogy képes a hangszerből elővarázsolni mindazt, amit a zeneszerző megálmodott.

Ebben az időben ívelt felfelé Fischer Annie karrierje, ettől volt hangos az ország.

Egy délutáni zongoraórán elhangzott egy ominózus mondat: „Tessék mondani, Klára néni, lehetek én olyan jó, mint Fischer Annie? – tette fel a nem várt kérdést Székely Évike. Hogy a tanár néni nem volt pedagógiailag a csúcson, nyilvánvaló: „Nagyon ügyes vagy, Évikém, de olyan jó sohasem leszel, mint Fischer Annie.”

Egészen biztosan 1933 után járunk, hiszen Fischer Annie nemzetközi áttörése erre az évre tehető a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny első díjának megnyerésével, viszont 1940 előtt, mert akkora már édesanyám bajnokságot nyer úszásban.

„Én ezt a zongorázást, ha már nem lehetek benne a legjobb, legfeljebb csak jó, abba szeretném hagyni” – jelentette be a kislány a vacsoránál még aznap este. A nagyszüleim nem tiltakoznak, és Évike hamarosan megtalálta azt az utat, ahol ő lett a „Pillangókisasszony”, és valóban a legjobb a világon.

A történet később bekerült a családi legendáriumba, és mert apu is olyan, amilyen, mellé kerül az ő szintén nem mindennapi döntése is.

Nagyjából ugyanazon évek környékén egy jó kiállású, magasra nőtt, izgága fiatalemberről kiderült, igen ügyesen mozog a vízben, és jól bánik a labdával. Csiszolatlan gyémánt, de gyémánt, és mert az uszoda ilyen hely (lehet, máshol is van ilyesmi, de azt nem ismerem) több edző szeme megakadt rajta. Valami nevesincs egyesületben edzett, amikor több jeles csapattól is ajánlatot kapott. Természetesen nem pénzbelit, mint manapság dívik, hanem lehetőséget náluk folytatni, fejlődni. Apu szuper apu volt mindig, nagyon szeretett minket, de élete igazi nagy „szerelme” a vízilabda volt, és ennek már akkor is érezte a hívóerejét. A motiváció más, de a lényeg ugyanaz: talán nem elsősorban a győzelem, mint anyunál, de a legjobbság mindenképpen.

„Elgondolkoztam, mert az egyik helyen már akkor én lehettem volna a vezető játékos, míg a másikon az elején csak kis kutyaütő, de igazi nagy ászoktól tanulhattam a vízilabdázás csínját-bínját. Inkább utóbbit választottam, hosszú távon azt éreztem hasznosnak.”

Bejött mindkettőjüknek.

A győzni mindenáron, és a legjobbnak lenni, ha úgy tetszik, az örökségem része, és én nagyon örülök ennek. Még akkor is, ha mindez bennem kicsit átalakult, módosult: én sosem akartam legyőzni senkit, csupán magamat és jobbnak lenni a tegnapi önmagamnál.

Ez lett az én mottóm.

Képek. Az egyiken egy szép, öntudatos kislány ül és zongorázik, míg a másikon és egy nagyfiú áll a Császárfürdő medencéjének partján.

Képek, történetek, emlékek, melyekkel idevarázsolhatom azokat, akik már elmentek, és gyakran nagyon hiányoznak. Ez is egyfajta örökkévalóság.

Nekem ez van a csomagomban.

Kiemelt kép: Getty Images