„Nincs semmi időm olvasni” – panaszkodik Török János. Az Utak az erdőben című könyvet tartja a kezében, amelynek egyik szereplője. Sok a munka, sofőrködik, a főnökének az ügyeit intézi. Este hat körül ér haza minden nap, átöltözik, és már dől is be az ágyba. Szívbetegsége miatt leszázalékolták, hivatalosan havi 27 ezer forint szociális segélyből él, csak hát 20 ezer a gázpalack havonta, dolgoznia kell, hogy maradjon ételre, italra. Nyáron a kerti csapból hordja a vizet a lakókocsijába, de télen kénytelen megvenni a palackosat. Úgy teríti ki elénk a receptjeit, mint egy kártyapaklit, kiváltani viszont nem tudja őket, ahhoz kevés a pénze.
Nyáron János össze tud szedni 70-80 ezer forintot, de az utóbbi időben a főnöke valahogy nem akar fizetni, több mint 90 ezerrel tartozik már.
Jó pár évvel ezelőtt húzta egy pesti vasúti töltés oldalába a lakókocsiját. Nem éppen olyan a hangulat, mint egy balatoni kempingben. János tudja, milyen a Balatonnál, volt nyaralójuk Almádiban, de azt is elvesztették. A lakókocsi ajtajára családi fotókat ragasztott, látszik rajtuk, hogy nem éltek rosszul.
Gazdag ember voltam. Árverésen vettem meg Kádár régi Mercedesét
– mutat a képre, amin egy Merciben ül. Fia egy magazin címlapján szerepelt, jóképű gyerek, mondja büszkén, és már mutatja is a fotót. A gyerek rendesen tanult, de miután látta, hogy apja milyen helyzetbe került, abbahagyta az iskolát. János ellenezte, „de ő nagyon apás”, segíteni akart. A másik gyerek inkább anyás, de vele is tartja a kapcsolatot, hetente kétszer meglátogatja.
A 2000-es évek elején kigyulladt a Teleki téri lakása, de nem csak az ő otthona égett le, a ház többi lakójának is komoly károkat okozott a tűz. A falban futó vezetékek is tönkrementek, Jánosnak pedig nem volt biztosítása, így meg kellett volna térítenie a kárt.
Mindene bennégett, őt pedig beperelték. Vesztett, több mint kétmillió forintot kellett volna fizetnie. A nyaralót gyorsan elárverezték, ebből kifizette az összeg nagy részét, de az a kamatok miatt egyre csak nőtt. Sőt, azóta is nő, mostanra már nincs semmije. Utolsó forintjaiból vett egy lakókocsit, „azóta élek úgy, mint egy csiga, mindenhova viszem a házam.” Ha kifogy a gáz a palackból, akkor nincs fűtés, és attól fél, nem lesz végig ilyen enyhe a tél. Volt, hogy úgy fázott a lakókocsiban, hogy aludni sem tudott.
János szerint ő valójában az utcán él, csak van egy kis fedél a feje felett. Először 18 évesen tapasztalta meg, hogy milyen a szabadban aludni, az apja akkor tette ki egy bőrönddel, boldoguljon egyedül.
Az a lényeg, hogy az ember ne hagyja el magát. Megtanultam, hogy a létra csúcsára nehéz feljutni, de hatalmasat lehet esni onnan. Az biztos, hogy nekem újra kell születnem, hogy újból felmásszak
– mondja.
Az orvosoktól annyit kér, addig tartsák életben, amíg a fia megházasodik, és unokája születik, azt még szeretné megérni.
Kőbánya egyik csendes utcájában lakik Bóni Márta, aki a férjével és a lányával költözött be 2017 novemberében az egyszobás önkormányzati lakásba. Az Utcáról Lakásba! Egyesület pályázatán jutottak a lakáshoz, amit saját pénzükön csempéztek újra. Csillog-villog a kő, az egész lakás tiszta, otthonos, látszik, hogy mindennek megvan a helye. A konyhában ülünk, Márta szaloncukorral kínál.
Meleg van, maximumon megy a fűtés, hogy minél hamarabb megszáradjanak a ruhák, legyen mit felvenni reggel. Fél négykor már csörög az ébresztő, hatra viszi ki őket a főnök a budaörsi Ikeába, ahol takarítóként dolgozik Márta és férje is. Kilenc éve ebből élnek, már akkor is ezt csinálták, amikor még a Terebesi erdőben laktak. Azért költöztek oda az albérletből, hogy lányuknak egyikük fizetését hazaküldjék a Miskolchoz közeli Prügyre.
Amikor először bementem az erdőbe, félelmetes volt, sírtam. Meg kell mindent szokni. Nem mertem elaludni, féltem, hogy valaki rám gyújtja a házat.
A kis kőház korábban egy sportpálya öltözőjeként működött. De Mártáék laktak faházban is, látták, ahogy emberek bennégtek a szomszédos épületben éjszaka.
Kellett egy év, mire megszokta az erdőt, és még pár, hogy megszeresse.
Volt, hogy úgy magam alatt voltam, hogy azt mondtam, hazamegyek a gyerekhez. De hát a faluban semmi munka, mit csináltam volna ott?
Sírt akkor is, amikor eljött onnan, pedig boldog volt, hogy lakásba költözhet. Amióta otthagyta a Teberesit, az erdőben sok minden megváltozott. Már nincs, aki összetartsa az ott lakó 10-15 családot. Amíg ott volt, nem csak az ő lakása körül volt rend, másoktól is megkövetelte, szerették őket, sokaknak pénzt és ételt is adtak, ha volt miből.
Az ott lakók nagy része még nálunk is szegényebb volt. Tudtam, hogy borra kell nekik, mégis adtam. Cserébe annyit kértem, szedjék össze a szemetet.
Mártáék sose ittak, tartotta őket az akarat, hogy gyereküknek jobb világot teremtsenek, nehogy olyan helyzetbe kerüljön, mint ők. Megtértek, „jártunk a gyülibe, megmerítkeztünk”. Három-négy hetente látták a lányukat, aki nyáron pár hetet velük töltött az erdőben. Élvezte, de a nagymama nem engedte, hogy tovább maradjon, félt, hogy elviszik. „Sokat köszönhetek anyukámnak és apukámnak, hogy gondoskodtak róla” – mondja Márta. A lány azóta már dolgozik, a Fedél Nélkül lapnál talált munkát.
Márta nem a megszokott esti időpontban ér haza a munkából, nemrég műtötték a kezét, még nem tud festéket kaparni, csak a férje maradt a délutáni műszakra. Amíg az erdőben laktak, semmi bajuk nem volt, de mióta lakásban élnek, állandóan betegeskednek.
Ott voltunk a nagy hidegben, az ásványvíz megfagyott az ágy mellett, mégse volt semmi bajom. Itt meg feszt meg vagyunk fázva, gyógyszereket szedünk.
Kovács Vera szerint ez gyakori jelenség a hajléktalanságból vagy bármilyen súlyos, életveszélyes krízishelyzetből kitörő embereknél. Amíg csak a létfenntartásra tudnak koncentrálni, gyakran elő sem jönnek azok az egészségügyi, lelki gondok, amelyeket ez a helyzet hoz magával, és csak akkor kerülnek a felszínre, amikor az ember újra biztonságban van.
Márta és férje 1000 forintos órabért kap a fárasztó munkáért. A dereka és a gerince gyakran fáj. Varrónő szeretett volna lenni, bármit megvarr, de nem panaszkodik, a takarítást is tudja élvezni.
Bár minden mondatának végén van egy mosoly, azért ő sem tud mindig nevetni.
Szűkösen élnek a kis lakásban, van egy üres szoba a fal túloldalán, be van falazva, senki sem használja, ideális lenne nekik, hogy ne kelljen a felnőtt gyerekükkel egy szobában aludniuk. Már kétszer kérték az önkormányzattól, de egyelőre nem sikerült megszerezniük. Márta folyamatosan ír nekik, „csak megunják majd egyszer.”
Karácsonykor Budapesten maradnak, nem akarnak hazautazni Borsodba. Kihalt a falu, sötétség van, nincs most kedve ehhez, jó itt, ahol kimegy az utcára, és fényeket, sétáló embereket lát.
Otthon kiül a szegénység az emberek arcára, nem tudnak nevetni. Látszik rajtuk, hogy szegénység van, szomorúak a gyerekek.
A férjével 1991. június 1-jén esküdtek, Márta akkor 16 éves volt, azóta együtt vannak.
A szegénységben jobban megvan a szeretet, mint a nagy gazdagságban. Az ember tud örülni ennek a cukornak is
– mondja Márta, és beletúr a cukros tálba. A férje is reggel négykor kelt, este 6-7 felé ér csak haza a munkából. Aztán zuhany, vacsora, és együtt bedőlnek az ágyba.
Mindenki megfogja a telefonját, nyomkodja, ennyi. Az erdőben többet tudtunk beszélgetni. Nem volt rendesen áram
– mondja Márta, és persze mosolyog.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
