Baló György halálára: „A te tévédet csalták el azok, akik féltek az igazságtól”

Köszönöm a kiváló anyagot

– így kezdted az utolsó nekem írt mailedet. Gondolhatnánk, hogy tizennégy évnyi közös munka után nincs ebben semmi különös. Aki nem dolgozott veled, talán ezt gondolja.

Visszanéztem. Azt, hogy „kiváló”, ebben az összefüggésben az utolsó négy év alatt kétszer írtad le. Te ilyen voltál. Ha dicséretről volt szó, nem estél túlzásokba.

Alapnak vetted, hogy aki veled dolgozik, tökéletes munkát végez. Nem tartottad említésre méltó teljesítménynek. Ha mégis ilyesmit írtál, annak viszont súlya volt.

Sokkal több, olyan igazán balós kifejezésed volt arra, ha elrontottunk valamit: „kapufa”, „fényesen csillogó ezüstérem”, „másodikok lettünk”. Ha valami nem sikerült, azt biztosan nem felejtetted el megemlíteni.

Nemrég valaki megkérdezte tőlem, hogy ha ilyen kemény voltál, akkor mégis mi tartott melletted ennyi éven át.

Először is az, amit bárki elismer, aki két szónál többet beszélt veled: hogy

kivételesen és áthatóan okos voltál.

Több évtized, több ország, több dimenzió volt a fejedben. Frissebb voltál agyilag, mint nagyjából bárki, akit ismerek. Veled tényleg mélyen, pergőn és igazán értelmes dolgokról lehetett beszélgetni. És én imádtam veled beszélgetni.

Másodszor az a lehetőség, hogy elleshetek egy kicsit abból, ami ennyire különlegessé tett téged. Te voltál az egyetlen ember az ismeretségemben, akit tényleg minden érdekelt. Te igazán kíváncsi voltál a világra. Elképesztően széles látókörrel követted ezt a követhetetlen tempóban változó zűrzavart. És legtöbbször jó szemmel láttad meg benne a lényeget. Szerintem ez volt az alapja annak, ami kiemelt téged a tévés beszélő fejek közül. Hogy neked mindig volt mondanivalód a világról, és az általában érdekes, értelmes és releváns volt. Úgy éreztem, kihagyhatatlan lehetőség mindezt első kézből látni és hallani.

És nyilván az emberi oldalad is melletted tartott. Mert amikor lekerült rólad a nyomás, akkor hirtelen egy nyitott, szabad szellemű, kedves és érzelmes ember bújt elő belőled.

És persze a magad módján vicces is voltál. Sokszor olyankor is, amikor épp komoly akartál lenni:

Misike, egy kicsit jobban telefonálok, mint te!

– ezt mondtad egyszer.

Ezen nem lehetett akkor nem vinnyogva röhögni. Pedig ebben a mondatban benne volt a személyiséged egyik legfontosabb része: hogy szinte nem volt olyan – számodra fontos – tevékenység, amiről ne lett volna szent meggyőződésed, hogy te csinálod a legjobban.

A szerkesztés, a műsorvezetés és a mellékelt ábra szerint a telefonálás is ilyen volt. De ide tartozott a sárgabaracklekvár-készítés, az alma-, hús-. pékáruválasztás, a tejberizsfőzés is.

A jelenlévőkre, és a veled kapcsolatos élményeikre bízom, ki-ki döntse el, melyikben voltál szerintük a legjobb. De majdnem biztos vagyok abban, hogy nincs köztünk ma olyan, aki legalább egyet ne tudna kiválasztani ezek közül.

Pechedre olyan helyre születtél, ahol a legjobbnak lenni nem jelent automatikusan érvényesülést, sikert és elismerést. Egy ilyen helyen a legjobbnak lenni azt jelenti, hogy elgáncsolnak, megaláznak, mellőznek.

A te károdra érvényesültek a tehetségtelenebbek, a te tévédet csalták el azok, akik féltek az igazságtól, a te országodat mérgezték meg gyűlölettel és irigységgel a gátlástalanok.

És még nagyobb pechedre te nem az az ember voltál, aki megalkudott vagy megbékélt volna ezzel. Hanem az, aki folyamatosan dohogott ezen. Akinek az igazságérzete csitíthatatlanul, már-már őrjítően dobolt a gondolatai közt.

Haragudtál a világra, az országra, vagy épp arra, aki szembejött. Haragudtál magadra is, hogy mindezek ellenére újra és újra és újra nekikezdtél. Energiát és időt áldoztál arra, hogy megváltoztasd ezt a közeget, ezt az országot.

Mert elpusztíthatatlanul élt benned az ambíció. Tájékoztatni akartál, hatással lenni az emberekre. Egy jobb, igazságosabb, egyenlőbb, nyitottabb,  értelmesebb, demokratikusabb Magyarországra vágytál. És képtelen voltál elengedni ezt a – talán hiú – ábrándot.

Az, hogy ennyien eljöttek ma búcsúzni tőled, bizonyítja, hogy vannak, akik megértették, hogy mit és miért csináltál értünk. És azt is, hogy mit és főleg kit veszítünk el veled.

Maga nem akar a médiában dolgozni.

Ezt mondtad nekem, amikor életünkben először beszéltünk egymással 2005-ben. Azt mondtad, a média szabadsága csökkenni fog, egyre nagyobb teret és befolyást szerez a politika, amitől egyre rosszabb lesz a szakma megítélése, elpárolog a maradék hitele is.

Az azóta közösen eltöltött tizennégy év bizonyítja, igazad volt. Pedig te ezalatt is mindent megtettél, hogy ne így legyen.

És most már te sem leszel itt, hogy mögéd bújjunk. Hogy veled takarózva azt mondhassuk: amíg Gyurinak van műsora, addig még létezik valódi sajtó, valódi tévézés, valódi kérdés, valódi válasz és valódi, közös lelkiismeret. Ha ezeket nem tekintjük sorskérdéseinknek, akkor ma veled együtt búcsút inthetünk ezeknek is.

Ha viszont megértjük, hogy mit üzen az életed, akkor van remény.

Ez egy jó pillanat, hogy mi, akik ma búcsúzunk tőled, magunkba nézzünk, és  úgy döntsünk, nélküled is életben tartjuk az álmaidat, és így talán egy kicsit téged is.

Te megtetted, amit lehetett. Most pihenj.

Mi többiek pedig:

vegyük fel a munkát!

Vidos Mihály

Video: RTL Klub