Orbán középosztálya, kampányra fel!

Amíg tavalyi évértékelőjében Orbán Viktor főként a globalisták és a liberális demokrácia bukását helyezte beszédének középpontjába, addig az idei tartalmát már nem a Nyugat politikájának kudarca feletti győzelmi tánc felszabadultsága, hanem a liberális demokrácia értékeivel szembeni harc folytatásának ódiuma, és Európa iszlamizálódásának víziója határozta meg.

Huszadik alkalommal értékelte az évet a kormányfő, huszadik alkalommal gyűltek össze a hívek, hogy politikai-erkölcsi útmutatást kapjanak a jövőre nézve Magyarország számukra mindenkori miniszterelnökétől. És nem csak ők, hiszen tetszik vagy sem, Orbán – nyilván kormányzati pozíciójából, és egyéb „NER”-specifikus tényezőből adódóan is – a magyar politikai tér tulajdonképpeni egyetlen olyan szereplője, aki képes kijelölni a közbeszéd aktuális témáit, és azokat a viszonyítási pontokat, amelyek alapvetően határozzák meg a kormány mellett az ellenzék retorikáját és tematikáját is.

A Fidesz kétszintű kommunikációja az elmúlt években szinte zökkenőmentesen működött: az egyes ügyekhez rendelt pártkatonák konfrontatív módon képviselték a kormánypárt politikájának kázusait, míg a miniszterelnök a napi politikai adok-kapokon felülemelkedve pénteki Kossuth rádiós interjúiban vonta le a tanulságokat, és vázolta fel közössége számára a további cselekvési tervet.

Az, hogy az elmúlt nyolc évben Orbán ennyivel is képes volt hétről-hétre meghatározni a közbeszédet, mindennél világosabban mutatja meg az ellenzék hosszú idő óta fennálló politikai és kommunikációs „kompetenciáját”, és azt, hogy mennyire ismerte fel a „NER”-ben szükséges új (típusú) politikai cselekvés szükségességét.

S talán ez utóbbi miatt is van, hogy Orbán évértékelőjében a politikai tartalmat tekintve semmi olyat nem mondott, amelyet számos alkalommal ne hallhattunk volna tőle eddig is, ám a választás évében egy ilyen miniszterelnöki összegzés mégis figyelmet érdemel. Ami a legfeltűnőbb volt, hogy az ellenzéki szereplőkkel szemben (úgymint Gyurcsány, Szél hétvégi beszédei) nem hirdetett programot, nem vázolt fel konkrét cselekvési tervet az április 8-ig hátralévő időszakra.

Ez persze valamilyen módon természetes: az éppen regnáló kormánypárt választási kampányát az elmúlt évek eredményeinek felmutatásával szokta kezdeni, és az általa érdemesnek tartott intézkedések folytatásának ígéretével általában le is tudja. Ezzel párhuzamosan Orbán folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy a munka messze nincs befejezve, de hogy mely területeken milyen újabb intézkedésekkel kell számolnunk egy esetleges Fidesz-KDNP győzelem esetén, azt általában nem fejti ki.

Visszatérő politikusi és kommentátori közhely a kormánypárti program hiánya, a centralizált, ad hoc döntéshozatal gyakorlata. Amit ha el is fogadunk, akkor is szabad szemmel látható tény, hogy a Fidesz-KDNP-kabinet politikailag aktív, vagyis kormányoz. Az elmúlt években politikájának érdekeltjeivé tette a sokszor hivatkozott (és persze az apa-anya-gyerekek hagyományos modellje szerint működő) családokat adókedvezményekkel, a CSOK-kal, a devizahitelek forintosításával, és még sorolhatnánk.

A liberális ellenzék és Európa parlamentáris erőinek ellenében nem csak retorikájának fókuszába helyezte  a szerinte külföldi érdekeket kiszolgáló bankokat, a „migránsbarát” Soros Györgyöt, vagy Brüsszelt, de stabil országgyűlési többsége segítségével olyan, a politikai gyakorlat szempontjából relevanciával bíró, kiemelt szimbolikus értékű ügyeket tudott napirendre tűzni (és törvényileg szabályozni), mint az egyfordulós választási rendszer, a számukra fontos civil szervezetek kötelező regisztrációja, vagy ennek aktuálpolitikai mutációja, a „Stop Soros”.

Ezek az intézkedések szintén kettős célt szolgálnak: amíg a politikai centralizáció felé mutatva a kormánypárt beágyazottságát alapozták meg, addig a közhangulat hiszterizálásával az ellenzéket védekező-reagáló pozícióba kényszerítették. Így hát nem véletlen, hogy Orbán saját kormányát az egyetlen politikai cselekvőként tudja pozícionálni; olyan erőként, amely egyedül képes szembeszállni az országot kívülről fenyegető liberális, kozmopolita, vagy az ő szóhasználatával élve: internacionalista veszéllyel. Mostani beszédében sem tett mást, mint a már unalomig ismert szereplők mellé (migránsok, Soros, Brüsszel) a szerinte a nemzeti függetlenséget veszélyeztető ENSZ-et is beemelve (és a határkerítés nemzetközi megítélésére külön kitérve) saját és kormánya geopolitikai szerepét igyekezett monumentálissá növelni. Holott ő is tudhatja, hogy mindez csak díszlet: saját szavazóinak mobilizációját, és a szétesett, kompromisszumképtelen ellenzék híveinek elbizonytalanítását szolgálja.

Ami azonban mégis újdonság volt, az a hagyományos értelemben vett polgári értékek nyílt és tudatos felvállalása. Az elmúlt években „plebejusodó” Fidesz markánsan az alacsony jövedelműeket, a „korán kelőket”, a politikából kiábrándultakat, és arra úri huncutságként, technokrata hókuszpókuszként tekintőket megszólító retorikája helyett a miniszterelnök idén a felső-középosztálynak üzent: a Fidesz kormányzása alatt nőtt a turisták, a színházba és operába járók száma.

Vagyis tévedés, hogy Európa barbárjaként a kormánypárt hadat üzent volna a polgári kultúrának, és különböző pálinkafőző és kolbásztöltő dzsemborikon, vagy vidéki focimeccseken fényképeztetve magát csak a zsigerből cselekvő, a kitaszítottság érzését politikai indulattá konvertáló tömegeknek lenne érdemi mondanivalója. Orbán egyértelművé akarta tenni: a Fidesz részben még mindig az a néppárt, amelynek gerincét a polgáriasult nemzet középosztálya adja: a „segély helyett munkát vállalók”, a „munkahelyteremtő vállalkozók”, a családosok.

A miniszterelnök üzenete nyilvánvalóan annak a városi, hagyományos értelemben vett konzervatív rétegnek szólt, amelynek tagjai ugyanolyan természetességgel utasítják el az etnikai és kulturális sokszínűséget, mint a közpénzből finanszírozott, kormányzati indulatkeltést. Annak a választói csoportnak, amelynek a „radikális” és „populista” Jobbikkal szemben még mindig a Fidesz jelenti a jobboldali alternatívát. S amelyről retorikailag a kormánypárt mintha az elmúlt 15 évben megfeledkezett volna. Az egész Európán végigsöprő jobboldali fordulat felemlegetésével Orbán hozzájuk is szólt: tudjuk, hogy léteztek, számítunk rátok, közel a ti időtök.

Kár, hogy a menetrendszerű sorosozás mellett ennyi, és csak ennyi volt a kormányfő mondanivalója a mai Magyarországról.

Barkóczi Balázs, az IDEA Intézet elemzője