Az ártatlannak tűnő, mára milliárdok étkezésében állandó helyet kiharcolt paradicsom épp a legrosszabbkor érkezett meg Európába. A tengerentúlon apró, cseresznyeméretű zöldség (vagy gyümölcs) az azték asztronómia egyik alapköve volt, és a spanyol konkvisztádorok érkezésekor pedig már Közép- és Dél-Amerika jókora részén elérhető volt. A híres hódító, Hernán Cortés előbb a sárga változatot hozta Európába (1521), melyet az olaszok, a spanyolok és a britek néhány éven belül elfogadtak, sőt, a következő két évszázadban mindössze dísznövényként tartották.
Másként nem is tarthatták, hiszen a paradicsom közeli rokona volt a nadragulyának, a mandragórának és a beléndeknek, azokról pedig az elismert botanikus – mindemellett III. János és III. Gyula pápa orvosa –, Andrés Laguna szerint köztudott, hogy a bürökkel együtt nyert, kenőcs állagúvá tett keverékük a boszorkányok legfőbb segítőtársa, hiszen a seprűket ez a krém teszi repülővé. A híres boszorkányvadász, Henry Boguet ennél is messzebb ment: szerinte a trutyi a vérfarkassá alakulást is lehetővé teszi, márpedig a boszorkányok szeretnek este vérfarkassá változni, hiszen úgy még könnyebben elkaphatják a kisgyerekeket!
Nem hisz a boszorkányokban és a vérfarkasokban? Semmi gond, hiszen számtalan, XVI.-XVII. században született botanikai könyv szerint a paradicsom egyben mérgező is, (nyers formában tényleg az) fogyasztása ezért egyáltalán nem jó ötlet.
A boszorkányüldözések a XVII. században szerencsére jórészt véget értek, az embereknek pedig megjött az eszük, így egy 1692-es nápolyi szakácskönyvben már paradicsomot is tartalmazó recept jelent meg, a század végére pedig a zöldség beférkőzött az olasz, brit és spanyol gasztronómia felsőbb szféráiba is, de világszerte való elterjedésére még évtizedeken át kellett várni.
Fotók: Biodiversity Heritage Library, NYPL, Wellcome Images, az Atlas Obscura nyomán
