Belföld
Röszke, 2015. szeptember 14.
Illegális bevándorlók mennek a gyűjtőpont felé a magyar-szerb határon, a Horgos-Szeged vasútvonal mentén, Röszke közelében 2015. szeptember 13-án.
MTI Fotó: Mohai Balázs

„Ide jutottunk, vágják a nyakunkat elfele”

Belicza Bea
Belicza Bea

szocioriporter. 2015. 09. 15. 11:42

22 órával a menekültek elleni kerítés befoltozása előtt szokatlan gyorsasággal ürítették ki a röszkei gyűjtőpontot. A vasárnap reggel még meglepően rendezett és tiszta terület hétfőre virradóan újra csatatérré vált.  Hirtelen megszaporodtak az önkéntesek, látni példás összefogást, de indokolatlan ellenségeskedést is. Az átutazók mumusa az ujjlenyomatvétel. Körülbelül hatezer ember hagyta el Magyarországot hirtelen mozgósított buszok segítségével, különvonatokkal.
Káoszból rend, rendből káosz, buszkaraván, különvonatok és rettegés az ujjlenyomattól. Riport Röszkéről, a határzár előtt egy nappal.
Korábban a témában:

A röszkei gyűjtőpontra vasárnap délután már csak nagyon indokolt esetben engedtek be autókat. Egy kilométerrel távolabb önkéntesek irányították a kocsival érkező segítőket, újságírókat egy rögtönzött parkolóba. Rebesgették, hogy hamarosan csak engedéllyel lehet majd bejutni.

Négy napja jártam itt és most alig ismerem ki magam, minden megváltozott.  A legszembetűnőbb a tisztaság és rendezettség. Csak szemétből és – első ránézésre rendőrből – van kevesebb, minden másból több: menekültből, segítőből, újságíróból és adományokból.

Fotó: Belicza Bea                                                         Kevesebb szemét, több sátor

A buszok sem árválkodnak egyesével, most egyszerre több is vár utasokra. Feltöltésük is másként működik. A rendőrök már nem a betonút szélére szorítva küzdenek a minél előbb utazni akarók tömegével, nem is engedik közvetlenül a busz mellé a menekülteket. Elölről és oldalról kordonnal lezárva tartják távol az egyre türelmetlenebb tömeget. Viszonylag gyors egymásutánban jönnek-mennek a buszok, a tömött sort látva azonban úgy tűnik, régóta nem mozdul senki. Az órák óta sorban álló családokból újabb és újabb anya és gyerek ül ki a kordonon kívül pihenni. Nehéz az átjárás közöttük, a mellettük lévő kisebb árkon keresztül bukdácsolnak át a frissen érkezettek és a segítők. Ráadásul azon a részen folyamatosan újratermelődik a szemét.

Fotó: Belicza Bea

Az egész táborban nagy a nyüzsgés, gumikesztyűs önkéntesek hajlonganak mindenfelé, csurig töltöttek már több hatalmas konténert. Egy osztrák lány több mint 20 barátjával jött Bécsből, hoztak adományt és szántak egy-két napot egyéb segítségre is.

Úgy láttuk, hogy most a szemétszedésre van a legnagyobb igény, így abba kapcsolódtuk be.

A Magyar Pünkösdi Egyház önkéntesei csoportosan gyűjtik az elutazott több ezer ember után maradt hulladékot. Ők sem jöttek üres kézzel, ez csak egy kis extra.

Fotó: Belicza Bea                                                   Külföldiek is jöttek szemetet szedni

10 éves kislány kezdeményez angol társalgást azzal, mi a nevem? Két kisebb testvére olyan önfeledten játszik, mintha nyaralnának. 20 év körüli nővére gondterhelt, de húga elevensége, nyitottsága őt is megmosolyogtatja. Svédországba szeretnének eljutni. Kérdezem, tudja-e hol van most? Pici gondolkodás után jön a válasz: Hángária! Fiatal férfi csatlakozik hozzánk. Ő gyengébb angolul. Azt mondja, 50 éves. Ala nevetve javítja ki, hogy 20. Ő az egyik bátyja, van még két fiú és két lánytestvére is. Az egész család együttvágott útnak békésebb élet reményében. Mielőtt továbbállok, kapok még egy arab gyorstalpalót is a kislánytól.

A végére megsokszorozódott a segítők száma

A buszra váró menekültek előtt láthatósági mellényben bohóckodik valaki. Tornagyakorlatokra buzdítja közönségét. Hatásosan vonja el a figyelmet a várakozásról. Sokan nevetnek, tapsolnak.

A tömeggel szemközt hét busz áll. A rendőrök tolmáccsal együtt várják a parancsot, hogy körülbelül félezer embert útnak indíthassanak.

Mögöttük, körülöttük a sátrak sűrűjében rengeteg új segítő tűnik fel, egy szűk hete még gyakorlatilag csak a MigSzol Szeged, a Caritas és magánemberek igyekeztek elviselhetőbbé tenni az átutazók itt töltött óráit, napjait. Most viszont már hatalmas sátorral van jelen az ENSZ és az Ökumenikus segélyszervezet is. Több, eddig nem látott kisebb jótékonysági szervezet is oszt ételt, italt, ruhát, takarókat, információt. A Greenpeace pedig napelemes telefontöltővel segíti a menekülteket.

Hatalmas fóliasátorban készül a tömegszállás a tábor szélén. A Golgota egyesület önkéntesei igazgatják a fekvőhelyeket. Először járnak itt. A buszra váróktól távol vannak és más menekülttel sem voltak még kapcsolatban, pedig igény volna rá.

Nagyon szeretnék beszélgetni menekültekkel, de eddig nem volt lehetőségem.

Úgy tervezik, cipő nélkül lehet majd bemenni aludni és azt is kérni fogják, hogy senki ne vigyen be ennivalót. E két szabály lefordításához tolmácsot keresnek épp, hogy aztán kifüggesszék a sátorban.

Nagyon sok a külföldi karitatív szervezet. Ennek nem is mindenki örül.

 A végén úgy leszek rasszista, hogy a külföldi önkénteseket utálom. Nehogy már angolul dirigáljon nekem! – méltatlankodik egy fiú hangosan az egyik ételosztóban.

Alig kétszáz méterrel arrébb Volunteer info (Önkéntes információ) feliratú sátor előtt épp angolul egyeztetnek a táborban lévő civilek, magyarok és külföldiek együtt. Ők értik, hogy a hatékony munkához együttműködésre van szükség. A csapatban áll Mark. Ő gyakorlatilag ide költözött, napi három órát alszik, kettőt szán magára, tisztálkodásra, feltöltődésre, minden további ideje a menekülteké. Ő koordinálta pár napja a nagytakarítást, a tábor átszervezését. Örül, hogy ma már sokan vannak a felmerülő feladatokra, egyre többet tudnak adni menekülteknek.

Mark még akkor kezdte, amikor rajta kívül csak két segítő volt

A szemétszedésre is van jelentkező bőven. Az ENSZ rengeteg sátrat biztosít, így ki tudtunk alakítani egy területet a gyerekes családoknak. Van még templom is, ahol keresztények és muszlimok együtt tudnak működni.

Az angol férfi rengeteget járja a világot, hogy segítsen, ahol baj van. Röszke előtt Ukrajnában volt. Tulajdonképpen csak átnézett Magyarországra, de itt ragadt, amikor látta, van feladat bőven.

Hunor, a Menedék Egyesület munkatársa is egy hete már csak pár órára aludni jár haza. Egy nappal a határzár előtt bővítik a csapatot. Most új kollégáinak mutatja be a tábort, ki, hol, mit csinál, kivel, hogyan lehet együttműködni.

Elveszett gyerekek

A legfontosabb az info a menekülteknek, felkészíteni őket, mi vár rájuk Magyarországon és megtudni van-e szükségük orvosra, enni-innivalóra, meleg ruhára. A fertőtlenített sátrakba lehet hívni a kisgyerekes családokat. Szombat hajnaltól vasárnapra virradóig 11 ezer ember fordult meg itt. Ma is nagy tömeggel lehet számolni, hiszen a hétfői az utolsó nap, hogy be lehet jönni a síneken Szerbiából.

Felhívja a figyelmet a szüleiket elvesztett gyerekekre, akik egyre többen vannak. Őket a Save the children csoport sátrába kell vinni. Oda is kellene egy önkéntes. A háttérben elsuhanó terepjárót mutatja, hogy őt lehet hívni, ha esetleg beteg ember szállítására van szükség.

Elmondja azt is, hogy a hangárba – ahol eddig a regisztrációt végezték – nem mehetnek a civilek, de a hivatalos tájékoztatás szerint 5 óránként kapnak a menekültek egy szendvicset, vizet.

Szirénazaj zökkent ki mindenkit egy pillanatra. Tényleg csak egy pillanatra, mert az orvosi sátortól induló mentő csak röviden jelezte, hogy sietne. Az emberek nélküli területen egy kisfiú vidáman tologat egy üres babakocsit, épp a mentő előtt, ezért újra megszólal a sziréna.

Akik nem akarnak a tömegben tolongani, békésen üldögélnek a sátraiknál, egészen otthonosan mozognak már néhányan. Egy fiúcsapat úgy tesz-vesz, mintha fesztiválon lenne egy lusta reggelen.

Egyikük a telefonjában nézi magát, ahogy fésülködik.

Csak ujjlenyomatot ne!

Sötétedik. Szállingóznak a menekültek Szerbiából be, a síneken. Megnézem, honnan jönnek. Egy kilométerre a tábortól a vágányokkal párhuzamosan is van egy kitaposott út. A sínek között szinte folyamatosan jönnek emberek gyerekekkel, csomagokkal a kezükben. A lábuk alatt ropogó kövek zaja feledhetetlenül ég be az agyba.

A kerítést újjáépítették, de az ígért zsiliprendszer még várat magára, pedig hétfő éjfélkor zárni akarták a kaput. Felfegyverzett katonák kutyával állnak a sínek mellett, vannak rendőrök is, de nem szólnak idegeneknek, csak egymás közt beszélgetnek.

Hozzácsapódom egy csoporthoz. Fiatal házaspárok több pici gyerekkel. Az egyik fiú azt magyarázza, miért jöttek és miért most:

Sokat gondolkodtam, vártam, hogy jobb lesz, de Szíriában nem lehet élni. Mi csak élni akarunk.

Van köztük egy terhes nő is. Mindenkire ráférne a pihenés, de nem akarnak bejönni a táborba, az ujjlenyomattól félnek.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Furcsa látvány a bicikli a táborban. Két férfi áll kerékpárjukra támaszkodva, mellettük egy nő. Sejtem, hogy helyiek lehetnek. Megkérdezném, ők is segíteni jöttek-e, de a beszélgetésükből elkapott mondatok alapján biztossá válik, hogy nem.

Na, ott a majometető. Csótányok! Rohadnának meg!

Egy idősebb társuk érkezik. Nem túl választékos stílusban meséli el, hogy nemrég kiment a kerítéshez és azt látta, hogy egy taxis létrával segített át menekülteket.

Ide jutottunk, vágják a nyakunkat elfele – mondja erre egyikük.

Ketten csatlakoznak hozzájuk, mellényük alapján kapom meg a választ. Polgárőrök. Csak az nem tiszta, mi dolguk itt. Nem is firtatom, továbbállok.

Három nap alvás nélkül

A táborba most beért menekülteket tájékoztatom, merre menjenek, mit, hol találnak. Egy jól ápolt, de nagyon meggyötört középkorú férfi kéri a segítségem. Szeretné elkerülni a sorbanállást. Nem lustaságból. Betegek. A háta mögül kilépő felesége arca eltorzult, egyik szeme lekötve. Nemrég volt agyműtétje. Ráadásul a férfi cukros, lánya pedig enyhén szellemi fogyatékos.

Kétségtelen, hogy az út mindhármuknak nagy megpróbáltatás volt és az asszony nem mehet be a tömegbe. Kérem a rendőröket, hogy próbáljuk őt elsőként feltenni egy buszra. Határozott nem a válasz. A tolmács is megerősíti, hogy most nem megy, a pár nappal ezelőttihez képest türelmetlenebb a tömeg, lázadnak, ha valakivel kivételt tesznek. Egy kerekesszékes menekültet sem engedtek előre. A parancsnokkal végül mégis megtaláljuk a trükköt és anélkül, hogy a tömeg észrevenné, felkerül a buszra a család. Az akció előtt beszélgetni sem volt sok idő, de annyit megtudtam, hogy az út legkeményebb szakasza a hajós utazás volt Egy négyméteres csónakban jöttek 35-en. Ott halálfélelmük volt.

Fotó: Belicza Bea

Foltos arcú nő két 5-6 év körüli kisfiúval szólít meg. Félek, azt kéri, őt is tegyem buszra. De ő könnyebben teljesíthetőt kér, mondjam meg, hol tudnának lefeküdni, mert három napja nem aludtak. A sátrakhoz kísérem őket. A kisebbik fiúnak nyújtom a kezem, azonnali bizalommal adja a kezét. Szinte vonszolni kell, annyira fáradt. Ölbe kapom és ő azonnal mesélni kezd, a saját nyelvén. Mosolygok, hogy én ezt nem értem, erre ő még vehemensebben magyaráz. Amikor megkapják a sátrat, takarókat, a két fiú kánonban kiabál utánam: Thank you, thank you!

A tömegből hangoskodás hallatszik, visszatérek a buszokhoz. Egy fiatalabb csapat a sort elkerülve akart beállni a tömegbe, amit persze az órák óra várakozók nem toleráltak. A rendőri jelenlét és a tolmács segítségével hamar oltották a tüzet. A fiúk annyira zokon vették, hogy nem mehettek, inkább visszafordultak Szerbiába.

Azt a hírt kaptam, hogy egy különleges katonai terepjáró érkezett nemrég Röszkére. Német önkéntessel indulunk a felkutatására éjfél után. Üres buszok mellett sétálunk hosszan, nagyon hosszan. Azon viccelődünk, több városban megáll majd az élet, mert minden létező járművet ide rendeltek. Egy kilométeren álltak sorban. Mivel folyamatosan jöttek újak, fel sem tűnt, hogy amíg mi a Hummerre vadásztunk, a buszok megfogyatkoztak.

Fotó: MTI / Mohai Balázs
Fotó: MTI / Mohai Balázs

Eltűnt a tömeg

Mire visszaértünk – körülbelül egy óra alatt – kiürítették a tábort, már az utolsó menekülteket vitték ki. Önkéntesek segítettek a rendőröknek felébreszteni mindenkit hajnali kettőkor.

Valahogy nyomasztó a kihalt tábor. Az üres sátrak között szeméthalmokon bolyong pár önkéntes.

Újra a kerítéshez sétálunk hárman, egy ausztrál és egy német fotóssal. Szerbiából folyamatosan jönnek a menekültek. A sötétben alig látszik valami belőlük. Mire visszaérünk talán újra nyüzsgő lesz a tábor.

Fotó: MTI / Mohai Balázs
Fotó: MTI / Mohai Balázs

A tekintélyt parancsoló, erős fegyverrel felszerelt Hummert nem kell sokáig keresni, ott van a kerítés tövében. A fotózása nem könnyű, pláne, hogy a járműnél álló katona kérdezi, hova, mi járatban vagyunk.  Miután a fiúknak sikerül megörökíteni a félelmetes terepjárót, beállunk a sínekhez. Hullámokban hömpölyög a tömeg. Egy csapat mintha eltévedt volna. A kerítéssel párhuzamos vonalból hallatszik kiabálás. Egyre gyakoribb az angol szó:

We are refugees! Please help us! We are hungry.

Több tucatnyian érkeznek egyszerre. Majdnem mindenkinél gyerek. A kiabáló férfi sír, mire kiér a sínekhez. Cukorbeteg, kap pár szem kekszet és egy szuszra issza meg a fél liter vizet. A határ mellett álló rendőröket kérem, hadd vigyem orvoshoz a sínek melletti párhuzamos úton, ami könnyebben járható, de nem engedi, így a kövek között botorkálunk a sötétben, tömegben, meg-megtorpanó emberek között. A nap legkimerültebb csoportja lehet ez. Egy férfi nyakban alvó kisfiút egyensúlyoz, más kézen fogva húzza a kimerült kislányát. Van, aki leül és sebes lábait nyugtatja. Ők is, mint ma mindenki az ujjlenyomat miatt aggódik, annyira, hogy hezitálnak, belépjenek-e a táborba. Végül mindenki meggyőzhető, hogy szerencsések, mert azonnal indulhatnak Ausztriába, másrészt nincs is nagyon más lehetőségük.

A cukros férfi az orvosi sátorig sem mer eljönni, nehogy lemaradjon a családjától, ezért orvost hívok hozzá. A buszon vizsgálják meg és kap gyógyszert.

Szinte síri csend van, az indulásra váró csoportnak beszélni sincs ereje, de megkönnyebbültnek tűnnek, hogy a nehezén túl vannak. A busz tele van, indulhatnak.

Virrad. Egyre többen jönnek a síneken, de azonnal buszra is szállhatnak. Legfeljebb negyedórát kell várniuk.

Egy fiatal pár szépen gondozott kiscicával utazik. Nem útközben találták, Szíriából hozták.

(Átmeneti) nyugalom

Az éjszakai gyaloglás ellenére is mindenki mosolyog, nyugodt. Az elmúlt napok feszültségeiből most semmi nem tapasztalható. Amíg a felszállásra várnak a menekültek, van idő majdnem mindenkivel szót váltani. Étel-italra senkinek sincs szüksége, legfeljebb kificamodott bokára, fejfájára kérnek valamit. Egy négygyermekes családban a pár hónapos csecsemőnek van szüksége orvosra. A nagyobb fiúk szófogadóan követik a szülőket az egészségügyi sátorba. A legnagyobb egy legalább hat kilós táskát vonszol. Átveszem. Nem beszél angolul, csak egy szót: thank you. Amíg a babát vizsgálják, az asszisztens a fiúkat látja el finom gyerekvitaminnal és egy kis édességgel. A fiatal szülők azt mondják, tudják, hogy ez az út a gyerekeiknek is nehéz, de értük döntöttek így, szeretnék, ha rendes életük lehetne és tanulhatnának.

Eleven, 5 év körüli kislány jön-megy a buszra várók sora előtt. Egyszercsak megáll egy rendőr előtt, forgatja a fejét, mosolyog, készül valamire, de még nem elég határozott hozzá. Kézfogást kezdeményez. A rendőr nevetve rázza meg a kezét. A kislány a következőnek is nyújtja a kezét, ott egy kicsit várnia kell, amíg a rendőr kesztyűt húz. A szülei nem veszik zokon. Mindenki nevet a tűzről pattant gyereken.

A következő busszal én is utazom a röszkei vasútállomásra. Csak egy kilométer, mégis egy óra alatt érünk oda, útközben leállítottak minket, amíg az előző csoportot elviszi a különvonat. Csöppet sem nyomasztó a várakozás. A menekültek csendben, nyugodtan ülnek, beszélgetnek. Egy kisfiúnak pisilnie kell, a rendőr először leblokkol, most mi legyen, az út közepén, majd együtt az apával elindulnak megoldást keresni. Egy férfi elvágta a kezét, gyorsan bekötözzük.

A sofőrt este kilenckor hívták Röszkére majdnem 300 kilométerről, a buszban aludt pár órát. Azt sem tudja, meddig kell maradnia. A rendőr azt meséli, volt hogy 23 órás szolgálat után 3 óra pihenővel újabb 19 órát lehúzott. Mégsem őrjöngnek, inkább viccelődve mesélik megpróbáltatásaikat.

A menekültek 10 óra előtt vonatra szállhatnak és pár óra múlva elhagyhatják Magyarországot.

Megnézem, mi a helyzet a szegedi nagyállomáson. Csak néhány menekült és pár hajléktalan járkál, üldögél, közöttük egy kóbor kutya fekszik otthonosan. A zsákos adományok eltűntek az épület elől, de az önkéntesek fabódéja még áll. Odabent hárman pakolgatnak. Szerintük a határzár nem jelenti azt, hogy rájuk már nincs szükség.

Vihar előtti csend ez – mondják.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.