Nagy év volt az 1990-es. Ráfordultunk az időszámításunk (akkoriban egyre több helyen újra Krisztus) szerinti második évezred célegyenesére, és szebb új világ eljövetelében reménykedtünk. Ami meg is érkezett, sokaknak sokféleképpen: egyeseknél hatalmas vagyonnal kopogtatott a változás, sokaknál viszont munkanélküliséggel és szegénységgel. Nyugatról tévécsatornák jöttek meg autók, az utcákon felbukkantak a szipunál szofisztikáltabb drogok, a hajléktalanok meg a lakásmaffia, elkezdődött a privatizáció, a gyárbezárás és az olajszőkítés.
Nyolcéves voltam akkor, még gyűjtöttük takarékbélyegeket, de már az első, WWF-es „Lutra album”-ba való matricák után sóvárogtunk, s kisdobosok lettünk, bár dobunk nem volt, az őrsünket pedig a rágó után, Donald kacsáról neveztük el.
Hollywood valóban álomgyár volt abban az évben: akkor jött ki „Ollókezű Edward”, a „Ghost”, és a „Micsoda nő”, ami miatt az év slágere lett a Roxette és az „It must have been love”. S tényleg úgy éreztük, hogy valahol szeretnek bennünket, miközben a Roncsfilm meg a Szomszédok hétköznapjait éltük. A kispolgári valóságról idealizált képet festő teleregényben a finom utalásoktól a groteszk képeken át a választási részvételre szóló konkrét felszólításig jelent meg a szavazás körüli időszak. Sümeghy úr a vörösök bukására utaló piros betlivel kaszál az ultiban, barátaival pedig egy 2010-es kamupárt alapemberére emlékeztető ügyeskedőt szekáltak a kártyaasztalnál.
Leginkább a Málta elleni két döntetlen miatt a futball válogatott először nem jutott ki a világbajnokságra. Bár, a nyolcvanhatos focivébé csúfos kudarca, a szovjetektől kapott 6-0 után ez tulajdonképpen senkit nem ért meglepetésként. Viszont negyven év után először választhattuk szabadon parlamenti képviselőket – mármint egynél több választási lehetőségből.
Éppen huszonöt évvel ezelőtt, március 25-én zajlott az első forduló.
Klasszikus értelemben vett kampány még nem volt, bár a pártok versengése és bemutatkozása már jóval az előtt megkezdődött, hogy Szűrös Mátyás 1989. december 22-én kiírta a választásokat. Szűk négy hónap jutott hát jelöltállításra, kopogtatócédula gyűjtésra, plakátnyomtatásra.
Összesen 34 párt és 1623 jelölt (közöttük 199 független) szállt ringbe a 7 millió 798 ezer választásra jogosult polgár voksaiért, ami szédítő sokszínűségnek tűnt ahhoz képest, hogy korábban, legfeljebb az MSZMP és a Hazafias Népfront jelöltje között lehetett választani.
Végül tizenkét párt állított országos listát: az Agrárszövetség, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Hazafias Választási Koalíció, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Szocialista Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Vállalkozók Pártja.
Egy tányérkalapos tarkóra akasztott táblán az állt: „Tovarisi konyec! – Elvtársak, vége!”
Így festett az egyik esélyes, a Magyar Demokrata Fórum, a „Nyugodt erő”, a „Biztos kéz” ikonikus plakátja. Egy másik, nem kevésbé formabontó hirdetésük kevésbé maradt meg a köztudatban: kukába dobott Sztálin-szobor és egyéb relikviák képével követeltek „országos tavaszi nagytakarítást”. A másik nagyágyú, a Szabad Demokraták Szövetsége Pető Ivánt, Rajk Lászlót és Magyar Bálintot nyomtatta plakátjaira a „Tudjuk, merjük, tesszük!” szlogennel, egy másik hirdetésükön pedig 3D illúzióval kínálták a „Tiszta múlttal a tiszta jövőért” útját. A parlamentbe jutásért drukkoló Fiatal Demokraták Szövetsége Brezsnyev és Honecker elvtársi csókját vetette össze vizuálisan egy kamasz szerelmespárral, és felszólított: „Tessék választani!”. Majd szelídebb húrokat pengetve kérlelt: „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!” Az újjászerveződött történelmi pártok rigmusokban gondolkodtak: „Isten, haza, család” hirdette az egyik, „Bort, búzát, békességet!” kontrázott a másik.
Az árak emelkedtek, a pénz értéktelenedett, s egyre többen, különösen a nyugdíjasok kerültek egyre nehezebb helyzetbe. Rémhírek terjengtek, hogy nem jön majd több olaj, gáz Záhony felől, nem lesz se benzin, se áram, se fűtés, vagyis nagyjából semmi az országban. Ennek ellenére a túlnyomó többség akarta változást, a többiek meg sejtették, hogyan mentsék át az új rendszerbe hatalmuk és privilégiumaik legalább egy részét.
Az első szabad választások előtti ideológiai kérdés nagyjából úgy nézett ki, hogy szépen, óvatosan lássunk neki az átalakításnak, vagy lendületesen vágjunk a közepébe. A gyakorlati kérdések a gazdasági problémák miatt leginkább az árak körül csoportosultak. A gulyáskommunizmus langyos vize a legtöbb ember számára kellemes volt, még ha kicsit állott is: nem voltak hívei a radikális változásnak.
Az eredmény ennek megfelelően az MDF szoros győzelmét hozta az első, majd egyértelmű diadalát a második fordulóban. Bár a kettő között egy pillanatra felvetődött (és a nyugati megfigyelők is ezt szorgalmazták) egy MDF–SZDSZ nagykoalíció lehetősége, a rendszerváltás utolsó időszakában működő Ellenzéki Kerekasztal tapasztalataiból kiindulva ez utópisztikus ideának tetszett. Az MDF vezetése kinyilvánította, hogy kizárólag súlyos gazdasági vagy politikai válság esetén hajlandó szövetségre lépni a szabaddemokratákkal, ám ezt mégsem tette, inkább a kisgazdákkal és kereszténydemokratákkal kötött konzervatív, jobb oldali szövetséget.
Fidesz választási plakát 1990-ben
Fotó: MTI
A két választási forduló után a következőképen oszlott meg a 386 parlamenti mandátum: MDF: 164, SZDSZ: 93, FKGP: 44, MSZP: 33, FIDESZ: 21, KDNP: 21, Agrárszövetség: 1.
Amikor Antall József, a rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány miniszterelnöke letette esküjét, még a közeljövő eseményeit sem voltak jósolhatóak. Nem láttuk előre, hogy a mélyülő gazdasági válság októberben taxisblokádban csúcsosodik ki, egy évvel később pedig déli szomszédunkban véres háború tör ki. Kilencvenben még azt sem hittük volna, hogy négy év múlva, a második választáson a szavazatok több mint felével diadalmaskodik az egykori állampárt utódja, az MSZP, és az 1990-ben alulmaradt, akkor kérlelhetetlenül antikommunista párttal, az SZDSZ-szel lép koalícióra.
És ki hitte volna, hogy két évtized múlva az összes rendszerváltó erő feloldódik a liberalizmustól induló, később konzervatívra váltó, majd mára egyeduralkodó, tán állampárti jegyeket is hordozó FIDESZ-ben?
