Belföld
Göttinger Pál (Göttinger Pál, nagyinterjú)

Göttinger Pál: Jim Carrey talán túlzás

Nagy József
Berecz Valter
Nagy JózsefBerecz Valter

2014. 10. 03. 09:55

Hallottak A csemegepultos naplójáról? Az író négy hónapra beáll lófelvágottat árulni a Vásárcsarnokba, esténként meg hajtja a csajokat, ágyba viszi, akit csak tud, majd ebből az egészből regény születik. Aztán színdarab is. Az előadás rendezőjével beszélgetünk - arról, hogy lehet-e kedvelni egy cinikus macsót, meg arról, hová vezetnek a húgypatakos utcák. Nagyinterjú.

Évekkel ezelőtt megjelent egy pompás Gerlóczy-regény, jó az ötlet, jó a történet, jók a dumák, a kötet mégis eltűnt a süllyesztőben. Aztán most, hogy színdarab született belőle, raklapnyi cikk méltatja, milyen csudás az a szöveg, amiről annak idején elfelejtettek írni a kritikusok. Hogy van ez?

Sokért nem adnám, ha tudnám, mitől sikeres egy jó szöveg vagy épp mitől nem az. Az biztos, hogy Gerlóczy zavarbaejtő szerző. Népszerű, de valahogy mégis rétegügy, amit ír, nem a popkultúra része. Nagyon pesti, nagyon speciális. Undoknak, dacosnak tűnik, és csak a vele való foglalatoskodás után jön rá az ember, hogy ennél ravaszabb azért. Több idő kell neki. Nekem bő egy évem volt arra, hogy a felkéréstől a próbák kezdetéig megtaláljam a kötetben a színdarabot.

Göttinger Pál (Göttinger Pál, nagyinterjú)

“A regény első felében a lóhús füstös szagától csorog az olvasó nyála, aztán lassan allegorikusnak kezd tűnni az egész, ahogy nappal holt, éjjel eleven szövetek között tapicskol a főszereplő… pár hónapos kaland is kellett hozzá.”

A regény úgy született, hogy Gerlóczy hónapokra beállt eladónak a Vásárcsarnokba, a lópult mögé, munkaidőn túl pedig a mennyiséget a minőség elé helyezve hajtotta a csajokat. Mindezt azért, hogy „írói matériát” gyűjtsön.

Így történt. Többször elmondta, hogy nem “általában” ment neki ennek az egésznek – a könyv terve készen volt, csak ez a pár hónapos kaland is kellett hozzá. Tervszerűen zajlott az egész.

Ritka az ilyen, az „életben megmerítkező” író.

Én sem tudok arról, hogy mostanában rajta kívül bárki belevágott volna hasonló vállalkozásba. Vagány dolog.

 

Moldova György módszere volt hasonló, leköltözött az Őrségbe, beült kamionosok, vasutasok, rendőrök mellé, s ha a szocialista piacgazdaság körülményei között is, de ő lett a legnagyobb példányszámban eladott magyar szerző.

Göttinger Pál

1983-ban született Budapesten, 2007-ben színházrendező szakon végzett.

Vendégrendezőként dolgozott budapesti (Bárka, Radnóti, Merlin, MU, Sirály, Pinceszínház, MűPa, Orlai Produkció, Pesti Magyar Színház, Magyar Állami Operaház), vidéki és határontúli színházaknál, független társulatoknál, alkalmi formációkkal, valamint zenés produkciókban amatőr és félprofi kórusokkal.

2009-től az Ördögkatlan Fesztivál munkatársa. 2012-től dolgozik a budapesti Momentán Társulattal.

A 2010/2011-es évadban a budapesti Bárka Színház, 2011-től 2013-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház, a 2013/2014-es évadtól a Pesti Magyar Színház tagja.

Jelentős különbség, hogy Moldova sosem adta fel az írói pozíciót: nem vezetett sem kamiont, sem mozdonyt, sem nyomozást, hanem író úrként, miniszteri engedéllyel utazott, kérdezett, beszélgetett. Gerlóczy viszont beleállt a csemegepultosi létbe. Aminek az első két hetét képzeljük csak érdekesnek, pedig kellenek hozzá a hónapok. És bár könnyen elhihetjük, hogy minden, amit leírt, megtörtént, mégiscsak fikciót készít, hiszen regényként és nem dokumentumregényként tálalja a művet. Nem az a célja, hogy tárjuk fel a Fővám téri Vásárcsarnok csemegepultosi mindennapjait, az írás alanya, állítmánya és tárgya ő maga, ehhez a piac csupán közeg. Több benne a pestiség és a testiség, mint a csarnokiság.

A húsról szól a sztori.

Arról. Gerlóczy, pontosabban a regényben őt megjelenítő Márczy Lajos újlipótvárosi fiú, története a 2-es villamos két megállója, a férfi lakása és munkahelye környékén játszódik. A regény első felében a lóhús füstös szagától csorog az olvasó nyála, aztán lassan allegorikusnak kezd tűnni az egész, ahogy nappal holt, éjjel eleven szövetek között tapicskol a főszereplő.

Kedveli Márczyt?

Márczyt vagy Gerlóczyt?

Őket.

Az én attitűdöm egészen más, mint Gerlóczyé, és hozzánk képest is egészen más a darabot játszó Ötvös Andrásé. Gerlóczyban rengeteg a cinizmus. Nem fáradozik azon, hogy kedveljék, ami teljesen rendben is van. Ötvös ezzel szemben felszabadultan játékos, azonnal hinni akar minden elé kerülő feladatban. A darab monodráma, vagyis végig egyedül Ötvöst látni a színpadon, ebben az egyetlen előadásban negyvenvalahány szerepet játszik el, mindbe teljes személyiséggel beleáll, egyiket sem teszi idézőjelbe, egyiket sem veti meg, egyikről sincs véleménye, hanem teljes erőbedobással képviseli őket. Én meg alapból jobb kedvű vagyok a regénybeli Márczynál, nem látom olyan sötéten a világ fordulatait, mint ő, és mulatságosnak találom, ahogy belemerevül egy-egy pózba, véleménybe.

Hármójuk közül ki győzött az előadásban?

Egyikünk sem. Keletkezett egy negyedik alak, a darab Márczy Lajosa.

Gerlóczy hogy viselte az átszabást?

Göttinger Pál (Göttinger Pál, nagyinterjú, )

“Konkrétan: nem Gerlóczyról csináljuk az előadást, hanem a regénybeli Márczy Lajosról. Amúgy Gerlóczy toleráns szerző, akadnak, akik nála sokkal nehezebben veszik ezt az akadályt… Jim Carrey talán túlzás, de kell a sűrítés.”

Ő egy szemlélődő hőst írt, nekünk viszont monodrámát kellett csinálni, amihez borzasztó intenzív, majdhogynem pukkancs, nagyon beszélő, időnként nagyon kiabáló, nagyon energikus főszereplőre volt szükségünk. Gerlóczy ettől kicsit zavarba jött, hiszen nem így látta önmagát a csemegepultban.

És?

És felül kellett emelkednie. Hát bizony ezek nehéz dolgok. Általában új írásokat viszek színpadra, így viszonylag nagy a gyakorlatom abban, hogy a munka kezdetekor már elvonatkoztassak az írótól, és csak az írott mondatokra figyeljek – a néző is csak azokat fogja hallani. Az író viszont teljesen érthető okokból nem tud elvonatkoztatni saját magától, hiszen neki igazi emlékek munkálnak a fejében, aztán a próbák során egyszer csak megszólal benne, hogy de hát ez nem is így történt, nem is ilyen volt, ám sajnos nincs igaza, mert számunkra csak az létezik, ami a szövegből kiolvasható. Konkrétan: nem Gerlóczyról csináljuk az előadást, hanem a regénybeli Márczy Lajosról. Amúgy Gerlóczy toleráns szerző, akadnak, akik nála sokkal nehezebben veszik ezt az akadályt. Ezzel együtt kapott beleszólási lehetőséget a darabba, tán többet is, mint amennyit végül felhasznált. Szerencsére Ötvösben bízik, látszott, Andris nem tud annyira mellényúlni, hogy baja legyen vele.

A fogyaszthatóság kedvéért Jim Carrey-ssé kell formálni a darabbéli Márczyt?

Jim Carrey talán túlzás, de a válaszom lényegében az, hogy igen. Kell a sűrítés. Erős, pár másodperc alatt felfogható, egymástól pregnánsan elkülönített sorsok, személyiségek. Ötvös egy pultban állva negyvenféle hangon beszél, esik, kel, futkározik, mint egy tébolyult, de ezt nem lehet máshogy, hiszen iszonyú sokféle embert írt meg Gerlóczy a Csemegepultosban. Szerencsénk van Ötvössel, aki fiatal kora ellenére drámai élettapasztalattal bír, három-négy másodperc, villanásnyi idő alatt képes megmutatni, és nagyon bölcsen körülrajzolni egy-egy szereplőt. Vadóc, kapkodós, energikus tőle az előadás.

Miért monodráma? Miért nem sokszereplős darab? Olcsóbb így?

Persze, de ez pont most nem volt szempont, sőt, eredetileg sokszereplős darabra szólt a felkérés. Én szavaztam inkább a monodrámára. Elsősorban azért, mert egy igazi, dramatikus drámához legalább két, egyenrangú, egymással ütköző igazság kell, legalább két olyan szereplő, akinek egyformán igaza van. Antigonénak ugyannyira igaza van, mint Kreónnak, van is belőle baj. Gerlóczy történetében viszont nincs ilyen, hiszen senki sincs Lajos ellen. Sőt, az van, hogy „jöttem pultosnak” felkiáltással beállít a csarnokba, ám ahelyett, hogy ebből szenzáció kerekedne, mindenki azt mondja, hogy jó, ezt fogd meg, azt tedd ide, kész. És Márczy rögtön benne találja magát egy hétköznapban, és aztán rengeteg másikban, ahol nem feszül vele szemben semmilyen másik igazság.

Még jó, hogy a darabon kívül találni drámát.

Hol?

A Csemegepultost ön az Orlai Produkciónál vendégrendezi, a főállása viszont a Magyar Színházhoz köti, itt ülünk most is. A minap derült ki, hogy fenntartójuk, az emberi minisztérium meneszti a mostani igazgatót, Őze Áront, és januártól egy inkább tévés producerként ismert színész, Zalán János lesz a főnök.

Így igaz.

Szoronganak?

Csak annyira, mint mindenki más, de ez nem annyira politikából fakad, az – eddig – elkerülte a házat, hanem a kiszolgáltatottságból. Egyelőre arról sincs fogalmunk, mi lesz a jövő héten. Nem mintha eddig tudtuk volna, sok volt a küzdelem, és a meredek, éppen csak túlélt helyzet, de ezzel az eredményhirdetéssel sem érezzük magunkat jobban a helyünkre tolva.

Göttinger Pál (Göttinger Pál, nagyinterjú)

A politikát valójában nem érdekli a művészi munka. Másfél éve dolgozom itt, bármit eljátszhattunk, kortársat, klasszikust, szabadszájút, nem jött telefon, hogy leszünk szívesek a Kőszívű ember fiait műsorra tűzni.

A politika beleszól a művészi munkába?

Nem. Miért tenné?

Mert mondjuk kevés a ló a színpadon.

A politikát valójában nem érdekli a művészi munka. Másfél éve dolgozom itt, volt ez alatt tíz bemutató, bármit eljátszhattunk, kortársat, klasszikust, szabadszájút, alternatív szerző művét, amit akartunk, nem jött telefon, hogy leszünk szívesek a Kőszívű ember fiait műsorra tűzni. De még olyan sem, hogy ezt és ezt nem lehet bemutatni. Noha persze én is hallottam ilyesmiről, de ott mintha inkább öncenzúráról lett volna szó. Aggódó önkormányzati emberek, előre játszmázó igazgatók. Hogy “valaki” majd mit fog szólni. Telefonhívás ott sem jött, vagy legalábbis nem “valahonnan fentről”.

Ebben lesz változás?

Nem hiszem.

Mondjuk Alföldi jöhetne vendégrendezni? Vagy abból szemöldökráncolás lenne?

Alföldi körül az utóbbi években kizárólag szemöldökráncolás van, így, ha nálunk jelenne meg, biztos ránk is ráncolnának. Egyébként jött is volna, már készen volt a produkció terve, de nem volt idő ráncolni, mert a terv végül nem valósult meg. Így az egész dilemma virtuális maradt. Mi nem engedhettük meg magunknak az utóbbi években anyagilag, az izmosodáshoz pedig több idő és még ezer más szerencsés fordulat, de legalábbis nyugodt, építkező munka kellett volna. Az állami támogatás a fenntartásra sem elég, így is jegybevétel megy még a villanyszámlába is. Produkciós pénz alig, még arra sem jut, hogy a mostaninál kicsit jobb minőségű anyagokból készüljenek a díszletek, és ne menjenek félig tönkre már a főpróbahéten. Pedig ez egy hatalmas színház, hatszázötven főt képes befogadni, nagyobb, mint a Nemzeti. Remélem, Zalán Jánosnak tényleg van erre ötlete – sajnos a pályázatát nem volt alkalmam olvasni.

Az önkormányzati választás után állítólag az oktatás, az egészségügy és kultúra költségvetésén húz az állam.

Érezni a szelét, pedig az utóbbi évek zárolásos históriái után azt hittük, túl vagyunk ezen. De például a Bárka, az a színház, ahol én elkezdhettem a társulati létezést, és ahol a legfontosabb pár évem telt, mára gyakorlatilag megszűnt, egy vagy két színész maradt állásban, elmaradó fizetések okán elszivárgott a háttérdolgozók jó része, így bele sem kezdtek az évadba, nincsenek előadások. Pechjükre ráadásul a nekik otthont adó épület más célra is használható. A miénk viszont csak színháznak jó, igaz, annak nem éppen a legmodernebb a kifűthetetlen betonfalaival, korszerűtlen színpadtechnikájával, félig-meddig használhatatlan játszóhelyeivel. Ha ezen még húzni szeretnének… abból már nem nagyon lesz kijárat.

Plusz a környező húgypatakos utcák sem segítik a ráhangolódást a magaskultúrára.

Nagyon drukkolunk, hogy csapjon már át a körúton a mi oldalunkra is az egyre terjeszkedő bulinegyed. Már csak két sarokra van. De ehhez vonzóvá kell tenni a környéket és a házat is, ehhez pedig befektetés kell. És már ma is késő. Ez vár az új igazgatóra. Addig is dolgozunk, belül is, kívül is. A bejelentés napján tizenkét órát próbáltunk, épp csak a rendkívüli társulati ülés fél órájára tartottunk szünetet. Mikor szétrombolódik a munkakedvem az idehaza tornyosuló ügyeken, átmegyek a Jurányiba megnézni Ötvös Andrist…

Göttinger Pál (Göttinger Pál)
 

 

…az előadásunkban, és felszívom magam életkedvvel. Túl fogjuk élni. Még vagy ötven évig élünk, addig meg lehet bármi. Csak dolgozhassunk addig is, hogy maradjon itt valaki, akinek lesz kedve akkor is nagyszínházat csinálni.

Olvasson bele  a Csemegepultosba – vasárnap matinézzuk is

– Óóóóó, lókolbász! Hogy eddig nem tudtam róla.

Idős, elegáns úr. A vadásztípus. Ő is a büdös szájúak családjába tartozik. Szép dagadt, kerek fagombok díszítik a kabátját. Sötétzöld vagy világosbarna vadászsapkát hord. Az orra hosszú, egyenes. Még annál is hosszabb szőrszálak lógnak ki belőle. Szereti hátul összekulcsolni a kezét. Az orra hegyére tolni a szemüvegét, és magasra emelve a fejét, nézni a Tárgyat. Mindenhez ért. Sosem kérdez.

– Tessék mondani, van olyan lecsókolbász, amiben nincs rágógumi?

Mégis kérdez. Őszinte leszek hozzá, mert egyrészt fáradt vagyok, másrészt nem szeretem átvágni a kedves vevőt. Nehéz megtanulni, hogy az elsődleges szempont a bolt érdeke. Nem a vevőé. Nekem egyelőre nem is megy.

– Mindegyikben van.

– Nyolcvanöt éves vagyok.

– Gratulálok.

– Köszönöm.

Egy fiatal német pár suldigungozva mellé oldalaz, hogy elérje a csabait. Ki van ugyan írva, hogy ne nyúljanak hozzá, de képtelenek megérteni. Hát akkor fogdossa, hagyom. A papi rám kacsint, és ellép kicsit. Már tudom, hogy ebből társalgás lesz. Tetszem neki. Mesélni fog. Vásárolni nem.

– Oh, Cristoph!

Cristoph-fal az történt, mint az összes csabai után nyúlkálóval. Zsíros lett az ujjacskája. Úgy néz rám és mutatja a zsíros ujját azzal a nyápic fejével, mintha maminak sírna, hogy bibije van.

– Moment – mondom, és csak keresem, keresem, de nem akarom megtalálni. Van neki is zsebkendője. Efelől nincs kétségem. Azt akarja, hogy én töröljem le neki, mert az én kolbászom zsírozta össze. A zsír meg csak folyik, a papi vár. Megkapja. A kis darlingja letörli neki, aztán köszönés nélkül elcsoszognak. Mintha a veséjét vágtam volna ki.

– Három évig voltam Szibériában, ’46-ban.

– Kérem?

– Három évig voltam…

– Igen-igen, hallottam uram.

– Ja! Jó. Bevitt az ÁVH, aztán meghívott egy kávéra.

Aszongya, nem azért szórakozom itt magával, mert ehhez van kedvem.

Nézem az öreget, és miközben Szibériáról mesél, azon gondolkodom, hogy mindez hatvan éve történt, és ő azóta is ezt meséli. ’46 óta, hatvan éven át mindennap ezzel kel és fekszik, vadássza az embereket az utcán, hivatalokban, boltokban és piacokon. Egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy elmesélhesse. Már nem is emlékszik rá, hogy mi is történt ott, csak a szöveg köröz fel-alá az agyában, a szöveg, amit tegnap és tegnapelőtt és az elmúlt hatvan évben mindennap elmondott.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73861991, Demeter Szil·rddal, a Petıfi Irodalmi M˙zeum ˙j igazgatÛj·val beszÈlgett¸nk. Interj˙., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.