Kilenc évvel a rendszerváltás utáni magyar politika tán legnagyobb balféksége, a kettős állampolgársági népszavazás után, ma reggel az Országház kupolatermében az ötszázezredik határon túli magyar is letette állampolgársági esküjét.
Szólunk mindjárt arról is, hogyan zajlott a megható ceremónia, de előbb ássunk vissza pár bekezdés erejéig 2004. december ötödikéhez.
Az emlegetett balfékségben – konkrétan a határon túli magyarok megalázásában – mindkét oldal sáros.
Emlékezetes, hogy a népszavazás kiírásához szükséges aláírások gyűjtését Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége akkori elnöke kezdeményezte. Az a Patrubány, kinél, hogy is mondjuk, vezető fideszesek is román titkosszolgálati szálakat feltételeznek.
A kettős állampolgárság felvetése 2004-ben egyik magyarországi pártnak sem jött jól. Ezt igazolja, hogy eleinte a Fidesz „fundamentuma”, Kövér László is ellenezte a kezdeményezést. Az aláírásgyűjtés az „érdeklődés hiányában” minden bizonnyal kudarcba fulladt volna, ám végül némi hezitálás után a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megbuktatását minden egyéb szempont fölé helyező Fidesz beszállt a kampányba, az igenek oldalán. Az orbáni háborús logikában osztozó Gyurcsány erre persze a nem mellett tette le voksát, és rövid belbirkózás után gyakorlatilag az MSZP-t is betuszkolta ebbe az álláspontba.
A Fidesz a nemzet újraegyesítéséről beszélt, a ballib pedig azt emelte ki, hogy Orbán valójában a határon túliak szavazati joghoz juttatását tűzte ki célul, s az ő voksaikkal kívánja magához ragadni a kormányzást.
A népszavazás érvénytelen lett, miközben a megjelentek szűk többsége az igenre ikszelt (lásd keretesünket). A határon túli magyarok jelentős része arculcsapásként élte meg, hogy „nem kellenek az anyanemzetnek”, a ballib megkapta a hazaáruló bélyeget. A Fidesz is bukott, hiszen álláspontja vereséget szenvedett, ám viszonylagos sikerként könyvelhette el, hogy a bal nálánál nagyobb sebet kapott.
Hogy a népszavazást mennyire „kötelező rosszként” élte meg a Fidesz, mutatja, hogy amikor néhány hét múlva a különösen motivált Patrubány MVSZ-e ismét népszavazást kezdeményezett az ügyben, a tervet a parlamenti pártok élesen elutasították.
A következő évek vonatkozó morzsáival nem fárasztjuk az olvasót: ugorjunk rögtön 2010-ig. A felálló második Orbán-kormánynak esze ágában nem volt népszavazással bíbelődni: parlamenti kétharmadával megszavazta a kettős állampolgárság megkönnyítéséről szóló törvényt, hozzá természetesen (kissé korlátozott) szavazati jog is.
A külföldi magyar konzulátusok és itthoni hivatalok azóta félmillió külhoni magyar honosítási dokumentumát állították ki. Az ünnepi ötszázerediket az édesanyjával megjelenő Böjte Csaba, dévai ferences szerzetes vehette át ma az Országház kupolatermében. (Illetve: az ötszázezredik igazából „Júlia asszonyé” volt, az atyának az ötszázezer-egyedik jutott.)
Az esküt az anyakönyvvezetőnek öltözött Rogán Antal (nemcsak frakcióvezető ő, hanem a „területileg illetékes” Belváros polgármestere is) előtt tette le anya és fia. Szólt Semjén nemzetegyesítési miniszterelnök-helyettes, Orbán kormányfő és maga Böjte atya is.
Semjén Zsolt szerénytelen párhuzamot vonva megjegyezte, hogy Szent István királyunk is pont azt tette, mint az Orbán-kabinet: közjogilag egyesítette a magyar nemzetet. Majd brianes asszociációkat keltve örvendezett, hogy immár a hazatérő külhoni magyarok „ükunokáiknak az ükunokái” is magyar állampolgárok lesznek. Nem tudta megállni, csak utalt a kilenc évvel ezelőtti „nemzetárulásra”, s arra is, hogy határon túli véreink a szavazati jogukkal mostantól ki tudják kényszeríteni, hogy komolyan vegye őket a mindenkori hatalom.
„Isten hozta önöket itthon” – Orbán Viktor köszöntötte így Böjtééket. Majd így folytatta: „Sikerült leverni a lakatot Magyarország kapujáról, amit a huszadik század helyezett rá: úgy döntöttünk, nem akarunk lemondani a határon túli magyarokról.” Kölcseyt, Széchenyit, Aranyt és Kosztolányit emlegette eztán, csupa olyan nagyját a nemzetnek, ki a jelenlegi országhatáron túl látta meg a napvilágot.
„Magyarország számára megtiszteltetés, hogy önöket köszöntheti ötszázezredik és ötszázezer-egyedik honosított állampolgáraként” – ez pedig már a kormányfői elköszönés az atyáéktól.
Rögzítsük, jogos a miniszterelnöki fejhajtás. Ugyanis, ha valaki nem tudná, Böjte Csaba és alapítványa húsz év alatt ötezer gyereket fogadott be, nevelt fel, juttatott szakmához, álláshoz; ma kétezer-háromszáz fiatalt gondoz a szervezet.
Befogadásra biztatott a korona előtt másokat is Böjte Csaba az „egész Kárpát-Medencében”. Azt mondta, szíve szerint a meglévő román állampolgársága mellé nemcsak a magyart, hanem a térség többi nemzetének állampolgárságát is felvenné, ugyanis abból, a megértésből, az „átjárható határokból születne aranykor”.
Kétezer-négyben is tőle kellett volna tanácsot kérni.
.
