Ami tény: Szeged szép város. Talán nem csak a lokálpatriotizmus beszél belőlem, amikor azt mondom: Magyarország egyik legszebb, legápoltabb települése, szép terei, parkjai nyugodt pihenést kínálnak, belvárosában mívesen megépített és gondosan felújított paloták vonzzák a tekintetet. És valljuk be őszintén: nem kell különleges fotós tudás ahhoz, hogy turistákat csalogató albumokat, képeslapokat készítsenek Szegedről.
Panelruhák, pasztell színben
De Szegednek van egy másik arca is. Nem eltitkolt, hiszen nap mint nap szembesülünk vele, ám nem is különösebben reklámozott. Például sétáljunk végig az egyik sugárúton, jelesül azon, amelyet valaha csak Vásárhelyi útnak “szólítottak”, de már hosszú évtizedek óta József Attila nevét viseli. Nem a körtöltéshez kapaszkodó panelnegyedbe invitálom az olvasót. Már csak azért sem, mert ha valahol, hát éppen itt, Tarján és Makkosház határán zajlottak a legjelentősebb olyan változások (a panelok “becsomagolására”, színesítésére gondolok), amit a korábbinál jóval barátságosabbá tették a szürkén zord lakónegyedeket.
Inkább sétáljunk a Budapesti körúttól a Radnóti gimnáziumig, és nézzük meg, milyen magán és társasházakba botlik a tekintet. Már ahol találunk épületet. Mert az egykori Gyevi temető, amit olyan nagy lendülettel számoltak fel, ma is egy pusztaság, és már azt is eredményként kell elkönyvelnünk, ha nyaranta hamarabb lekaszálják a gazt, mintsem ősbozontos nőhetne ki.
Az út túloldalán viszont akad ház éppen elég, köztük nem egy olyan, ami már akkor is állt, amikor e sorok szerzője rövidnadrágos gyerekkel tekert erre biciklijével. És ez nem is lenne baj. Ami szép, őrizzük meg. De ami nem? Igen, annak helyére építhetünk újat, de természetesen az is megoldás, ha felújítunk.
Miből futná felújításra?
– Ugyan már, uram, kinek van most erre pénze? – legyintett egy korosabb férfi, amikor meglátta, fényképező gépemmel rögzítem a József Attila sugárút 2013-as őszi arcát. – Én például önerőből soha nem szedek össze a felújításhoz elegendő forintot, de hogy hitelt nem veszek fel, az már biztos. Mint ahogy más se. Semmi bizodalmam nincs a bankokban, ki tudja, hogy a ma kedvezőként hirdetett hitelt mikor fogják egyoldalúan módosítani. A magyar ember most jól megégette a kezét a devizás hitellel, szerintem ez a seb nem gyógyul be egyhamar.
Mivel az úr elég erőteljesen rám parancsolt, hogy ne ne szerepeljen a riportban, így azt sem mondom meg, melyik ház gazdájának panaszait jegyeztem fel. De mindegy is. Hiszen az alig egy kilométeres szakaszon találni annyi roncsot, hogy megszámolni is nehéz.
Levert vakolat, tető nélküli ház
Azt még el is fogadom, hogy egy komplett felújítás nagyon drága. De hogy akad olyan sarki épület, amiről már ki tudja mikor leverték a vakolatot, de a tulajdonosnak – úgy tűnik – esze ágában sincs új vakolattal pótolni a régit, netán még szép színt is kevertetni a házára, már kevésbé. Kövezzenek meg, ha tévedek, de itt inkább az igénytelenség “játszik” itt, és nem a szegénység. Mint ahogy azoknál a kerítéseknél, kapuknál, postaládáknál is, amelyekről sok-sok éve leette már a festéket a rozsda, de esélyt sem látok arra, hogy egyhamar festő ecsete táncol majd a vason.
“Kedvencem” pedig az az épület torzó, ami a Rózsa utcától egy háznyira töri azon az agyát, hogy őt most bontják, átépítik, netán a roncs ház mementójaként üzen majd a XXI. század végén születőknek arról, hogyan is bántak értékeikkel egyesek a XXI. század elején. A háznak teteje nincs, a homlokzat fala sem áll már valami peckesen, kicsiny kertjében pedig nyaranta égig nő a gaz. Ezt látva elgondolkodtam már párszor arról, vajon Szeged főépítészének semmi beleszólása nincs abba, hogy egy magántulajdonú épület mennyire ronthatja a városképet. Vagy ha van, miért nem él ezzel a jogával?
Firkaművészek, mégis miért?
Boldog lennék, ha a József Attila sugárúton sétálva csak ez az egy kérdés merült volna fel bennem. Ám a város egyik legforgalmasabb útja csupa kérdés és talány. Hogy más ne mondjak: itt agyalhatunk azon is, vajon hány köbméter festéket pazaroltak már a falakat firkálók graffitikre? Hova tűnt azoknak a vállalkozóknak a kedve (pénze? lelkesedése?) akik régi épületeket bontottak, minden bizonnyal egy új építésének szándékával, de még a törmeléket sem hordták el, nem hogy új építkezésbe fogtak volna.
Hogyan is kezdetem a cikkem? Ja igen: “Szeged szép város. Magyarország egyik legszebb, legápoltabb települése.”
Csak olyan nehéz ezt újra leírni azután, hogy hallottam a József Attiláról elnevezett sugárút szomorú sóhajait napfényes, de mégis hideg őszi délutánon…
