Az Armel Operafesztivál tavaszi sajtótájékoztatóján a fődirektor kinyilatkozta, hogy a rendezvény “házigazdájaként” a Szegedi Nemzeti Színház különleges produkcióval vesz részt a Verdi születésének 200. éves évfordulója előtt (is) tisztelgő világszínházi versenyekben. Az Armel sorozatban bemutatandó mű az olasz mester Simon Boccanegra című, ismert operája lesz.
Szándékuk különlegességét pedig az adja, hogy a művet a Ricordi kiadónál föllelt “színpadi megvalósíthatósági kézikönyv” alapján állítják színre. A társulat az eredeti szerzői utasítások alapján, a korabeli díszletek, jelmezek és szcenárió felidézésével, az 1881-es milánói előadást kívánja megidézni a szegedi Az Armel operaverseny koncepciója szerint „a fesztivál győztese az lesz, aki a legmagasabb színvonalon képes ötvözni a műfaj komplex szakmai kívánalmait, így az operaéneklést, a színpadi
mozgást és a színészi alakítást”.
Nos, e célra (is) kitűnő lehetőséget kínált az évfordulóra világszerte kiteljesedő Verdi és opera kultusza. Ugyanígy maga az ötlet: keltsenek életre egy másfélszáz évvel ezelőtti premiert olyan stílusú előadással, amelynek kisugárzása és közönség vonzása hasonlatos lesz az olasz opera fénykorának bemutatóihoz. Amikor még karzat és zsöllye, állóhelyek diáksága és elegáns páholyok közönsége füttyel és tapssal, fújozással és éljenzéssel buktatott, vagy jutalmazott tenort, szopránt, hősszereplőt és
cselszövőt s vele zeneszerzőt, szövegírót. Amikor az operák szinte egymással is versenyző szereplői, bemutatói Milánótól, Nápolyig, Palermótól, Rómáig a városok közönségét megmozgató eseményeket hoztak az ezernyolcszázas évek második felének viharai között. Politikailag és művészileg is.
Amikor a polgárok még jól emlékeztek a reneszánsz városállamok plebejus és patrícius küzdelmeinek valódi tartalmára. És akárcsak a Simon Boccanegrában, arra is volt fülük, hogy meghallják az opera üzenetét: itt az ideje végre a nemzeti megbékélésnek, hogy olasz, olasznak ne legyen ellensége többé.
Akár a mai magyar viszonyokra tekintettel is megfogadhatnánk a Verdi és a librettistája, Francesco Maria Piave figyelmezését.
A szegedi bemutató megálmodói és kivitelezői magasra állították a lécet önmaguk, a társulat tagjai és vendégművészei számára. Az opera három felvonásra tagoltságát, a festett és épített díszletek másfélszázados pompájának látványelemeit megőrizve s újraépítve, a produkció hűséggel kínálta fel a mai nézők számára a késő reneszánsz Genova népi és nemes pártharcainak opera-történetét.
Vele pedig az egységre áhítozó Olaszország eseményeire való áthallásokat. Az előadás egyszerre volt emelkedetten archaizáló és korszerűen mai. Az eredeti dokumentumokból kiszűrt részleteket, leírásokat, képeket tökéletes összhangara módolták ki a rendezők, – mint a színlap írja: az eredeti bemutató dokumentumai alapján színpadra állította: Pál Tamás, Molnár Zsuzsa és Toronykőy Attila.
Amint alábuktak a nézőtéri fények és Pál Tamás karmester beinttette a zenekart, a szétlebbenő függöny valóban magas művészi igényű, részleteiben is jól kimunkált előadást indított. A darab története nem egyszerű. Simon Boccanegra, az egykori közönséges hajós, némi népi/plebejus választási fondorlatok révén a tengert uraló Genova város dózséja lesz. Ám e tisztségében bölcsnek és emberségesnek mutatkozik, – múltja titkolandó foltjai, félrelépése ellenére is.
Ezekből ugyanis számos konfliktusa, meg egy házasságon kívüli leánygyermeke is származik. Aki azután elvész, majd megkerül, többrendbeli szerelmi vonzástól és taszítástól övezve. A cselekmény mindezeken kívül a népi és nemesi lázongásokban, ármánykodásokban és gyilkolásban, lányrablásban és elveszett gyermek kebelre ölelésében dús eseményekkel színesedve kanyarog a végkifejletig. Mindazt az izgalmas fordulatot, meglepetéseket kínálva nézőinek, amelyet az akkori itáliai közönség (szappanoperák és tévés krimi sorozatok hiányában) joggal elvárt. Amint ezt a rendes Verdi operákban mi is megszoktunk volt.
A bemutató elegánsan egységes hangzású produkció volt. A versenyszereplők jól illeszkedtek a szegedi kollégák közé, a címszerepet éneklő Vasile CHIȘIU és Fiesco szerepében pedig Stefano OLCESE. A magyar énekesek dicséretes színvonalat képviseltek: Amelia – MIKSCH Adrienn, Paolo – RÉTI Attila, Adorno – LÁSZLÓ Boldizsár, Pietro – KISS András, az íjászok kapitánya – BÖRCSÖK Bálint, s a komorna – DOBROTKA Szilvia. Említésre méltó még a karmesteri invenciókat jól követő kórus egységes hangzása is, amelyet az előadás során felcsattanó lelkes nézőtéri taps gyakorta megszakított.
Talán egyetlen dolog hibádzott az Armel operaközvetítések nemzetközi láncolatán végigfutó produkció elejéről. Ha már a Simon Boccanegra színpadra állítása Verdi születésének 200. évfordulója előtti tisztelgést is szolgálta, – ugyan mondhatott volna már valaki néhány emlékezetes szót az előadás megkezdése előtt Szeged színházának és Verdi életművének hagyományos kapcsolatairól. Az október 10.-i születésnap kerek évfordulója és a premier napjának pontos egybeesésének apropóján is. A
szegedi operatársulat eleganciáját jelezvén.
Pavlovits Miklós
