Fura, fekete, hasas malac áll a domboldalon. Nem mozdul, néz.
„Volt egy mangalica-vaddisznó keverék kan, aki bepárzott egy vietnami csüngő hasú kocát. Ilyenek lettek belőle” – ekképpen foglalja össze a fél órája még éhségsztrájkoló Horváthné a jószág pedigréjét.
Ózd határában vagyunk; Ladánybánya telep 1., a szocreál és a középkor húszévnyi rablókapitalizmussal nyakon öntött reménytelen kevercse. Még Rákosi idején épült ide huszonöt vájárlakás, plusz egy erdészház a tisztás szélére. Utóbbi ad otthont Horváthné Kiss Erikának, aki havi ötezerért és kétezer forint „villanyhozzájárulásért” albérel szobát. Lakótársa is van: félszáz kanári.
Fotók: Neményi Márton
Elmeséljük mindjárt, hogyan kerül a rajnyi dalos madár az ingatlanba, de előbb lépjünk vissza kicsit az időben.
Anamnézis
Horváthné Kiss Erika segélye egyik hónapról a másikra huszonhétezer forintról tizenkilencezerre csökkent. Ezért október huszonkettedikén kicuccolt az ózdi önkormányzat előtti padra, és éhségsztrájkba kezdett. Talált egy hungarocell lapot, arra fogalmazta rá az alábbi figyelemfelkeltő szöveget: MINISZTER ÚR!!!!! APÁNK VIKTOR!!!!! A Szegények is a te gyereKeid jobban figyelj rájuk!!!! És NE Vedd ki a kenyért a SzájuKBÓL!!!!!
Büszke erre a négy mondatra, egyedül amiatt restelkedik, hogy kenyeret helyett kenyért írt, „de a lényeg, hogy megértik az emberek”.
Megértik az emberek – katt a képre, nézze végig Erika néni útját vissza a tanyára!
Kiss Erika nyári lány, júniusban született, 1953-ban. Apja Lyukóbányán dolgozott, anyja varrt, Erikából is varrónő lett. Tizenkét évet húzott le egy ózdi műhelyben, aztán kőműves mellett culágerkedett tizet, majd baromfigondozó volt Rémen, úgy egy esztendeig. Negyvenhárom évesen százalékolták le. „Ötvenre, pedig adhattak volna százat is. A gyomrom bestoppolva, túlestem egy agyi infarktuson, egy szívinfarktuson, ami ér van bennem, mind elmeszesedve, és megvolt már a kevert szorongásos depresszióm is – sorolja az egykori látleletet az asszony. – Utána két ballont tettek a szívembe, az tágítja az eret, lumbágóm lett, és kullancscsípéstől Lyme-kórt kaptam. Ja, és hármas szemüveget kéne hordanom.”
Három férj, négy gyerek
A kórságok mellett férjeket is gyűjtött. „Hetvenegyben vett el az első uram, tőle két gyerek van, a második nyolcvanban, tőle egy, a harmadik nyolcvanhétben vagy nyolcvannyolcban, nem is tudom, tőle is egy született. Az első férjemet azért dobtam ki, mert velem üzente meg a szerelmének a randevút, a másodikat azért, mert többre nézte a felest, mint a családját, a harmadikat meg azért, mert nagyon szerette a nőket.”
Mind a négy gyereke munkanélküli, a legidősebb negyven múlt, a legfiatalabb huszonkettő, egytől egyig szocsegélyből élnek. Nyolc unoka is van, egyikük se látogatja a mamát. „Azt mondják, nincs idejük.”
Pedig, ha úgy vesszük, az egyik kölök miatt került most bajba Erika néni. Amikor utoljára vált, a legkisebb fia az apával maradt, így az asszony lett köteles tartásdíjat fizetni. Csakhogy munkája már akkor sem volt, járadékból élt, abból pedig a törvény nem enged vonni semmit se. Ilyenkor az állam megelőlegezi a tartásdíjat a jogosultnak, és kiadja egy végrehajtónak, figyelje a „kötelezettet”, s amint sarcolható jövedelme „keletkezik”, szerezze vissza tőle a közpénzt.
Ózd-külső
Erika nénit a sírig kísérte volna az a közel négyszázezer forintos tartozás, amit a fia nagykorúvá válásáig felhalmozott az állam felé, és az a harminchatezer, ami a végrehajtó munkadíja, ha a közelmúltban nem változik a neki utalt segély jogcíme szociálisjáradékról rokkantjáradékra – pechjére utóbbiból már vonható a vonandó. Ezért történhetett, hogy októberben nyolcezer-kilencszáztíz forint mínusszal érkezett a szokásos pakk. Amiből a lakbér, az áramdíj és a gyógyszerek levonása után ételte nem marad egyetlen fillér sem. S ha már amúgy sincs mit enni, érdemes ezt nyilvánosan tenni, így gondolta ki Erika néni.
Bal, jobb
A rokonság, a lemenők nem járnak ki a padhoz, tán hírét se vették a mama akciójának, viszont két kispárt is rácuppant az éhségsztrájkra.
A Jobbik közelmúltban feloszlatott ózdi szervezetéből takarót, vízhatlan sátorlapot, két pakli cigit és üres levest hozott egy ifjú. A túlvég, egy munkáspárti elvtárs ásványvizet és ezer forint vörössegélyt virított, ideológiai képzésként, valamint az MSZMP KB tagjaként pedig egy Kádár Jánost ábrázoló képeslapot nyújtott át saját kezű ajánlással az asszonynak.
Hétfőn kezdett a padon Erika néni, az első két nap, két éjjel eseménytelenül telt. Szerdán leballagott hozzá a hivatalból Fazekas alpolgármester úr, kifaggatta, aztán a közbenjárására a családsegítősök kérvényeket fogalmaztak az asszony nevében: egyet a magyar államot a városban képviselő jegyzőhöz, hogy csökkentse havi kétezer forintra a törlesztő részletet, egyet pedig a végrehajtónak, hogy tekintsen el a munkadíjától.
Vörössegély
„Megnyugodtam, és felfüggesztettem az éhségsztrájkomat. Hazavittek, aztán másnap a családsegítőssel bementünk a végrehajtóhoz. Aki kiröhögött minket, és azt mondta, tiszta hülye az önkormányzat, hogy megengedte a kisebb részletet, és ő bizony nem hajlandó levinni nyolcezer-kilencszázról kétezerre a havit” – ez maradt meg Erika néninek a találkozóból. És a düh, ami megint a padra kergette; csütörtökön ismét kint aludt.
Tiszaleningrád
Mi péntek délután, pár órával az éjszakai mínuszok előtt érkezünk hozzá. Fogadkozik, marad, míg a mentő el nem viszi.
Az önkormányzat portájáról keressük a hivatalosságokat, le is jön Fazekas alpolgármester, ismét kedvesen elbeszélget az asszonnyal, „Erika, hogy van? Mikor látta orvos?”, de nem jutnak dűlőre. Föllépcsőzünk, az irodán Fürjes Pál polgármester is csatlakozik hozzánk, ülünk, mint valami válságstáb, megannyi Bakondi, s arra jutnak a városatyák, hogy „valós adósság el nem törölhető”, viszont „jó esély van rá”, hogy a jegyző engedélyezi a kétezer forintos részletet, még ha így bő tizenhat év alatt kopik is el az a háromszázkilencvenezer. A beste végrehajtóval viszont nincs mit tenni, független az még az atyaistentől is – amíg le nem csipegeti Horváth néniről a maga harminchatezrét, marad a havi nyolcezer-kilencszázas mínusz.
Addig viszont minden bizonnyal éhen hal az asszony. Ha csak meg nem fagy elébb. Erre azt ötli ki Fazekas Zoltán, hogy kapni itt lakásfenntartási segélyt, ez lehet havonta akár hatezer forint, és évente legföljebb kétszer egyszeri szociális segélyt is adhatnak, ami alkalmanként max huszonötezer forint. Utóbbiból simán kompenzálható a végrehajtó zsebpénze, előbbi pedig fedezheti a kétezreket. Tiszta sor.
Az alpolgármesterre nem hallgatott, katt a képre!
Mielőtt visszasietnénk Kiss Erikához, lejegyezzük, hogy a huszonhárom százalékos munkanélküliség mellett „befektetési harácsolás” is sújtja a térséget. „Tiszaleningrádban annyi munkahely létesült, hogy száz kilométerről hordják oda a melósokat, ide meg semmi se jut” – panaszkodik a polgármester, majd kérdésünkre megerősíti, hogy természetesen Tiszaújvárost keresztelte át szovjetesen.
Faipari üveges
Erika néni persze mit sem sejt ezekből a regionális küzdelmekből, ő készülődik az estére, várja nagyon a katonai hálózsákot, amit az exjobbikos fiú ígért neki.
Kérdi, mire jutottunk, megosztjuk vele, azt is, hogy a keselyű mindenképpen viszi a részét, és a havi kétezerrel sincs mit tenni. Elgondolkodik. „Ha csak februárig vonják a nyolcezer-kilencszázat, az nem gond, amennyiben a háziúr belegyezik, hogy addig ne adjak lakbért. A kétezer is rendben, annyit tudok fizetni.” „Akkor tán haza is menekülhetne a ma esti fagy elől.” „Jó.” „Tessék?” „Jó. Hazamegyek, mondom.”
Na, ennek a pálfordulásnak köszönhetjük, hogy Ladánybánya telep 1. alatt megpillanthatjuk a legfönt emlegetett csüngő hasú, fekete szürreál-vadmangalicát.
“Én is szegény vagyok, te is az vagy”
Kiss Erika hazafuvarozásában Kádár Marika segít, róla még nem ejtettünk szót: ő a szomszéd, szintén a padon töltötte a délutánját. A kocsijába pakolja barátnője alvós szivacsát és szatyrait, aztán mutatja az utat.
Olyan vidéken gurulunk keresztül, hogy Bruce Willis kapásból Észak-Koreában játszódó akciófilmet forgatna benne, fotósunk két kilométer után megesküszik, hogy visszajön, és életművet kattint össze pár nap alatt.
Nejlon Kert Vendéglő
Rengeteg kutya és Bogdán Béla, a tanyagazda jön elő az autó hangjára.
„Az a helyzet, Béla, hogy még három hónapig nem tudok lakbért fizetni, de aztán igen” – kezdi Erika néni a lényeggel. „Hát most mit tudjunk csinálni? Én is szegény vagyok, te is az vagy” – szól a gazda reakciója, s ezzel idehaza is elboronálva az ügy.
Erős csapat húzódik odabent a vaskályha mellé: Erika, Marika és Béla. Ősrégi barátok ők, tinédzserként együtt jártak Ózdi Ötórai Teára, hajnalig táncoltak Harangozó Terire, Zalatnay Cinire, Aradszky Lacira, Illésre, Omegára, szólt a Gyöngyhajú lány a Kék Acél Étteremben, a Nem csak a húszéveseké a világ a Nejlon Kert Vendéglőben, a Nem vagyok én apáca a kissé didaktikusan Olvasónak nevezett kultúrházban.
Bírta Béla a strapát, élsportoló volt, aranyjelvényes birkózó a Kohásznál, aztán a faiparhoz került üvegesnek, huszonhét évre, egészen, míg be nem zárt a cég, azóta munkanélküli, segélyes. Még kilencvenhétben vette a tanyát, kiköltözött, egyedül, a felesége elhagyta. Hosszú idő után tavaly futott össze Erikával, megszánta, befogadta, átengedte neki a kanáris szobát. A szent ketrecek persze maradtak, ugyanis Bogdán úr kölökkora óta megrögzött hobbitenyésztő, de nem úgy ám, mint a mangalicamixszel – a szárnyasoknál ügyel a vérvonalra. A kommersz sárgával nem foglalkozik, az autentikus zöldesbronz az ő műfaja.
Nyolc hónap, mire befütyül
Sajnos ma a kutyának se kell a madár. (Esetleg Fürjesnek két hálakanárit?) Bezzeg régen pörgött a biznisz, volt, hogy egyszerre százötven énekest is nevelt Béla, hordta őket Egerbe, kétszáz forintot kapott darabjáért. „Vásároltam Babettát, és madárpénzből lett a mosógép, a centrifuga meg a tévé. El tudtam menni Hajdúszoboszlóra fürödni két hétre a családdal, meg a Fekete-tengerhez is tíz napra… De ne higgye ám senki, hogy számolatlanul dőltek az ezresek, tartani kell nyolc hónapig a kanárit, mire befütyül.”
Utóbb a tanya is egész szép megélhetést adott: hizlalt süldőt, nevelt baromfit, lovat, szamarat, a környékbeliek pedig megvették a jószágot. „De most áll benn hat kan disznó az ólban, nincs, aki pénzt adna érte, akkora a szegénység.” „És mit kezd velük, Béla bátyám?” „Hogyhogy mit? Megeszem őket!”
Agancscsillár
Bélánál szarvasagancsból van a csillár. Nem lőtte, nem találta, nem vette: cserélte. Kanárit adott érte és kotlóst kiscsibékkel. Bartervilág jött el, mint száz évekkel ezelőtt. „Azt mondják az öregek, a háború alatt se volt akkora szegénység, mint most.”
De nincs az a szegénység, aminél nincs még nagyobb nyomor, nincs az a gödör, aminél nincs mélyebben. „Imádom a kutyát, van egy csomó – mondja Béla. – Születnek, meg dobnak is ki mindig párat az erre járó autókból. Befogadom őket, aztán, ha kér valaki, adok belőle. De csak megbízható embernek. Járnak ide gombászni összevissza mindenféle sötét busmanok, azok nekem hiába rimánkodnak.”
Neve van az összes ebnek, sorolja is őket Béla bá’ már odakint: „Az a Betyár, az a Felügyelő, az meg a Nyalifali… Édesek.”
Kérdeznénk, ott fönn, a domboldalon, a gyom mögött, azt a csüngő hasú vadmangalicát hogy hívják, de valahogy torkunkra forr a szó.
Még mindig nem mozdul.
