Tavaly egy változatosan funkcionáló, hatalmas fehér doboz, az idén már csak annak sokféleképpen változtatható síkjai, élei. Akkor a Rigoletto hercegének udvari ármányai, most egy lényegében eseménytelen történet. Egy évvel korábban Verdi közismert dallamai, az idén errefelé ismeretlen amerikai zeneszerző, Willam Mayerí Haláleset a családban című operája… – nos ezek Alföldi Róbert által az utóbbi években rendezett produkciók különbözőségei a szegedi nemzetközi operafesztivál bemutatói során. No meg az együttesek, – az előbbiekben plzen-i cseh-, most pedig egy amerikai társulat, a new york-i székhelyű Center for Contemporary Opera művészei dolgoztak a keze alatt.
Az eltérés leginkább magában a művek különbözőségében van. Az ötödik évébe lépett Armel Operafesztivál második versenyprodukciója ugyanis csaknem harminc évvel ezelőtt fogant az óceán túlpartján. Mi tagadás, egy kissé furcsának is tűnik az európai operakultúrán nevelkedett szemünknek, fülünknek. Nem azért, mert tán modern, túlságosan disszonáns hangzásvilágú, vagy, mert hiányzik belőle a drámai konfliktusok sora. Inkább a cselekmény érdektelen hétköznapisága, sivársága a meglepő, no meg az antik drámákat idéző, az odaátról ismerős songok, spirituálék moralizáló betéteire is emlékeztető kórusok mondanivalója és hangzásvilága.
Az opera egy amerikai déli, középosztálybeli házaspár nem túl érdekes hétköznapjairól szól. Vitáik istenről és fogantatásról, magányról és elvágyódással teli vonzalmakról, bigottságról, alkoholizmusról, vagy éppen gyerekszeretetről szólnak, mígnem egy véletlen baleset félbe nem szakítja őket. A bonyolult történet számos szerepét másfél tucatnyian játsszák, – komoly feladat elé állítva előadókat, ám velük együtt a befogadásra készülő nézőket is.
De kiváltképpen a rendezőt, akinek a szövegkönyv semmiféle cselekménybeli, váratlan fordulatot, drámai összeütközést, vitát, ármánykodást, szenvedélyt nem kínál támpontul: mit is kezdjen a színpadi térrel az énekesek és szereplők helyzetbe hozására.
Úgy, hogy a nézők is kedvüket teljék benne.
Ez a lehetetlennek tűnő kihívás Alföldi Róbert számára megfelelő volt arra, hogy ördöngös fantáziával úgy játsszon el a homogén színtér esetleges jelzésű tárgyával, egy nagyra nőtt mobil kockával és egy vízszintesen futó fehér függőfolyosó rácsozatával, s fényeivel, meg a körülötte bolygó szereplőkkel, hogy egyetlen percig se legyen kérdéses, valódi fantáziát sugárzó, valódi színház jött létre. Merthogy az énekesek, mind aktív színészek, folyton folyvást mozogva, meg tudtak jeleníteni holdfényes hegycsúcsot, reggeliző szalont, ravatalozót, száguldó autóbelsőt, poros utcajárdát, meg a story sok más helyszínét. A cselekmény olykori monotóniáját, a születendő gyermek érkezéséről, mibenlétéről folytatott értekezéseket a teremtő fantázia körébe vont színpadi mozgások dinamikája fedte el.
És tette élvezhetővé.
A kezdeti bizonytalanságot követően a közönség érezhetően ráhangolódott az előadásra. A második részben már felcsattanó nyíltszíni tapsok is honorálták a férjet, Jay-t alakító Phillippe Brocard francia bariton „versenyzői” hangját, no meg a tavaly különdíjjal jutalmazott magyar Miksch Adrienn, (feleség) énektudását – a szimpatikus és lelkes new york-i társulat többi tagjával együtt.
Az opera premier – egyben európai ősbemutató – alkalmával ugyancsak visszatérő művész kapott szerepet. A szegedi szimfonikusok zenekarát az amerikai Sara Jobin dirigálta érzékletesen. A karmesterasszony így már ismerősen mosolygott a nézőkre. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Haláleset a családban c. operát záró kórust követően egyöntetűen lelkes taps és ováció töltötte be a Szegedi Nemzeti Színház nézőterét.
