Meleg van, de a kései órákra pokrócok párnák, gyapjas vállkendők helyeződnek készenlétbe, mint ez itt szokásos.
Az izgatottságra talán több az ok, mint az átlagos premierek alkalmával. Ez jó érzéssel is eltöltheti a jegyzetírót, – azokra a réges-régi szép időkre gondolván, amikor egy operai, színházi bemutató – és a benne közreműködő színészek – további sorsa a közönség tetszésétől, vagy elutasításától függött.
Megesett ilyen szép számmal az európai, de a hazai kultúrtörténetben is.
Olyan is, hogy egyszerre harsánykodott az éljenzők és a füttyögők tábora. Karzaton és zárt székeken. Mert akkora volt a polgárok esztétikai indíttatású megosztottsága. Viszont most is valami hasonló érződik a négyezer belépőjegy tulajdonosának sűrű pusmogásában.
Utoljára hét évvel ezelőtt volt ily várakozással teli a nézőtér. Operett ügyében, miben, másban, Szegeden.
Akkor is Alföldi Róbert rendezte a Dóm előtti produkciót, mint most – ám ő még nem volt hazánk vezető színházának igazgatója. A Gregor Józseftől, Bodrogi Gyulán át Hernádi Juditig futó parádés szereposztású, osztatlan közönség és szakmai sikert hozó 2005. évi Csárdáskirálynőben Stohl András debütálását is várták.
A várakozást csigázó média kampány sem sokban különbözött.
Más volt azonban a szellemi háttér. Alföldi nevét akkor még csak a konzervatív színházhívők ejtették ki szájuk biggyesztve. Stohl András is „csak” közkedvelt fiatal színész, befutott film és tévésztár stb. volt.
Azóta viszont sokat változott kis hazánk szellemisége. Az előbbi jelenleg (még) a Nemzeti Színház kemény politikai támadásoktól a parlamentből (is) karéjozott igazgatója. Másikuk pedig egy börtönt nemrégiben megjárt, ezért külön is elhíresült celeb.
Így váltak 2012 nyarának média személyiségévé mindketten. Alföldi Róbertnek igazgatói újraválasztásáról, Stohl Andrásnak pedig a közönség általi el/visszafogadtatásának esélyeiről kellett nyilatkoznia. Nem kevésbé részletezőn, mint a készülő produkció majdani erényeiről.
A média tette dolgát a várakozás felfokozására.
Ez az előtörténete a Mágnás Miska jeligére érkező operett-rajongó és utálkozó, kormányhívő és ellenzéki, a rendező- és a címszereplő barátja és ellendrukkere szegedi találkájának. Érdeklődésük tárgyát mindnyájan meg is találták a Dóm tornyai előtti színpadon. Mondhatni a „cintányéros cudar világ” nemzeti együttműködése jegyében.
Szirmai Albert és Gábor Andor, a magyar arisztokráciát fricskázó örökzöld operettje látszólag apropó nélküli vidám és blőd ostobaságok sora. Ám a hazai szellem jelenlegi adottságai között mérget lehetett venni arra, hogy nem így lesz.
Nem is lett. A Mágnás Miska színlapján feltüntetett szabadtéri változat („2012 Szeged: Vörös Róbert“) nemcsak kitűnő szereposztása révén gondoskodott a nézői figyelem ébrentartásáról. Dolgoztak ebben erős áthallások és aktualizálások is, – már ami a jelenlegi hazai és politikai elitet-úrhatnámságát illeti.
A közönség értő fogadtatása közepette.
Pedig a nyitó díszlet (Menczel Róbert) hosszan összetolt asztalok és sparheltek sora, a háttérben kastélybéli ajtókkal és a konyhák megannyi lábas, fazekas kellékével, nem volt lélegzet elállítóan érdekes. Ugyanakkor jól szolgálta a látványos táncok (Kovács Gerzson Péter) helyszínét, a nagy színpadi teret jól kitöltő mozgásokat és a színészek megannyi csendes poénkodását. Kettényílva viszont, sejtelmes kastélykerti zöldre tárult a nézők tekintete. E látvány a második részben nyerte el valódi funkcióját, új helyet és értelmezést adva a cselekmény további fordulatainak.
Ezeket a fordulatokat és a szereplőket, úgymint díszmagyarban pompázó úri társaságot, Korláth és Pixi / Mixi grófokat, lovászfiúból és mosogatólányból átvedlő arisztokratákat és idióta viszonylataikat három hatalmas, elefánt nagyságú, zöld sertés bámulta megkövült érdeklődéssel – nem is annyira a háttérből.
Mintegy az előttük lévő moslékos vályúban hullámzó emberi massza kanyargásait figyelve.
Az pedig kanyargott tempósan, a vezető színészek ((Molnár Piroska, Hirtling István, Náray Erika, Rácz Rita, László Zsolt, Znamenák István, Haja Zsolt, Radnay Csilla, Stohl András, Szatory Dávid) és velük a táncosok, statiszták, kórus- és zenekari tagok egybehangolt, osztatlan lelkesedésével.
Nyílt színi tapstól, tapsig, szinte megállás nélkül. Ahogy az utóbbi időkben Alföldi rendezéseitől megszokhatták – már akik kedvelik ezt a fajta színjátszást.
A jól sikerült, igényes „cintányéros cudar világ” produkciót záró hosszas éljenzés, harsány lábdobogás és ováció az előzetes várakozásnak is szólt: a nézők többsége annak a Mágnás Miska rendezésnek örülhetett Szegedében, amit várt.
És egyúttal el / vissza fogadta kegyeibe az egykori kedvencet. A színészt.
Mert hát tudni való, a közönség már csak ilyen. Akár a tömeg: egyszer rajong, máskor kitaszít.
Nemcsak Szeged szabadtéri színházában.
