„Ritkán…” – mondja a fiatalember, és kerüli tekintetemet, mint aki úgy érzi, szégyenkeznie kell. „Néha…” – préseli a szót a másik, de gyorsan érkezik az egyszavas mondatra egy bővebb magyarázat is. Miszerint nincs neki erre ideje, egész nap munkája miatt lohol, pénzt kell keresnie. És amikor végre hazaér, örül, ha egy agymosó krimivel ki tudja szellőztetni a lelkét.
Persze nem ilyen választékosan fogalmazott, de üsse kő, ennyi hazugságot megengedhet magának az íróember, amikor eszébe jut: április 11-e, József Attila születésnapja mégiscsak a költészet napja. És eszébe jut az eddig még el sem árult, de mégiscsak feltett kérdést: szokott-e szépirodalmat olvasni?
Nem verset. Szépirodalmat.
Mert versről érdeklődni 2011-ben, úgy vélem, már nem is érdemes. Hiszen beszéltem én könyvesbolti eladókkal, akik nagyon nyíltan elárulták: már emberemlékezet óta nem tért be hozzájuk olyan vásárló, aki kifejezetten verseskötetet keresett volna. Ez nem az a világ, bokán rúgta a verslábakat az Internet, a krimi, a könnyen felejthető, de gyorsan elolvasható szórakoztató irodalom, ami álmodozásra is, búfelejtésre is roppant alkalmas. És azt se feledjük: ez a nemzedék sokkal inkább a tényekre kíváncsi, a hírekre, mert úgy érzi, napról napra topon kell lennie az őt körülvevő világ dolgaiban. Hiszen csak így lehet belőle versenyképes munkaerő. Ezért aztán rövid információk, a szakkönyvek, nyelvkönyvek divatja jött el, bár…talán már az sem – jellemezte a helyzetet egy könyvbarát minap Szeged Széchenyi terén. És elsuhant nesztelen.
Akkor hát miért is ünneplünk ma? Ünneplünk-e egyáltalán, vagy csak lelkiismeretünk miatt nem csavarjuk el a rádió keresőgombját, amikor egy-egy okos ember arról beszél, milyen szép és fontos dolog a vers, milyen nagyszerű emberek is voltak nagy költőink, mennyit lendítettek előre az ország sorsán, hogyan olajozták agyunk csikorgó fogaskerekeit.
Azt hiszem, sajnos inkább ez utóbbiról van szó. Mert a verslábakat valóban bokán rúgta a múló idővel érkezett szép új világ. De mégis ünneplünk, reményeinket ünnepeljük, hogy a vers, a költészet talán túléli ezt az évszázadot is. És nem csupán az iskolákban, ahol gyakorta rosszul megválasztott kötelező olvasmányokkal riasztják el a nebulókat az irodalomtól.
Reménykedünk, hogy az Internetes nemzedék is rádöbben egyszer: a technika csodája valóban a számítógépre varázsolja a világot, ám a csetelés (uram isten, micsoda szó ez is…) kiöli szókincsünkből a legszebb szófordulatokat, emésztőgödörbe löki a jelzőket, a hasonlatokat, mindazt, amitől a magyar nyelv olyan szép és különleges. Így aztán lassan, de elsivatagosodik az agy, szókincsünk nem kincs lesz már, csupán néhány száz darabból álló törmelék.
Ettől a tragédiától menthet meg a vers, a könyv, az irodalom, ami szép, és a költő, akire ma már talán akkora kereslet sincs, mint egy kardkovácsra. Mert a helyzet ez, ki kell mondani ünnep idején is. Felelős természetesen nincs, vagy inkább mondjuk úgy: oly sokat találnánk, hogy az még a végtelenített számítógép papíron sem férne el.
Így ne is ítélkezzünk. Inkább keressünk a polcunkon egy verses kötetet (már ha van még ott efféle), és a múlt iránti tiszteletből olvassunk el egyet, csak egyet a nagy magyar klasszikusok versei közül. És csöppet sem bánkódjunk, ha olyan mondatoktól, mint például: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága, s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” (részlet Radnóti Miklós: Nem tudhatom... című verséből), szóval ilyen mondatoktól kifényesedik az egész napunk.
Mert kifényesedik. Legalább ennyit higgyünk el a Magyar Költészet Napján.
