Rendben van, elismerem: mi, dohányosok toltuk a jéghegyet a Titanic elé. Miattunk pusztult ki sok ezer állatfaj, olvad a jég a Kilimandzsáró csúcsán. És talán még a globális gazdasági világválság is arra vezethető vissza, hogy mindenre elszánt cigarettázók népesítik be a világ városait, falvait. Cigisek, akik előre megfontolt szándékkal, leginkább aljas indokból fújják az egyébként teljesen legálisan gyártott és árult cigaretták füstjét a békésen, sőt mi több – cigarettamentesen élő embertársaik arcába. Teszem ezt azért, hogy önként és dalolva (pardon: cigarettázva…) vezekeljek, hamut szórjak a fejemre az új korszak hajnalán, amikorra ez a törpe kisebbség – alig lehetünk úgy 100-200 millióan – az Európai Unió számkivetettjévé vált.
Mi, magyar dohányosok 2012. január elsejétől érezhetjük igazán: nincs szükség ránk. És ezt olyan szigorú törvényekkel hozták tudomásunkra, amiből egyértelműen következik: még néhány év, és már csak a Hortobágy közepén gyújthatunk rá, hacsak addig a védett szürke marhák is nem nyújtanak be egy petíciót ellenünk az országgyűlésnek.
De így van ez rendjén. A dohányzás káros az egészségre, súlyosan károsítja a környezetünket, halált okoz, hogy csak néhány okot említsek. Már pedig ez tűrhetetlen egy olyan nemzet esetében, amely bizony elég komoly egészségügyi problémákkal küzd. Éppen ezért félre is teszem a tréfát, és egészen komolyan kérdezem a döntéshozókat – valóban úgy vélik: a cigaretta az első számú közellenség?
Mert ha igen, hát én illő tisztelettel ajánlanék még egy vizsgálandó területet, amit úgy hívnak: alkoholizmus. Miközben a cigaretta reklámokért enyhébb esetben is hamarosan karóba húzás jár büntetésként, addig a magyar médiában minden gond nélkül buzdíthatjuk hazafias szánkat és torkunkat a magyar borok elnyelésére. Sőt mi több: az igaz magyar dönti magába a hazai gyártású szeszt a haza üdvére – sugallják a hirdetések. Miért ne döntené? Hiszen ebben az országban legfeljebb 600 ezer csont alkoholista ténfereg az utcákon, közülük legfeljebb, ha százezernek esik szét a családja, miután pénznyelő gépekbe tömte az összes pénzét a most már egészséges, füstmentes kocsmák hűvösében. Gondolom, az is nemzeti öntudatunkat erősíti – mert ha nem így lenne, már biztos tettek volna ellene a törvénygyártók -, hogy egy magyar faluban legalább tízszer annyi szeszkimérés üzemel, mint ahány élelmiszerbolt.
Talán ezért nem készülnek statisztikák arról sem, vajon hány ember hal meg egy évben a mértéktelen italozás következtében kies honunkban, miközben a dohányzás áldozatait immáron név, születési dátum, de talán hajszín szerint is csoportosítani tudjuk.
Előre is bocsánatot kérek azért, hogy saját tapasztalataimat összegezve mégis elmondom: bírósági sajtótitkárként az igazságszolgáltatásban eltöltött nyolc és fél év alatt, még egyetlen egyszer sem számolhattam be arról, hogy egy bűncselekményt kóros dohányzás miatt követtek el. Viszont olyan hónap sem akadt, amikor ne találkoztam volna 2-3 olyan bűnesettel, amely tényállásban nem olvastam: „A vádlott italozó életmódja miatt…” Majd a végeredmény: emberölés, erőszakos közösülés, rablás.
Így aztán arra – a minden bizonnyal téves – következtetésre jutottam: a magyar és az uniós egészség megvédése érdekében legalább kétfrontos harcot kellene vívni. Irtsuk ki a dohányzás írmagját is, úgy legyen! Csak közben talán nézzünk körbe az immár füstmentes garázskocsmákban, pléhbárokban, és ki tudja még milyen „kulturált szórakozóhelyeken” is. És idővel elhiszik a kétkedők is: a heveny részegség, az alkoholizmus legalább annyira károsítja az egészséget és a környezetet, mint az ezerszer elátkozott cigaretta füstje.
Még ha ez nincs is ráírva, a ki tudja miből pancsolt italok címkéjére…
A szerző újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára
