Kedden jelent meg a legújabb regényed, a Karácsony New Yorkban, amelynek egyik érdekessége a stílusújítás, hiszen interjú, komment és chat is felbukkan benne. Miért döntöttél úgy, hogy kicsit változtatsz a hagyományos regényformán?
Ezek a „műfajok” ma már mindennapi részei az életünknek, valahogy természetesnek találtam, hogy egy ma játszódó regénybe ezek is szervesen illeszkedhetnek, főleg úgy, hogy a téma is „megengedi”. Újságíróként pedig jó volt játszani azzal, hogy interjú, sőt, „regény a regényben” – egyik főhősöm életrajzi regénye – is szerepel a könyvben. Külön kis játék volt egy-két bulvársajtós összeállítást is beleötvözni a könyvbe. Nevettek a barátaim, amikor a kéziratot olvasták, hogy mennyi (a történet szempontjából) ellenőrizetlen vagy téves információ is belekerülhet egy ilyen tudósításba. Egyik főhősöm, a tizenhét és fél éves Martin még nem tud ezzel mit kezdeni, amikor belecsöppen – apja révén – a zenészvilágba, és megtalálják az újságírók. Apja viszont, a híres amerikai rocksztár egyáltalán nem izgatja magát a róla megjelenő – esetenként hamis – híreken, legfeljebb szórakozik rajtuk, mint ahogyan a kommentelőket is megtanulta kezelni.
Valamennyi regényed központjában egy-egy aktuális problematika áll (pl. a szocializáció nehézségei, béranyaság). A mostani regényedben milyen jellegű társadalmi problémával foglalkozol?
A történet egy fiú felnőtté válásáról, édesapjára való rátalálásáról (is) szól. Persze ha mélyebben megnézzük, akkor folyamatosan ott a kérdés, hogy meddig lehet eltitkolni egy gyerek elől, hogy ki az igazi apja? Megteheti-e vele az anyja, hogy évekig, tizenéves koráig hazugságban tartja? És foglalkozik a regény azzal is, hogy például ki lehet-e lépni egy olyan házasságból, amit már csak egy közös gyerek, egy autista kisfiú köt össze?
Több regényed is Thaiföldön játszódik, ráadásul Bangkokba – ahogy a korábbi interjúban is mondtad – beleszerettél. Mennyire „lógtál” a híreken, amikor értesültél a kedvenc úti célodat sújtó természeti katasztrófáról?
Ha a magyar híreket elhittem volna, lehet, hogy el sem indulok. Ám az internetnek köszönhetően nagyon sok Thaiföldön élő külföldi blogot olvashattam (magyar nyelven Bangkok Charlie blogját és Facebook-oldalát), és ezekből kiderült, hogy a magyar hírekben közölt információk egy része – szerencsére – rémhír. Ettől függetlenül persze azt is tudtam, hogy vannak olyan thai falvak és városok, sőt bangkoki kerületek is, ahol valóban nagyon súlyos pusztítást végzett az árvíz, és még nem is vonult le.
Jelenleg Thaiföldön tartózkodsz, ahol – ha jól tudom – fél évet töltesz anyaggyűjtés miatt. Milyenek az ottani körülmények?
Tavaszig leszek kint, nem mindig ugyanitt, hanem utazgatok is a térségben, és persze mialatt anyagot gyűjtök és töltődöm, szeretném kipróbálni magam bizonyos helyzetekben. Például Ayutthayán a Buddha-szobrok árvíz utáni tisztításában, önkéntesként egy helyi árvaházban, illetve szintén önkéntesként sérült kis gibbonok mellett, és később egy elefántmenhelyen. Nem féltem elindulni, kétszer jártam Thaiföldön katonai szükségállapot idején, egyszer a cunami másnapján. Itt voltam azon a szilveszteren is, amikor Bangkok centrumában robbantás volt. Úgyhogy csak reméltem, hogy az árvízhelyzet nem lesz annyira súlyos, mint a két említett katasztrófa.
A szállásom Bangkok belvárosában van, ahol inkább csak tócsákat láttam, és persze az utak szélén, a házak bejáratai előtt ott vannak a homokzsákból épített védelmi falak, de egyelőre szerencsére nem volt szükség ezekre. Ha az ember sokat jár utána, biztosan kap palackozott vizet. Érdekes, hogy a szállodák környékén ritkábban, viszont ahol thaiok élnek, és kevés a vendégház, a szálloda, ott folyamatos a vízellátás. De a turisták által kedvelt Khao San roadon – amit a köznyelv a Hátizsákosok utcájának is nevez – szinte minden kisközértben kapható víz. A többi italból (üdítő, sör, tej stb.) nincs hiány, mint ahogyan élelmiszer is kapható. Nagyon érdekes, hogy míg egyes városrészek az árvízzel küzdenek, addig az üzleti negyedben nemrég nyílt luxusbevásárlóközpont nyüzsög a helyiektől, akik többsége csak látogatóba érkezik ide, hogy megcsodálja a tényleg elképesztő építészeti és belsőépítészeti megoldásokban bővelkedő épületet.
Véleményed szerint mennyire viselte meg a helyiek lelkiállapotát a szerencsétlenség?
A thaiok beletörődően és a helyzethez képest jókedvűen viselik a mostani csapást is, nem igazán tűnt el a mosoly az arcukról. Tudják, hogy lesz majd jobb is. Nagyon erős bennük a szolidaritás, például sokan azok közül, akik olyan környéken laknak, hogy nem érinti őket az árvíz, ideiglenesen befogadják kis lakásukba a rokonaikat és ismerőseiket, illetve önkéntesmunkát vállalnak. Elbőgtem magam, amikor láttam, hogyan mentik a kutyákat. A thaiok nagyon szeretik a kutyákat, háziállataikat, és helyi szervezetek, civilek álltak össze, hogy az árvízzel sújtott területekről csónakokkal mentsék a háziállatokat, menhelyre viszik és feltáplálják őket, aztán majd mehet értük a gazdi.
A facebookos csapatod – mondhatni – egyre nagyobb szerepet kap a sztorik formálódásában, például névtippeket kérsz tőlük, amiket aztán beleépítesz, tehát igyekszel őket is belevonni az írásba. Honnan jött az ötlet? Ez ugyanis nem jellemző egy regényíróra.
Nagyon szeretem ezt a csapatot, többször megesett már, hogy kihúztak a mélypontról, amikor éppen nem ment az írás. Nyugtatgattak, hogy nem baj, ha kihagyok pár napot vagy akár egy-két hetet is, kivárják, amíg megírom az aktuális regényt. Ők részei lettek az életemnek, főleg a regényírói életemnek, bár többekkel már barátság is alakulgat köztünk, tehát valahogy természetes, hogy megjelennek valahogyan a könyveimben. Ezzel (is) szeretném megköszönni, hogy velem vannak, támogatnak, beszélgetnek az oldalamon, eljönnek az olvasótalálkozókra, és azt, hogy szeretik a regényeimet.
