A késő ősztől kora tavaszig terjedő időszak, amit akár a vadelütésekből származó balesetek „szezonjának” is tekinthetünk: az evolúció és az emberi időbeosztás szerencsétlen találkozása ez a néhány hónap. A vad számára ugyanis az éjszaka, de leginkább a pirkadat és az alkony a nap legmozgalmasabb része.
A rossz látási viszonyok közötti fokozott aktivitás eredetileg a ragadozók elkerülését szolgálta, hiszen a vad ilyenkor rejtve, némileg biztonságosabban mozoghat. Az említett időszakokban ugyanakkor az emberek közlekedése is fokozott forgalmat eredményez, hiszen még gyér fényben indulunk munkába, majd sötétedéskor haza – szinte elkerülhetetlenül nő meg a találkozás esélye vad és autó között.
Bármikor ütközhetünk
Lényegében igaz ez a téli viszonyokra is, ahol a korai sötétség, a rossz látási- és útviszonyok is emelik a baleset kockázatát. Azt kell észben tartanunk, hogy külterületen autózva soha nem zárható ki a találkozás az utakon akár nagytestű vadállatokkal is. Nincs ezen mit csodálkozni: a minket körülölelő erdő és mező, számos állatfaj élőhelye, amit az úthálózattal mi, emberek vágtunk át – mondja az FN24-nek Hajas Péter Pál, az Országos Magyar Vadászkamara Vadvédelmi és Vadgazdálkodási Bizottságának tagja. Ha ismerjük és tiszteletben tartjuk a természet játékszabályait, valamint a szakemberek tanácsait, elkerülhetjük a balesetet, vagy legalább csökkenthetjük az elszenvedett kárt.
Az egyik ilyen, hogy ha a vad átvág előttünk az úton, azonnal lassítsunk. Még akkor is, ha messze van, bőven féktávolságon kívül. A szarvas, a vaddisznó és telente az őz is kisebb-nagyobb csapatokba verődve mozog, ezért szinte biztosra vehetjük, hogy az átsuhanó vad nyomában további állatok bukkannak majd elő a sötétből. A háromszög alakú, szarvast ábrázoló veszélyjelző táblákat is komolyan kell venni, a vadgazdálkodási szakemberek javaslatainak figyelembevételével a közútkezelők ezeket az ismert vadváltók helyére telepítik, és az érintett útszakaszon kilométerenként megismétlik a figyelmeztetést. Ez nem azt jelenti, hogy csak itt keresztezheti vad a műutat, hanem hogy itt kiemelten nagy ennek valószínűsége.
Különösen veszélyes egyes fajoknál, főleg az őznél a párzási időszak. A bakok az úgynevezett üzekedés idején, július végétől augusztus közepéig szerelmi lázban égnek, gyakorlatilag „nem látnak, nem hallanak”, könnyen szembetalálkozhatunk velük az út közepén. A szarvasok is hasonló okból aktívabbak a szokásosnál szeptember-október táján – jegyzi meg a szakember. 
Nincs „jó sofőr”
A legrosszabb, ha autópályán nagy sebességgel és egyébként is biztonságérzetünktől eltelt érzékekkel ütközünk egy nagytestű állatba – a védőkerítések gyengeségeinek és a felvezető szakaszok „védtelenségének” köszönhetően ez is megeshet. A megoldás itt az üzemeltető kezében van: a pályára tévedt állatot ugyanis sokszor épp a kerítés akadályozza meg, hogy elhagyja a veszélyzónát, és végső kétségbeesésében, pánikból rohan az autók közé. A kerítések belső oldalán megépített kiugrók, rámpák segíthetnék a betévedt vadat a lezárt terület elhagyásában.
A legjobb tanács azonban a sokszor emlegetett és ritkán betartott szabály: a sebesség helyes megválasztása, főleg erdős úton vagy erdő és mezőgazdasági terület határán haladva. Nem pusztán a sebességkorlátozás tiszteletben tartása, hanem az adott helyzethez való folyamatos alkalmazkodás, amivel ha a balesetet nem is lehet elkerülni, következményei mindenképp csökkenthetők. Bármilyen „jó sofőr” is az ember, higgyük el Hajas Péter Pálnak, amennyiben mi nem tudunk időben fékezni, a reflektor fénycsóvájától ledermedő vad ritkán fog időben kitérni az ütközés elől. A találkozás valószínűségét csökkentheti az autókra felszerelhető, menetszél által működtetett ultrahangos vadriasztó síp.
Általában az autós a hibás…
Ha pedig megtörtént a baj, tudnunk kell, hogy a vadelütés jogilag két veszélyes üzem – a gépjárművezetés és a vadgazdálkodás – találkozása, magyarul mindenki kénytelen viselni a saját kárát. Abban az esetben nem, ha a baleset valamely félnek felróható, mert ilyenkor a vétkes fizet – mindent. A vad mozgását csak kis mértékben lehet befolyásolni, ezért egy balesetért csak akkor okolható joggal a vadgazdálkodó, ha kifejezetten az ő hibájából nőtt meg a vad aktivitása adott útszakaszon.
Ehhez az kell például, hogy vadászat során az útra hajtsák az állatot, vagy a pályához közel létesítsenek etetőt – ha életszerűen nézzük a dolgot, itt nehéz hibázni. Sokkal nehezebb, mint betartani a települések közt érvényes 90 km/órás sebességkorlátozást, aminek átlépésével a balesetért máris a sofőr a hibás. Vagyis a vadelütés miatti kárpótlásért indított per az autós részéről könnyen a visszájára fordulhat, azaz saját kárán túl kifizeti a vad értékét is. Esetenként akár milliókat…
A vadállomány ugyanis megújítható természeti erőforrás, állami tulajdon, aminek fenntartható kezelésével a vadgazdálkodás foglalkozik, nevesíthetően a területenként illetékes vadászatra jogosultak. Gazdálkodásról beszélünk, ezért nehéz meghatározni egy-egy állat értékét, az „árakat” mindig a kereslet és kínálat viszonya határozza meg – jegyzi meg a szakember. Ha mégis forintosítani akarunk, ezt három tényező figyelembevételével tehetjük meg: a trófea, a hús és a vadgazdálkodási érték alapján.
Totálkáros autó és többmilliós kártérítés
Abban az esetben, ha a vadelütés után perre kerül a sor és ott bebizonyosodik az autós felelőssége, a trófeaérték és a húsérték alapján számolják ki a vadásztársaságnak fizetendő kártérítést. Előbbihez itt most a Gemenc Zrt. aktuális elejtési díjait használjuk, bízva a magyar gazdaság teljesítményében 300 forintban átváltva az egyébként euróban megadott árakat. A gímszarvas trófeája súlytól függően 210 ezer és 3,24 millió forint között mozog, és az érdekesség kedvéért egy szarvastehén elejtése 36 ezer, egy borjúé 19 500 forintba kerül.
Az őzbak trófeaértéke ugyancsak az agancssúly arányában 33 ezer és egymillió forint, a suta és a gida kilövése 15 ezer. A vaddisznó trófeaértékét agyarhosszban mérik, eszerint 120- 480 ezret ér. A vadhús mennyiségét a zsigerelés és a fej eltávolítása után mért súly jelenti – szőröstül, bőröstül, csontokkal együtt kivéve a vaddisznót, amelynek feje is a mérlegre kerül. Így az őz kilója 1000-1100, a szarvasé 600, a vaddisznóé pedig 4-500 forint kilónként.
Összegezve tehát az a felelőtlen, akire rá tudják bizonyítani, hogy saját hibájából törte rommá az autóját egy díjnyertes szarvasbikán, akár 3-4 millió forint kártérítést is fizethet…
