„Ha én ártok neked, és közben rendes embernek tartom magam, akkor bizonyítanom kell önmagamnak, hogy én tényleg jó ember vagyok. Következésképp meg kell győznöm magam, hogy megérdemeled, amit ellened tettem, hiszen te egy szörnyű ember vagy!” – magyarázza Elliot Aronson a hétfőn bemutatott Társas játék – Elliot Aronsonnal című dokumentumfilmben az önfelmentés pszichológiai mechanizmusát. A világhírű szociálpszichológus elmeséli azt a gyermekkori élményét is, amikor kizárólag a zsidó származása ismeretlen fiatalok megverték az utcán. Ekkor Aronson feltette magának a kérdést: vajon miért tették ezt vele olyanok, akik nem is ismerik? Ez az élmény meghatározó volt Aronson szakmai karrierjét illetően, hiszen később leginkább az előítéletek, sztereotípiák természeté, a társas kapcsolatok nehézségeit, a konfromitás, az önfelmentés pszichológiáját vizsgálta.
Az „Együtt – Párbeszéd a különbözők együttműködéséről” című rendezvényen bemutatott film (producer: Kozák Zsuzsanna, rendező: Nagy Kata) három szálon fut: ellátogat egy integrációs szemléletű középiskolába – ahol a fogyatékkal élőkkel való együttműködésre látunk példákat -, bemutat egy gyermekük számára befogadó közösséget kereső szülőpárt, akik végül a magyar-kínai kéttannyelvű iskolában találták meg ezt a szellemiséget, illetve nyomon követi Aronson 2009-ben tett budapesti látogatásának főbb állomásait.
A versengés erőszakot szül
A közel negyven perces film legizgalmasabb részei a Társas lény szerzőjének előadásaiból, beszélgetéseiből bevágott blokkok. Aronson magyarországi látogatásának többek között az volt az apropója, hogy akkor jelent meg az iskolai erőszak témakörében írt Columbine után című kötete, amelyben – mint az fn.hu is beszámolt róla – a szociológus azt állítja, hogy az állandó verseny teszi agresszívvá a gyerekeket.
Minél élesebb a versengés egy általános vagy középiskolai osztályban annál inkább erőszakosabbak lesznek a gyerekek egymással és a felnőttekkel. Aronson szerint mindez azért következik be, mert a fiatalok versengés közben a „gyengék” ellen fordulnak, köztük a tanárok is könnyen áldozatokká válhatnak. S ekkor jön a cikk elején felevetett önfelmentő pszichológiai mechanizmus.
A bevált recept
Közel 40 éve a texasi Austinban a szegregáció felszámolására integrált oktatást vezettek be a fehér, spanyolajkú és fekete diákok számára. Úgy érezték, az előítéleteket a tudás hiánya okozza, s azt gondolták, hogy amint jobban megismerik egymást, csökkenni fog az agresszió a gyerekek között. A kezdeményezést mindenki, így a tudósok, a szociálpszichológusok is üdvözölték, de hamarosan kiderült, nem csökkent, hanem éppenséggel nőtt az agresszió a gyerekek között – emlékeztetett Aronson a filmben a kezdetekre.
A tudósok figyelni kezdték az iskolákban uralkodó társas viszonyokat. Azt látták, hogy az osztályok kis csoportokba szerveződtek (általában a bőrszínük alapján), akik a többi csoportba tartozók hibáit, gyengeségeit keresték, ellenséget láttak a többiekben. Az osztályokban kialakult versenyszellem így felerősítette a különbségeket és az előítéleteket.
Ekkor találta ki Aronson az úgynevezett mozaikmódszert, amelynek lényege, hogy a tanulók az órán csoportokban dolgoznak. Egy-egy témakört felosztanak részekre, amit egy-egy ilyen kiscsoport dolgoz fel. A kiscsoportokba bekerül többféle bőrszínű, vallású, szociális hátterű, tehetségű gyerek, akik egymásra vannak utalva a feladat kidolgozásában. A csoportok által megoldott, feldolgozott feladatokból, témakörökből mozaikként áll össze az egész tananyag.
“A sikerhez együtt kellett dolgozniuk, meg kellett hallgatniuk egymást. A diákok kooperációja ahhoz vezetett, hogy végül megtanulták elfogadni egymást. A tanulmányi eredményeik javultak, jól érezték magukat az iskolában. Nemcsak teljes integrációt tapasztaltunk, hanem a tinédzserek empátiára való készsége is nőtt” – összegezte tapasztalatait a tudós.
A média felelőssége
A kooperatív tanulási technikák mára a magyar oktatási rendszerben is megjelentek, sajnos még nem kellő mértékben. Leginkább az alternatív pedagógiák – többek között a hétfői rendezvényen felszólaló Lányi Marietta által vezetett Gyermekek Háza – használják nálunk.
A vetítést követően Veiszer Alinda moderálásával kerekasztalbeszélgetésre került sor, amelynek résztvevői négy szektor – az oktatásügy, a szociális ügyek, a gazdaság és a médiaipar – képviselőiből tevődtek össze. Dávid István, a NEFMI főosztályvezetője a fogyatékkal élők szociális integrációjáról, rehabilitációjáról beszélt. Hangsúlyozta az önbecsülés, a kölcsönös bizalom, az érdeklődés és az egymásra való nyitottság fontosságát. Az integrált oktatás pedig csak akkor támogatható – jelentette ki -, ha rendelkezésre állnak a megfelelő személyi és tárgyi eszközök.
Hargitai Lilla, a Médiaunió ügyvezetője rámutatott, hogy a média felelőssége – és lehetősége – a társadalmi párbeszéd kialakulásnak tekintetében óriási, hisz az a témák rangsorba állításával, a prioritások kezelésével úgymond “tematizálni” tudja a közéletet. Bizonyos esetekben nem csupán azt irányítja, miről gondolkozzanak az emberek, de a szerkesztés sajátos módszereivel azt is meg tudja határozni, hogy mit gondoljon a közönség az adott témáról, sőt, olykor épp a bemutatás hiányával cselekvésre is késztethet egyéneket. Szomorú tapasztalatáról is beszámolt: a cégek nem szívesen támogatnak fogyatékossággal élőkről szóló, őket segítő társadalmi célú reklámokat. Félnek, hogy egyfajta negatív képzetet kelt a termékeikkel kapcsolatban. Mint Hargitai elmondta, az utóbbi 20 évben összesen kettő reklámban tűnt fel mozgássérült ember. Beszámolt arról a negatív tapasztalatáról is, hogy a mindkét nagy kereskedelmi tévé elutasította azt a tervüket, hogy a népszerű szappanoperáik történetébe építsenek be fogyatékosokat is. Azzal érveltek, ha feltűnik egy sérült szereplő a képernyőn, a nézők 40 százaléka elkapcsol máshová.
Ki a kakukktojás?
Lányi Marietta a Gyermekek Háza – ahol általános szabályként minden osztályában van 2-3 sajátos nevelési igényű gyerek – pedagógiai vezetője azt emelte ki, hogy leginkább úgy lehet a fogyatékosokat elfogadni, ha együtt élünk velük már az iskolában is. Kijelentette, hogy nap mint nap rengeteget tanulnak a diákok egymástól: a fogyatékosok a “normál” gyerekektől és viszont.
Elmesélte, hogy volt az iskolában egy kar nélkül született kislány, aki kiválóan tudott lábbal festeni. Miután minden gyerek az első órán kipróbálta a lábbalfestést, rögtön az ebben ügyes kislányt irigyelték. Lányi Marietta szerint egy jó iskolának minden egyes gyerekre külön-külön tudnia kell figyelni, legyen az tehetséges, „átlagos”, vagy valamiben segítségre szoruló diák.
Küllői Péter volt befektetési bankár, a Bátor Tábor Alapítvány elnöke kijelentette: meglátása szerint mindannyian fogyatékosok vagyunk, csak van, aki láthatóan és van, aki nem. Úgy véli, hogy az akadálymentesítést az “agyakban is el kell kezdeni”.
Az egyik felszólaló feltette a kérdést, ha egy fészekben öt tojás van: négy kakukktojás és egy nem, akkor ebben az esetben melyik a kakukktojás? A jelenlévők egyetértettek abban, hogy minden ember különbözik a többi embertől, ezért nincs is értelme a „másságról” beszélni. Az volna a jó, ha nem kellene erről konferenciát sem rendezni, mert nincs értelme. Ez azonban még sokára valósulhat meg, úgyhogy a rendezvénysorozat folytatódik.
A Réthelyi Miklós humánminiszter által megnyitott rendezvényt az oktatási ombudsman egy hosszú távú eseménysorozat nyitóakkordjának mondta. Célja egy olyan széles körű társadalmi párbeszéd elindítása, mely megvizsgálja, hogy milyen akadályai vannak az „átlagtól” eltérő emberek befogadásának, és megoldásokat keres az együttműködésre attól függetlenül, hogy résztvevői hogyan emberek: nők, férfiak, kiemelkedően tehetségesek, valamely ritka betegségben szenvednek, mozgásukhoz használnak-e segédeszközt, vagy hol születtek.
