Belföld

Férfitestbe zárt nő a focipályáról

Inkognitó címmel a nyár elején jelent meg Kiss Tibor Noé könyve. A szerző férfi testbe született, de egyre inkább nőként tekint magára, s ha épp nem szoknyát hord, a foci tölti ki a mindennapjait. Regénye kegyetlen önvallomásnak indult, irodalom lett belőle. Interjú!

Terápiás céllal kezdtél könyvet írni. Sikeres volt a terápia?

Az írást valóban terápiának gondoltam, de amikor nekifogtam a regénynek, már tudtam, hogy szépirodalmi szöveg születik majd. Az Inkognitó szerencsére sok elismerő irodalmi kritikát is kapott.

Miért volt szükséged terápiára?

Akinek a „normálistól” kicsit is eltér az identitása, az önmagát sem érzi szabályosnak, örökösen vívódik, szeretné a sebeit begyógyítani.

Neked az Inkognitóval sikerült?

Teljesen soha nem fog sikerülni, de segített.

Női ruhába öltözni már önmagában is terápia lehet.

Ez könnyen elképzelhető.

A könyv stílusa kopogós, zaklatott, minimalista. Mi volt ezzel a célod?

Ha patetikusan, ömlengősen írok, az borzalmas eredménnyel járt volna. Így a siránkozás és az önsajnálat olvashatatlan naplója született volna meg, nem pedig egy regény. Ezért írtam ilyen szikár, távolságtartó stílusban. Ahhoz, hogy valós dolgokat fogalmazhassak meg, nem lehettem megengedő sem önmagammal, sem a szöveggel szemben.

Veled szemben mennyire megengedő a világ, ha Noéként jársz az utcán?

Az emberek gyakran nem tudnak hová tenni, ha meglátnak szoknyában, de ezt teljesen természetesnek tartom. Általában értelmiségi közegben mozgok, ahol a többség azért elfogadóbb. De az is lehet, hogy csak udvariasabb.

Hogy oszlik meg az életedben Tibor és Noé?

Közelebb vagyok a nőhöz, mint a férfihoz, de annyira nem közel, hogy vállalkozzak egy hormonterápiára vagy műtétsorozatra. Biológiailag férfi vagyok, a nők iránt vonzódom, mégis inkább nőként tekintek önmagamra. A nő és a férfi kettősségét próbálom összhangba hozni magamban, így egyre kevésbé teszek különbséget „Tibor” és „Noé” között.

Milyen tulajdonságaid kötődnek Tiborhoz, és milyenek Noéhoz?

Túl egyszerű lenne azt állítani, hogy a gyakorlatiasság a férfi énem, az érzékenység pedig a női énem jellemzője lenne. Nem vagyok híve a nemi sztereotipizálásnak. Jó volna, ha rugalmasabban bánhatnánk a társadalom által ránk kiosztott, gyakran kényszerítő erejű nemi szerepkészletekkel. Elég, ha csak a férfiakra gondolunk: egy férfi legnagyobb bűne manapság az, ha gyengeséget mutat. Nem mintha a nőknek könnyebb lenne, egyszerre kell szépnek, törekvőnek és háziasnak lenniük. S bár a nőkkel szemben erősebbek az előítéletek, tőlük a társadalom inkább elfogadja a férfias viselkedésformákat. Nem véletlen, hogy nincsenek női „transzvesztiták” – egy nő akkor öltözik férfiasan, amikor csak akar.

Abszolút tagadod a nemi sztereotipizálást?

Egyáltalán nem. És nem is a transzneműséget propagálom, aki ismeri a könyvemet, az nem vádolhat ilyesmivel. A két nem közötti állapot néha egészen kétségbeejtő tud lenni, az Inkognitó elolvasása után biztos senki sem akar majd divatból transznemű lenni. A férfiak maradjanak férfiak, a nők pedig nők. De talán nem kellene olyan mereven ragaszkodni a „férfiasság” és a „nőiesség” konstrukciójához. A férfiak számára is jobb lenne, ha képesek lennének gátlás és szégyenérzés nélkül kifejezni az érzelmeiket, anélkül, hogy ezzel elveszítenék a férfiasságukat.

A megértéshez
A transzneműség a születéskor kapott nemmel való azonosulás vagy az ennek megfelelő testi megjelenés hiánya.
A transzszexualitás, amikor egy ember nemi tudata ellentmond a testi nemi szerveinek (például férfitestben élő nő, aki biológiailag férfi, lelkileg viszont nő).
A transzvesztita az, ha valakinek nincs problémája a testi nemével, de az ellenkező nem ruháit viseli. Forrás: wikipédia

Eljátszottál az átoperálás gondolatával, de egyelőre nem vágsz bele. Miért?

Már hat-hét éves koromban éreztem, hogy valami nem stimmel a nemi identitásomat illetően, hogy rossz testbe születtem. Mégsem tudnám kétségek nélkül azt mondani, hogy nő vagyok, és azonnal nemváltó műtétre van szükségem. Ráadásul a test átalakítására is tabuként tekintek. Még a tetoválástól is idegenkedem. Mindez persze változhat, a transzszexuálisak közül sokan az ötvenes, hatvanas éveikben operáltatják át magukat. Addig megpróbálják elhitetni magukkal, hogy a műtét nélkül is képesek teljes életet élni.

És hogy jön ide a foci?

Gyerekkorom óta a futball az egyik legfontosabb dolog az életemben. Sokat tanultam a futballon keresztül az életről. Ez teljesen független attól, hogy nőként vagy férfiként tekintek magamra. Nők is járnak meccsekre, nők is fociznak, sőt, már vannak női játékvezetők is.

A könyvben súlyos dolgok kerülnek felszínre, például az apai bántalmazás kérdése. Apád hogyan fogadta a könyvedet?

Jól. Tavasszal, a könyv megjelenése előtt meglátogattam. Gumicsizmát húztunk, majd tettünk egy nagy sétát a környékbeli tanyák között. Mindent elmondtam neki a saját transzneműségemről, amiről korábban nem tudott. Aztán elolvasta a kéziratot, és azt mondta, rendben. Nem állítanám, hogy megért, de elfogad.

Kaptál-e olvasói visszajelzéseket?

Elég sokat. Olykor ismeretlenek is elmondják, megírják, hogy milyen sokat jelent számukra a könyvem. Ez nagyon megtisztelő.

A transzneműek számára tényleg sokat jelenthet.

Nemcsak rájuk gondolok. Legutóbb egy beszélgetés során szóba került a könyv fő motívuma, a transzneműséggel járó testidegenség érzése. Ekkor egy barátnőm – aki tavaly két héten belül veszítette el két legközelebbi hozzátartozóját – elmesélte, hogy a tragédiák óta a tükörbe nézve nem önmagát látja. Úgy érzi, hogy nem a saját életét éli. Megindító volt szembesülnünk egymás érzéseivel, noha látszólag teljesen eltérő problémákkal küzdünk. Hirtelen életre kelt a kritikák jellemzése az Inkognitóról, azaz, hogy a könyv egyik legnagyobb erénye az univerzalitás. Nemcsak a transzneműeket szólítja meg, hanem bárkit, akinek, akárcsak átmenetileg, válságba kerül vagy megkérdőjeleződik az identitása.

Idehaza még mindig nagyon erősek a homoszexuálisokkal és transzneműekkel szembeni előítéletek. A könyv megjelenése óta gazdagodtak az ezzel kapcsolatos tapasztalataid?

Erről a kérdésről képtelenség értelmesen beszélni, ezt a diskurzust szinte teljes egészében a kölcsönös túlzások és előítéletek uralják. Érthető a meleg közösség képviselőinek félelme, a melegfelvonulás résztvevői ellen irányuló agresszió mértéke megnőtt az elmúlt években. Emiatt egyre inkább azonosulnak az áldozat szerepével, ami szerintem nem szerencsés.

Az ellenzőknek egyébként könnyű dolguk van. Elég előkeresni az egyik melegfelvonuláson készült híres, rózsaszín bibliás fotót, és innen már csak egy lépés azt állítani, hogy a homoszexuálisok csak provokálni akarják a társadalmat. Az ellenzők számára könnyű ezzel érvelni.

Mondjuk egy rózsaszínű biblia még nem ok arra, hogy egy egész társadalmi csoportot megbélyegezzünk.

Persze, ez nyilvánvaló. De azt is beláthatjuk, hogy egy olyan nyilvános rendezvényen való részvétel, mint a melegfelvonulás, felelősséggel is jár a szereplők részéről. Szerintem a meleg méltóság nem azt jelenti, hogy vallásos emberek érzületeit provokáljuk. Másfelől, sokak már azt is provokációnak, magamutogatásnak tekintik, ha a nyilvánosság előtt szólalok meg. Őket a legkevésbé sem érdekli az, amit mondok. Inkább ördögi szerepet tulajdonítunk a másiknak. Dédelgetjük a sérelmeinket, sajnáljuk magunkat, csúsztatunk, címkéket gyártunk. „Aberrált buzikat” vagy a „fasisztákat” emlegetünk, miközben fogalmunk sincs arról, hogy egyáltalán kikről beszélünk.

Megtaláltad magad vagy elfogadtad, hogy nem tudod megtalálni magad?

Inkább elfogadtam, hogy az, ami vagyok, soha nem lesz az, ami lenni szeretnék. Egyszerűen csak megpróbálom jól érezni magam a bőrömben.

Portré
Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten. Hét évig a Ferencvárosban futballozott, dolgozott újságkihordóként, majd a PTE szociológia szakán államvizsgázott. Dolgozott a Magyar Hírlap sportrovatában, zenei tárgyú cikkeit a Magyar Narancs jelentette meg, jelenleg a pozsonyi Új Szó közli írásait, s főszerkesztője a focitipp.hu című honlapnak. Az Inkognitó az első regénye. Pécsen él.

 

Részlet az Inkognitóból

Nyikorog a szék. Nyikorog, pedig mozdulatlanul ülök rajta. Némán, mereven meredek a falra. A narancssárga falon a filmkockák gyorsan váltják egymást, pulzálnak. A szék
nyikorog, a mozigép kerepel. Senki sem látja a képeket, csak én, a film láthatatlan.

Egy piros gumilabda mellett guggolok, a fűszálak a nyakamig érnek. Apám az ég felé emel, a testem körvonalai a napsütésben. Anyám virágmintás ruhában, az üres babakocsi mellett. Világoskék iskolaköpenyben, balról a negyedik széken. Zöld futballmezben, nyakkendőben, fürdőnadrágban, gumicsizmában, miniszoknyában. A szereplők arcáról idővel eltűnik a mosoly, anyám lehajtott fejjel kuporog egy fatönkön, apám cigarettára gyújt, nagyanyám hátat fordít a kamerának. A színes képeken is minden fekete-fehér, a szürke árnyalatai a tárgyakon, az arcokon. Ködszürke, hamuszürke, betonszürke, hullaszürke. A rozsda felfalja a bokrokat, a virágok ólomszirmai elporladnak, az égbolt kátránypapírba burkolózik, a felhőkből vasreszelék pereg.

Kimegyek az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát. A szél elfújja a lángot, sötétszürke drapériát fon a házak köré. Árnyalakzatok és fénylő pontok a táguló látóhatáron, az épületek tömege kinyújtja a vásznat. A képen háztömbök. Szürke csillagok, elhagyott udvarok és darufülkék. A tócsákban megcsillannak az autók fényszórói. A tűzfalakról láthatatlanul hullik a vakolat. A vakolat összegyűlik a tócsákban. A tócsákban megcsillan az arcom. Felülök a korlátra. Lenézek a mélybe.

Címkék: kultúra

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.