A Magyar Külügyi Intézet második alkalommal rendezett műhelybeszélgetést a magyar külpolitika előtt álló egyes kérdésekről. A hétfői eseményen Oroszország volt napirenden. Mint Terényi János, a Magyar Külügyi Intézet vezetője elmondta, a grúz konfliktus egyértelművé tette, hogy az orosz külpolitikában paradigmaváltás történt. Hozzátette: kétségtelen, hogy a magyar-orosz viszonynak van egy történelmi „ballasztja”, így a Moszkvához való hozzáállásnak még mindig van egy ideológiai, belpolitikai töltete.
„Oroszország a kilencvenes években gyakorolt integrációs politika után most visszatért a nagyhatalmi hagyományaihoz” – fogalmazott Terényi. Szerinte bár az EU és Oroszország geopolitikailag szomszédok, ám más szempontból két külön században élnek.
Vissza a Szovjetunióhoz?
Hegedűs István a Magyarországi Európa Társaság képviseletében elmondta, Oroszország jelenleg egy autoriter kapitalizmust folytat, amelyben meghökkentő a folyamatosság a szovjet rendszerrel. Példaként említette, hogy a jelenlegi orosz oktatásban Sztálin szerepe ismét felmagasztosult.
Ehhez csatlakozott Sz. Bíró Zoltán, a Kül- és Biztonságpolitikai Tanács tagja, a miniszterelnök tanácsadója is. Véleménye szerint ez a masszív autoriter rendszer 2003-ban alakult ki. Szerinte Oroszország térségünket tekintve három témára különösen figyel, és rendkívül érzékeny: egyrészt legitim igényt fogalmaz meg ezen országok felé a tranzitálással kapcsolatban. Másrészt érzékeny arra, hogy ki hogyan viszonyul a 2004-es színes, elsősorban ukrajnai forradalmakhoz. Harmadrészt pedig elismerést vár II. világháborús áldozatvállalásáért (összesen 27 millió szovjet esett el), hangsúlyozva, hogy ebbe csak az 1945-ig tartó időszakot értik.
Magunknak köszönhetjük?
A műhelybeszélgetésen felszólaló valamennyi szakértő kiemelte a magyar-orosz kapcsolatokban hazánk energiafüggőségét. Mint Bíró Gáspár, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének professzora kifejtette, ezt a helyzetet jórészt magunknak köszönhetjük. Jelezte, a Magyarországra futó gázvezetékek a ’70-es, ’80-as évekre elkészültek, azóta viszont semmi nem történt. Véleménye szerint, ha az Atlanti-óceán északi részén gyorsabban olvad a jég, és kitermelhetővé válnak az ottani gázmezők, lenyugodhatnak a kedélyek.
Hasonló kérdéseket vetett fel Prőhle Gergely egykori nagykövet is. Hangsúlyozta: semmi sem történt a diverzifikáció kérdésében, ahogy Paks bővítését sem veti fel senki.
Sz. Bíró Zoltán szerint a vezetékekről szóló vita rövid távon fontos, ám az a leglényegesebb, hogy a mostani helyzetből (Nabucco vs. Déli áramlat) kimásszunk. A szakértő szerint a kiszolgáltatottságunk az idő előrehaladtával csak egyre rosszabb lesz.
A fenyegetettséggel kapcsolatban Bíró Gáspár elmondta, Oroszország nagyhatalom, a hidegháborúnak vége, és észre kéne venni, hogy a létrejövő multipoláris világrendben az ENSZ égisze alatt létrehozott nemzetközi jog szuverén nemzetállamok kapcsolatait szabályozó része elavult. Véleménye szerint Moszkva nem jelent fenyegetést hazánkra nézve. Prőhle Gergely egykori berlini nagykövet is úgy véli, NATO-tagországként nem vagyunk veszélyben. Gyarmati István ugyanakkor felhívta a figyelmet az olyan új típusú fenyegetettségekre, mint a nagy összegű, politikai célzatú tőkebefektetések egy adott országba.
Bíró Gáspár ugyanakkor egy másik dimenziót is megvilágított: ha azt nézzük, mit adunk Oroszországnak, és mit kapunk tőle, utóbbi lista lényegesen hosszabb lenne. Nem értett ezzel egyet Gyarmati István egykori nagykövet, aki szerint proaktív NATO-tagországként mi is többet kínálhatnánk. „A kis országok is tehetnek, feltéve ha barométerek akarnak lenni, és nem szélkakasok” – hangsúlyozta a szakértő.
Mit tehetünk mi?
Hegedűs István szerint az Európai Uniónak minél egységesebben kellene fellépnie, és ilyen szempontból pozitívnak értékelte Sarkozy tevékenységét a grúzügy kapcsán. A szakértő szerint Magyarországnak az EU-n belül kéne politizálnia, nem pedig bilaterális alapon. Felhívta azonban a figyelmet arra a két szempontra, amely mentén Magyarország Moszkva felé tekint: az energiafüggőségre és a történelmi háttérre (elsősorban ’56-ra). Hegedűs szerint egyik szempont sem egyedi a régióban. Javaslata szerint el kéne kerülni, hogy elfogadjuk, egy hatalmas ország van a határunknál, másfelől viszont nem helyesek az orosz észjárásra vonatkozó megjegyzések sem. „Magyarországnak olyan országként kell viselkednie, amely büszke ’56-os hagyományaira, és nem csak üzleti alapon közelít az orosz föderáció felé” – fogalmazott Hegedűs István.
A történelmi hagyományokra utalva Sz. Bíró Zoltán is felvetette: ilyen szempontból könnyebb helyzetben vagyunk, mint Lengyelország, vagy a Baltikum államai, ráadásul felénk mind Jelcin, mind Putyin megtette már a gesztusokat. Szerinte emancipálódnunk kéne a történelmi teher alól.
Bíró Gáspár szerint az lenne a legfontosabb, hogy a kérdésben legalább egy minimális konszenzus kialakuljon a magyar politikai erők között. Ehhez az állásponthoz később valamennyi résztvevő csatlakozott. Prőhle Gergely kiegészítette azzal is, hogy kívánatos lenne egy – mint fogalmazott – „fékezett habzású közbeszéd” az oroszokról.
