Ennek a háborúnak mindmostanáig kétféle története van, mert ha igaz, hogy “a történelmet a győztesek írják”, akkor – mondjuk így – egy “jobboldali”, ha pedig a vesztesek is szóhoz jutnak, akkor egy “baloldali” is.
Elfogulatlanul 
Anthony Beevor A spanyol polgárháború című összefoglaló műve elfogultság nélkül reális képet nyújt erről a csúnya háborúról (melyik szép?). S mielőtt folytatnánk, tegyünk említést még egy magyar vonatkozásról a könyv címlapját díszítő, annak idején az egész világot bejárt A milicista halála címet kapott fényképről, meg Robert Capa nevezetű fotográfusáról, aki Friedmann Endre néven Budapesten látta meg a napvilágot, és munkáját végezve, 41 éves korában Vietnamban egy aknára lépve lelte halálát.
Most már ideje rátérnünk tárgyunkra, a háborúra, amely voltaképpen azzal kezdődött, hogy a demokratikus népfront 1936 februárjában győzött a spanyol választásokon. A jobboldal, “a trón és az oltár” szövetségesei a voksolás tisztaságát vitatva (hallottunk már ilyet!) lázadást szervezett, hogy fegyverrel döntse meg az új kormányt. A köztársaság fennmaradásához a lázadók túlerejével szemben a törvényes kormánynak segítségre volt szüksége. A szomszédos Franciaország – és annak népfrontos kormánya – a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedett.
A lázadás kitörése után alig két héttel viszont kiderült, hogy a nacionalisták légierőre, fegyverekre, szakemberekre számíthatnak a náci Németországtól és olasz elvbarátaiktól. A magára maradt köztársaság ezután csaknem kizárólag az orosz katonai segélyszállítmányokra építhette védelmét.
A fegyverekért azonban fizetnie is kellett. Alig ismert epizód: a köztársaságiak kezében volt az ország hatalmas, 700 tonnányi aranytartaléka, amit balga módon “biztonságos megőrzésre” a Szovjetunióba szállítottak. Az aranyról Sztálin állítólag megjegyezte: “a spanyolok akkor látják viszont, amikor a hátuk közepét”. Meglátta viszont a köztársaság a fegyverekkel együtt érkező Komintern-ügynököket, köztük a Pedro fedőnevű Gerő Ernőt, meg az NKVD embereit, akik egyre nagyobb befolyást szereztek. Párhuzamosan a Szovjetunióban az idő tájt folyó konstrukciós perekkel Spanyolországban is megindult a “soraik közt lapuló fasiszta-trockista ügynökök” üldözése.
A háttérben zajló gyászos eseményeket a világ haladó közvéleménye nem ismerte, következésképpen a kegyetlen polgárháború a köztársaság védelmére mozgósította az értelmiség színe-javát Európában, Amerikában. Említsük meg Andre Malraux, George Orwell, Arthur Koestler, Hemingway, Dos Passos, Saint-Exupéry nevét, s a magyarok közül József Attilát, Radnóti Miklóst, Nagy Lajost, Bálint Györgyöt. Ám a szellem emberei mellett nem hagyhatjuk említés nélkül az “ezernyelvű, egyszívű brigádokat”, amelynek tagjai az egész világra veszélyesnek tartották a fasizmust, és fegyverrel harcoltak ellene.
Meghurcoltak
A polgárháború folyamán mintegy 35 ezren szolgáltak a brigádokban, köztük számos magyar. Későbbi sorsuk siralmas volt: a népszövetségi határozatra feloszlatott brigádok tagjainak jó része francia táborokba került, majd sokukat kiszolgáltatták a náci megszállóknak. S az épségben a háború után hazájukba visszakerültekre sem várt nyugodalmas élet. Gondoljunk a “spanyolos” Rajk és társai elítélésére. De Amerikában sem volt kíméletes a hírhedt McCarthy-bizottság a Spanyol Köztársaság egykori katonáival, a “vörös ügynökökkel”.
Ennek az izgalmas könyvnek a mondanivalóját összegezve joggal állapíthatjuk meg: a spanyol polgárháború voltaképpen a második világháború főpróbája volt. Merthogy Hispánia kiváló terep volt mind a németek, mind a szovjetek számára, hogy valódi háborús körülmények között próbálják ki fegyvereiket, katonáikat. A nácik itt alkalmazták először a terrorbombázásokat, 1937-ben a Condor légió elpusztította Guernicát. Itt tanulták meg, hogyan kell folytatni a “blitzkrieget” (lásd Lengyelország, Franciaország lerohanása). Hitler számára az is világossá vált: a nyugati demokráciák nem hajlandók vagy nem is képesek még szomszédságukban sem katonai akcióval megakadályozni a fasizmus győzelmét. A köztársaság még harcolt, miközben Hitler megszállta Ausztriát és megkötötték a müncheni egyezményt.
Befejezésül térjünk vissza Spanyolországba, ahol Franco közel negyven évig volt élet és halál ura. A polgárháború utáni megtorlásról csak annyit: 1939 és 1943 között a győztesek majd’ 200 ezer embert öltek meg, és 213 ezret zártak börtönbe. A vezért, a caudillót is elérte a vég. Ezután következett az “össznemzeti felejtés” kora. Az eltemetett múlt azonban lassan életre kél. Noha a sokszázezer áldozatot feltámasztani nem lehet, miként a nagy költőt, Lorcát sem. Róla, a spanyol falangisták által 1936-ban meggyilkolt poétáról írta a nyolc évvel később magyar fasiszták által kivégzett költőtárs, Radnóti Miklós: “Mert szeretett Hispánia / s versed mondták a szeretők, / – mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költő voltál – megöltek ők. / Harcát a nép most nélküled víjja, hej Federico García!”
Antony Beevor: A spanyol polgárháború. 731 oldal Európa Kiadó Ára: 3200 forint.
