Konszolidáció: Miután az állam 1998-ban és 1999-ben mintegy 170 milliárd forinttal konszolidálta a bankot, 2000. szeptemberében az ÁPV Rt. pályázatot írt ki az értékesítéssel kapcsolatos tanulmány elkészítésére, amelyet a Credit Suisse First Boston Budapest Rt. (CSFB) nyert meg.
A négy alternatíva: A CSFB négy alternatívát vizsgált meg a bank értékesítésére: a tőzsdei értékesítést, a szakmai befektetőknek nyílt tenderen történő értékesítést, a Magyar Postának történő értékesítést, valamint az OTP-nek történő tárgyalásos úton történő értékesítést. A CSFB a megrendelő állam igényeit figyelembe véve (magyar szakmai befektetőnek történő eladás, lehető legmagasabb ár, gyorsaság, biztonság) egyértelműen az utóbbi, tehát az OTP-nek történő, zárt tárgyalásos értékesítés mellett foglalt állást.
Nyílt verseny helyett, az OTP-vel tárgyalt az állam: Október végén az ÁPV Rt. a kormány elé terjesztette a Postabank privatizációját, amely Járai pénzügyminiszter korábban is hangoztatott véleménye ellenére, úgy döntött, hogy az OTP-nek adja el a bankot, kizárva a szakmai érdeklődők versenyét. A kormány döntésének indoklása szerint így érhető el a legmagasabb vételár a Postabankért. Azzal érveltek, hogy az OTP a nyílt liciten akár alacsonyabb vételáron is hozzájuthatott volna a bankhoz, mint a “zárt tárgyaláson”. A döntés, és annak indoklása megdöbbentette a többi versenyző-jelöltet (ÁÉB, BACA, Raiffeisen, CIB, Citibank, BB, MKB és az Allianz), akik korábban már jelezték vételi szándékukat az ÁPV Rt.-nek (egyikük állítólag árat is mondott).
A döntés még jobban megdöbbentette a Postabank menedzsmentjét, Auth Henrik vezérigazgatót és Urbán László vezérigazgató-helyettest, akik lemondásuk azonnali benyújtásával hozták a világ tudomására, hogy nem erre számítottak.
Az OTP nem sokra becsülte: Február 5-én az OTP előzetes ajánlatot tett a Postabank állami tulajdonú részvénycsomagjának megvásárlására, az ajánlat 25 milliárd forintról szólt. A nem túl bőkezű ajánlatot az OTP szakértői azzal indokolták, hogy 18 milliárd forinttal több céltartalékot képeznének a Postabank kinnlevőségei mögé. (A Postabank lehetséges vételárával kapcsolatban számtalan találgatás látott napvilágot a 20 és 80 milliárd forint közötti intervallumban. A bank saját tőkéje 40 milliárd forint, a vevőnek azonban szembe kellett néznie az elhúzódó perekkel, esetleges kétes kintlévőségekkel. Mindezekkel együtt a piaci konszenzus 40 és 50 milliárd forint között volt.)
Az OTP-s ajánlatot tovább rontotta az is, hogy a vevőjelölt garanciákat is kért az államtól. Egyrészt azt, hogy a Magyar Posta ne indíthasson saját banki szolgáltatásokat a postahivatalokban, másrészt azt, hogy ha a későbbiekben kiderülne, hogy a Postabank által 1998 december végén kapott 152 milliárd forintos tőkeinjekció túlzott volt, az állam az OTP Banktól semmit se követelhessen vissza.
Az OTP helyett a Posta lett a befutó: Végül a kormány, amely legalább a társaság saját tőkéjével – 40 milliárd forint – megegyező privatizációs bevételt remélt, 2001. március elején úgy döntött, hogy nem adja áldását az OTP-Postabank nászhoz és inkább állami kézben tartja azt. Ezzel megnyílt a zöld út a Magyar Posta tulajdonszerzése előtt. A bekebelezés hivatalosan 2002. áprilisában zárult le.
