Szinte már tanulmányszámba megy a nemrég premierre került legújabb Brad Pitt-film, a Mexikói. Az urak szempontjából nézve ugyan inkább Julia Roberts-moziként feljegyezhető alkotás kemény két órát rabol a néző idejéből, de talán nem hiába. A történet, bár szokványosabbnál is szokványosabb elemekből fűződik egy “teljes egésszé”, azért mégis megtanít néhány dologra. Például arra, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elég. Mármint egy kapcsolatban. A válasz szerint soha, de ez azért nem nevezhető feltétlenül a film központi kérdésének, mert mire oda jutnak, hogy újra föltegyék maguknak ezt a kérdést, már olyan sok golyó süvített el a fülük mellett, és olyan sok kilométert szenvedtek végig, hogy meggondolandó az egész értelme. Ha valaki a fílingről érdeklődik, talán úgy lehetne legjobban megragadni az új szuperprodukciót, hogy valahol keverték a Blöfföt (Snatch) a Bérgyilkos a szomszédom című vászonszaggató vígjátékkal. Megvan benne a mulatság, az erkölcs és a hidegvér ellentéte, az őrült szerelem és a végeláthatatlannak tűnő sztori. Ugyanis, a történet olyannyira nyakatekert, hogy már-már vetekszik a Memento-val, mégis tele van hétköznapi cselekvésekkel – leszámítva persze a hangtompítós pisztolyok durrogtatását és egy pisztolyhadonászásra ugró kutyát.
Julia Roberts továbbra is szépen mosolyog, sőt, talán egyre jobban csinálja, Mr. Pitt viszont bizonyítja, hogy nem kell minden tehetségét latba vetnie, hogy eljátsza a tipikus balek bűnöző szerepét, hiszen megy az anélkül is. Aki beül erre a mozira, garantáltan több lesz néhány eredeti gondolattal, betekinthet egy homokos bérgyilkos lelki problémáiba, megfigyelhet egy némileg hisztériás ex-barátnőt közelről, dühöngés közben, és önfeledten szórakozhat a legegyszerűbb poénokon.
