Első bhutáni utam egyik hideg, de napsütötte délelőttjén elhatározom, hogy felsétálok a fiatalok kedvenc randihelyére, a BBS rádiótoronyhoz, és onnan tovább egy olyan imahelyhez, ahol néhány szerzetes több évig tartó meditációs elvonuláson vesz részt. A kirándulóknak szóló kiadványban olvasom, hogy ottjártunkkor legyünk diszkrétek, és ne zavarjuk a szerzeteseket elmélyülésükben. Ez számomra természetes. Ugyanakkor pár nappal előtte svájci ismerősöm hamiskás mosollyal említi, hogy ha szerencsém van, találkozni fogok az egyik „chatty monk”-kal, vagyis csevegő szerzetessel. Kíváncsivá tesz.
Szállásomról hamar elérem a város szélén lévő, kőfallal védett, új építésű lakóparkot, ahol a mindenkori miniszterek és családjaik laknak. Az első, már nyugdíjas miniszterelnök háza nem itt, hanem a város másik végében, a Royal Thimphu College-tól nem messze található. 2012 októberében ismét erre járok, hogy interjút készítsek a Bruttó Nemzeti Boldogság mérési rendszerének kidolgozójával és polihisztor tudós-művésszel, Karma Urával, de ma csak köszönök a posztoló fegyveres őrnek, és továbbmegyek a rádiótoronyhoz vezető szerpentin felé. Közben elhaladok egy csoport katona mellett, akik az ország egyik népszerű és egyszerű játékát, a digort játsszák, amelynek célja lapos kövek egymástól körülbelül húsz méterre lévő célokba juttatása. Kicsit beszélgetek egyikükkel, kiderül, pénzben játszanak, ha nem is nagy összegekben.
A gyér forgalmú betonút az erdőn keresztül vezet felfelé, egyre több színes imazászló és sziklák réseibe helyezett rengeteg kicsi agyag szentség, pár centi magas agyag mini-csörtenek (capa) között. Az egyik kanyarban leágazás, előtte turista minibuszok parkolnak. Mikor közelebb megyek, kiderül, hogy itt van a híres takin rezervátum. Bár hallottam, hogy ide a kora reggeli órákban kell érkezni, hogy Bhután legendás és állattanilag besorolhatatlan nemzeti állatát jól megfigyelhessük, mégis, ha már itt vagyok, úgy döntök, megnézem a természet ezen csodáját. Eszembe jut a történet, ami Bhután valaha volt egyetlen állatkertjéről és benne a takinokról szól, és amiről, mint oly sok más itteni mendemondáról, nehéz eldönteni, hogy mennyi benne az igazság. A ‘80-as években állítólag a király fülébe jutott, hogy az állatkerti állatok nem szaporodnak és fejlődnek úgy, mint vad társaik. Ebből arra következtetett, szerintem helyesen, hogy a fogságban tartott állatok lelkileg nem kiegyensúlyozottak, más szóval, boldogtalanok, és úgy döntött, hogy a nyugati mintára felállított állatkertet bezárják. Így is történt, és az állatokat szélnek eresztették. Igen ám, de a takinoknak nem akaródzott visszamenni a hegyekbe, és gyakorlatilag ellepték az akkor még csak pár ezer fős kisvárost, Thimphut. Így született meg a takin rezervátum ötlete, amelynek meglátogatása ma már a turistaprogramok fontos része.
Mikor odaérek, a kerítésen át éppen egy német turistacsoport fényképezi az egyetlen látható takint, amelynek a társai valószínűleg szétszéledtek az elkerített terület fái között. Jól megszemlélem a furcsa külsejű vadat, amelynek teste jakra vagy tehénre emlékeztet, míg a feje, a szarvát leszámítva rénszarvasra hasonlít, vagy inkább kecskeszerű. Megfigyelésemet igazolja a tájékoztató tábla, amely beavat az állat születésének legendájába. Eszerint a 15-16. századi híres-hírhedt buddhista tanító, a bhutáni gyerekek kedvenc mesehőse, Drukpa Kunley (Drukpa Künli) az ételeket és a nőket illetően igen nagy étvágyú volt. Egyik nap, különösen éhesen, egy ültő helyében megevett egy teljes kecskét, majd még mindig éhesen befalt egy egész tehenet is. Ezt a szerényebb étkezésekhez szokott helyiek nem nézték jó szemmel, és kissé megdorgálták a szent őrültet, aki a csontok felett jóllakottan üldögélve elszégyellte magát. Cselekedetét jóvá akarta tenni, ezért Drukpa Kunley úgy döntött, hogy életet lehel a csontokba, méghozzá úgy, hogy a kecske fejét egy elegáns mozdulattal ráhelyezte a tehén csontvázára, majd némi varázslattal a csontokhoz testet kreált, és létrehozott egy sosem volt állatot, a takint. A jámbor és vicces kinézetű párosujjú patás azóta is Bhutánban él, a helyiek dong gyem tsey néven illetik, és hivatalosan a – fizimiskájához hasonlóan megmosolyogtató – „Budorcas Taxicolor” nevet viseli.
A takint és német rajongóit hátrahagyva sétálok tovább a felfelé kanyargó betonúton, élvezem a friss levegőt, a csendet, és jókedvűen figyelem az út mentén felállított színes, szélfútta imazászlók játékos mozgását. A farudakon lengő fehér és a fák közé kifeszített kötelekre aggatott piros, sárga, kék, zöld és fehér imazászlók egyes helyeken szinte beborítják a hegyoldalt. Ezek a völgyben elterülő fővárost és lakosait hivatottak a rájuk nyomtatott áldással szünet nélkül ellátni, és megoltalmazni őket az ártó erőktől.
A rádiótoronynál ugyancsak néhány turistába botlok, akik az alattunk fekvő várost és a körülötte magasodó őrző-védő hegyeket csodálják. Ahogy letekintünk a hosszan elnyúló városra, nehéz elhinni, hogy Thimphu húsz éve még csak egy tizenötezres lélekszámú település volt, rizsföldek és erdők gyűrűjében. A város gyorsan, talán túl gyorsan nőtt akkorára, hogy ma már közel százezer embernek ad otthon. Köztük nagyon sok fiatalnak, akik esténként itt, a rádiótoronynál, vagy újabban a hamarosan elkészülő, 50 méter magas, impozáns Buddha-szobor környékén találkoznak, buliznak és szeretik egymást.
További utam meredek, kitaposott ösvényeken, imazászlók hullámzó tengerén keresztül vezet fel a hegy gerincén. Ahogy haladok felfelé, többször is le kell hajolnom, vagy fel kell emelnem egy-egy imazászlótól roskadozó kötelet, hogy tovább tudjak menni. Látok régi, megtépázott, és új, fényesen lobogó zászlókat is. Elhaladok egy csapat bhutáni mellett, akik éppen újakra cserélik a kifakult, elrongyolódott zászlókat, és rövid időre megállok beszélgetni velük. Kiderül, hogy önkéntesek.
Egy tanya körül serénykedő család mellett elhaladva kissé zihálva kaptatok felfelé az eső vájta, mély, sokágú ösvényeken, egyre feljebb, gyakran megállok pihenni. Az egy belégzésre jutó oxigénmolekulák csökkenő száma miatt, főleg az első hetekben, ezen a magasságon az ember kapkodja a levegőt, és még akkor is úgy érzi, kifullad, amikor csak a város utcáin sétál fel-le. Később a szervezet a vörösvértestek szaporításával alkalmazkodik, ami Európába visszatérve nagyon jól jön, mert a fizikai terhelhetőség egy időre megsokszorozódik. A magaslati edzést megspórolva, ezt a jótékony hatást szimulálják az élsportolóknál előforduló vérdoppinggal.
Fél óra kimerítő séta után végre felérek a hegytetőre, és egy rozoga állapotban lévő csörten mellett balról elhaladva egy tisztáshoz érkezem, amelyen hosszabb elvonulásokra szolgáló, egyszerű, fehérre festett kis kolostor áll, körötte rozzant kerítés, egy bezárt, kétszárnyú kapuval. Előtte szintén régi, de nagyobb, bhutáni típusú csörten áll, amelyet arról lehet felismerni, hogy alapja négyzet, nem kör, és a felső részén egy téglaszínű sáv fut körbe, benne fehér, vagy aranyszínű körökkel. Az építményt néhány magas farúd veszi körbe, rajtuk lengedező fehér imazászlók. Letelepedek egy kicsit pihenni, és uzsonnázni. Elmerülök az egyedüllétben, és élvezem, ahogy a szélfútta fák és zászlók motoznak a csend zsebében. Nézem a közeli, erdő borította hegyek oldalában megbúvó apró elvonulási kunyhókat, ahol egy-egy szerzetes meditál évekig. Rájuk gondolok, az elhivatottságukra, arra a hosszú időre, amit itt, elzártan, elmélkedve töltenek, és azon morfondírozom, hogy én vajon meddig bírnám egyedül, összezárva önmagammal.
Ugyanakkor eszembe jut, amit a csevegő szerzetesről hallottam, aki szívesen töri meg magányát, hogy elbeszélgessen az erre járókkal. De amikor a szemben lévő zárt kaput, a kihaltnak látszó épületet és a mellette időtlenül csattogó imazászlókat nézem, nem nagyon hiszem, hogy itt bárki szívesen csevegne velem. Hacsak nem az a foltos borjú, amelyik a kerítésnél legel.
Pihenten és jóllakottan felállok, hogy folytassam utamat egy másik templom, a Wangditse Lhakhang felé, ahonnan rálátni a Thimphu-völgy és egész Bhután legfontosabb dzongjára, kolostorerődjére, a Tashichho Dzongra. De ekkor hirtelen, mint egy látomás, feltárul a kis templom kertjének kapuja, és egy vidáman integető, bordó ruhás szerzetes jelenik meg. Fiatalember, gyér bajusszal és kecskeszakállal, hosszú hajjal, enyhén barnított üvegű szemüvegben. „Come, come” – kiabálja, és befelé invitál. Íme, a csevegő szerzetes – gondolom. Kissé szabódom, mondván, hogy igazán nem akarok zavarni, de látszik, hogy egyáltalán nem zavarom, sőt, nagyon örül az érkezésemnek. Belépek hát.
Az épület előtt kis kert, újabb foltos borjú, macska, majd az ajtón belépve egy nem túl nagy belső udvar fogad, ahonnan több, függöny takarta ajtó is nyílik. Mintha hangokat hallanék kiszűrődni, de nincs időm megállni, követem a szerzetest, aki egy falépcsőn felmegy a felső szintre, és több szobán keresztül bevezet a kolostor szentélyébe, ahol cipőmet levéve alkalmam van leülni a ki tudja hány éves fapadlóra, és a szigorú tekintetű Guru Rinpoche, a lágy vonású Buddha és a gyér szakállú fiatal szerzetes társaságában kicsit gondolattalanul merengeni.
Kedvelem ezeket az egyszerű, tiszta és megszentelt pillanatokat, amelyeket a templomok simára kopott fapadlóin töltök, mélázva, csendben hallgatva a szerzetesek kántálását, nézve céltudatos, rutinos jövés-menésüket, ahogy rendben tartják az oltárt, vizet cserélnek, takarítanak, a hívek adományait rendezik. És szeretem magamra maradva figyelni a rebbenő fényű mécsesek játékát, ahogy felszálló hőjükkel papír imakerekeket hajtanak, majd szemlesütve lassan, mélyen beszívni a füstölők, és az itt ragadt évszázadok illatát.
Most is maradnék még, de kísérőm testtartásán érzem, hogy menni kell. Zsebemben néhány száz ngultrumot (njultrum) keresek, de csak egy ezrest találok, amit bár kissé sokallok, adományként az oltáron hagyok. Később kiderül, hogy ezért egy teázás és jó hangulatú beszélgetés is jár. A szerzetes szent olajat önt a kezembe, amit rituálisan a számhoz érintek, és a homlokomra és hajamra kenek, majd ismét követem a fiatalembert. Lemegyünk a földszintre, átvágunk a kis belső udvaron, majd egy függönyt félrehúzva beinvitál egyszerű szobájába.
Leülünk a földre terített szőnyegre, ő teával, pirított rizzsel és száraz keksszel kínál. Mosolyogva ül, beszélgetni kezdünk. Sajnos, mint a legtöbb szerzetes, ő sem beszél jól angolul, de azt megértem, hogy egy Thimphuhoz közeli kolostorból érkezett az összesen három év, három hónap és három hét időtartamú meditációs elvonulásra. Öten vannak itt, szigorú napirendben, önellátással, amit a városból beszerzett élelmiszerek segítenek. Van áram és vezetékes víz, kertjükből rálátnak a város fényeire. A nap meditálásból, szent szövegek kántálásából, rituálékból és a ház körüli teendők ellátásából áll.
Most éppen szünet van, ezért hívott be beszélgetni, gyakorolni szeretné az angolját. Kérdezem, kitől, hogyan tanulja a nyelvet. Egy könyvet mutat, amelyben tematikus rendben dzongkha és angol szavak, mondatok vannak, és azt mondja, ez a tankönyve. Így megértem, miért olyan rossz a kiejtése, hiszen nem nagyon hallhat beszélt nyelvet, talán csak a tévéből, ha van nekik. Kíváncsian felütöm könyvét az emberi test című fejezetnél, és „hirtelen felindulásból” pimaszul rámutatok két szóra. Elolvassa, rám néz, és hangosan felnevet. Mint két, zavarban lévő kiskamasz, együtt nevetünk a szavakon, amelyek furcsának, ide nem illőnek, rettentően komikusnak hangzanak ott, ahol ülünk, a magas hegy tetején, egy elvonuláson lévő szerzetes szobájában. A tankönyvi két szó: pénisz és vagina.
Ahogy nevetünk, és oldódik az idegenek közti feszültség, eszembe jut a rádiótorony mint randihely, az eldobált óvszerek, és a gyorsan változó bhutáni társadalmat mostanában feszítő megannyi ellentmondás. Ezt a gondolatomat erősíti, amikor új barátom megkérdezi, hogy visszajövök-e Európából valamikor.
„Lehet” – mondom. „Legalábbis nagyon szeretnék.”
„Tudnál egy szívességet tenni?” – kérdezi.
„Persze, remélem, tudok segíteni.”
„Kéne hoznod egy fényképezőgépet nekem. Kifizetem.”
Csodálkozom. „Miért hozzak neked fényképezőgépet olyan messziről? Szerintem remek gépet kapsz olcsón, itt Thimphuban is.”
„Az nem jó” – mondja fejét csóválva. „Az rossz minőség, vacak kínai. Hamis. Nekem eredeti Sony kell.”
Meglepődöm tájékozottságán, kérése konkrétságán és igényességén. Ha lehet, még jobban, mint az előzőleg lapozgatott szótárban a nemi szervek váratlan felbukkanásán.
„Megkérdezhetem, hogy minek kell neked egy drága fényképezőgép? Mit szeretnél fényképezni?”
„A mesteremet” – mutat rá gondolkodás nélkül a polcán lévő, elég rossz minőségű képre, amelyen egy magas rangú lámát látok.
Megértem. Eszembe jut egy másik, jóval idősebb láma, aki egyik nap a Loden Alapítvány irodájában megkért, hogy segítsek neki a Google műholdas térképén eligazodni. Tőle is megkérdeztem, hogy mire akarja a programot használni. Mondta, hogy életében számos zarándokhelyen járt Bhutánban, Indiában és Nepálban, és szeretné most az összeset megnézni a térképen, hogy lássa, pontosan hol vannak.
Hát igen, kíváncsi vagyok, hogy az űrprogramokban, a Google-nél vagy a Sony-nál dolgozó mérnökök gondoltak-e arra, hogy a technológia, amit létrehoznak, konkrétan miként fog majd hasznosulni. Hogyan járul majd hozzá például az emberek spirituális kiteljesedéséhez itt Bhutánban. Egy olyan országban, ahol nem is olyan régen az analfabéta többség azt hitte, hogy a világ valahol a Himalája hegycsúcsainál véget ér, és most a technika a szobájukba hozza az egész világot.
A Loden-irodában segítettem az idős lámának eligazodni a műholdas térképen, de az elvonuláson lévő fiatal szerzetesnek felelőtlenül nem ígérek semmit. Ki tudja, hogy visszajövök-e valaha is. Valószínűleg jól teszem, hogy nem ígérgetek, mert amikor több mint egy év múlva ismét erre járok, már nem találom ott.
Búcsúzáskor kikísér, és felajánlja, hogy pózol nekem egy fotóhoz. Rutinosan a kis kert azon szegletébe siet, ahonnan látszik a völgy és Thimphu házai. Kattintok. Megörökítem az „örökkévalóságnak” a fiatalembert, a hozzá tartozó gyér bajuszt és szakállat, a barnás üvegű szemüveget, és a bordó pulóvert, rajta az „Outdoor” feliratot.
Búcsúzáskor, a kertből kifelé menet, észreveszem, hogy a cipőm mellé letett zacskómból valaki elvitte a maradék ennivalóm. A kissé távolabb sündörgő macskára gyanakszom. Nem sokáig bosszankodom, könnyű léptekkel folytatom utamat, és a völgy felé ereszkedve a fejemben rövid versfélét fabrikálok:
Az
imazászlók
vidáman csattognak
körülöttem a hegytetőn.
Egy szerzetes teára invitál,
unatkozik, három éve meditál itt.
Mint két hülye kölyök, együtt nevetünk
két szón az angol szótárában: pénisz és vagina.
Míg búcsúzom, egy macska elcseni péksüteményem.
Valcsicsák Zoltán: Álmomban Bhutánban ébredtem
Oniva, 2015