A világirodalom egyik legrégibb bűnügyi drámája arról szól, hogy egy múltból kipattanó sötét titok alapvetően megváltoztat jelent és jövendőt. Ez a dupla csavarral működő krimi (a tettes és a nyomozó ugyanaz a személy) Szophoklész Oidipusz király című tragédiája. A várost érő sorscsapások okát eltökélten nyomozó király azzal szembesül, hogy a gyilkos, aki a trón korábbi urát megölte, és amely gyilkosságért most népét sújtják az istenek, nem más, mint saját maga. Az áldozat nem mellesleg saját apja volt és azzal, hogy az özvegy királynő férje lett, saját anyját vette feleségül.
A múlt titkainak témája azóta is megszámlálhatatlan verzióban él tovább. Egykori, már feledett vétkek, gyötrelmes mulasztások elnyomott következménye életre kel, megjelenik és következményeivel együtt itt tornyosul. Szembesítve az elkövetőt egykori jellemhibák vétkes silányságával és következményeivel.
Mondani sem kell, legismertebb mesék e tárgyban főként elhagyott gyermekek feltűnésének okán születtek.
Nos, hogy a múltbéli vétek következményeit miként kezeli az adott hős, megfutamodik, helyrehozza a megváltozhatatlant, bűnhődik, vagy éppen újabb vétkek közé sodródik, – mindez leányregénytől, színpadi vígjátékig, slágerszövegtől, újkori drámáig, oknyomozó újságcikkekig, millió egy változatban kering a világban.
Épp egy ilyen történet kerekedik ki a Kisszínház színpadán is: Roland Schimmelpfennig kortárs német szerző Nő a múltból című darabjában is.
Története egy konszolidált, költözőben lévő házaspár és fiúgyermeke családi hármasának szomorú históriája. Házuk előtt ugyanis váratlan felbukkan egy elszánt akaratú hölgy. Közli, hogy a családfő, bizonyos Frank, ifjúságának hajnalán, holtig tartó, örökös szerelmet ígért neki. Így hát jövetelének célja nem is más, mint e két évtizeddel ezelőtt kelt kötelezvény beváltása.
Ennél több titok, bűn, vétek nem terheli a férji lelkiismeretet. Ám az igézet nyomán a férfi mégis bizonytalankodni kezd – önmagában, családjában, feleségében, egyáltalán a hír valóságtartalmában, s miközben folytatólagosan, ugyanazt a könyvet olvasgatja.
Arról viszont nem sokat tudat velünk a szerző és darabja, mi cél is vezérli a múltbéli hölgyet jövetelében. Miként gondolja a következményeket például, azon túl, hogy neki a már e kissé megroggyant férfi tulajdonlása kell és passz. Aztán mindinkább kiviláglik, nincs semmiféle mélyebb, tragikusan szürreális, vagy sorsszerűbb oka, eredete semminek. Az indíték csupán az ifjonti lelkesedésben e sokunk által tenni- és kapni szokott hangzatos ígéret. Így a következmények sem nagyon érhetőek, miért is alakul át e Romi nevezetű hölgy a bosszú megszállottjává, s pusztít el maga körül szörnyűséges módon mindent.
Ezen még misem változtat az a trükk, hogy a darab cselekményének óráját időnként hol előre, hol meg hátra tekergeti egy bennfentes rezonőr.
A műsorfüzet szerint a vonatkoztatás szimbolikus: a görög Pandóra szelencéjének mítosza. Félő viszont, e szimbolikáról sem a nézőknek sem a jegyzetírónak nem támad sok asszociációja. Nem érti meg általa jobban, sem a főszereplő, sem a társai indokait, vágyait, sem a cselekmény során elkövetett, kődobálásban, fojtogatásban, gyújtogatásban megnyilvánuló gyilkos indulat hátterét.
Hiányzik tehát a drámai sztoriból az indokok feszültsége, – így maradtak a rendezői pótlások. Bodolay Géza bevallása szerint, nem először találkozik az író színműveivel, tehát biztosan érti azt is, amit mi nem. Ennek ellenére mintha nem legjobb formájában lenne, már ami a dialógus elemzését illeti: vajon maga a bosszú fátuma jelenik meg itt az előszobában, vagy csak egy hibbant nő? Maga a végzet ölt testet egy sajátos fintorral, vagy csupán emberi csetlés botlás hoz létre oktalan halálokat? Nem tudni. Talán mert a rendezés sem igazán döntötte el…
Merthogy több gondolati támogatás kellene a darab szerepeinek kiteljesítéséhez.
Merthogy úgy tetszik, a színészek olykor magukra maradnak a színpadon saját hitelük gondjaival – ki több, ki kevesebb sikerrel küzdve meg velük.
Nem így a főszereplő Szabó Gabi, aki talán a darab választásának valódi oka lehetett. Szinte rászabták a szerepet. Erőteljes színpadi berobbanásával, vörös és fekete testi dekorációjában villózó feszültséggel telepszik rá mindenre, ami környezetében találtatik, fiúra, férjre, feleségre, a fehér színpad dobozokra szegényített terében.
Nem is állhat ellent neki senki.
Aztán ahogy elfogy körülötte a cselekmény keltette feszültség, maga is többet dolgozik a szerepen.
Partnerei még két hölgy Kéner Gabriella (feleség) és Gidró Katalin (a fiú barátnője), velük a nőiség terén mérkőzik meg sikerrel. A darab kívánalma szerint. Ám hogy a férj (Kárász Zénó) figurája valójában érdektelen lett és végül is nem eldönteni, birtoklásáért vajon miért e sok hajcihő, – azzal sok minden marad adós az előadásban.
Sorbán Csaba, a fiú szerepében hozta mindazt, amit egy ilyen szereptől elvárható.
A nézők pedig udvarias tapssal jutalmazták meg zökkenőmentes produkciójukat.
