Ez az oldal az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány életrajzi anyagaiból készült.
Kapuváron (Győr-Moson-Sopron megye) született. A polgári iskola elvégzése után szülőhelyén lett jegyző, először a járásbíróságon, majd 1939-től a Körzeti Ipartestületnél. A harmincas évek derekán csatlakozott a népi mozgalomhoz, 1939-ben belépett az NPP-be, részt vett az 1943-as szárszói konferencián. A német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után több üldözöttnek nyújtott menedéket, ő bújtatta Dobi Istvánt is. 1944-től részt vett a Békepárt tevékenységében. 1945-től az NPP helyi szervezetének vezetője volt, tagja volt a megyei képviselő-testületnek. 1947 és 1957 között országgyűlési képviselő, noha a kommunista pártba nem lépett be. 1950-től 1954-ig a Győr-Sopron megyei tanács elnökhelyettese, 1954 őszétől a HNF Győr-Sopron megyei alelnöke volt. Mint Nagy Imre reformjainak lelkes hívét elmozdították a megyei tanács éléről. Erdei Ferenc közbenjárására nevezték ki a Kistölgyfai Állami Gazdaság igazgatójának. 1955-ben szerzett diplomát a Soproni Erdészeti Akadémián. A HNF 1956. október 11-én megalakult társadalompolitikai és jogi bizottságának egyik alelnökévé választották. 1956. október 26-án érkezett Győrbe, ahol az ekkor megalakuló Ideiglenes Nemzeti Tanács elnöke lett. Értesülve a mosonmagyaróvári sortűzről Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte a városba a további vérontás megakadályozása érdekében. Kezdettől a forradalom konszolidációjáért, a békés megoldásokért küzdött. Október 28-án ultimátumot intézett Nagy Imréhez, követelve az ÁVH feloszlatását, a többpárti választások kiírását és a tárgyalások megindítását a szovjet csapatok kivonásáról. Október 30-án a vagongyári munkások és a honvédség mozgósításával szerelte le Somogyvári Lajos puccskísérletét. Este megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, amely másnap megtartott első ülésén őt választotta elnökévé. Küldöttségük Budapesten tárgyalásokat folytatott Nagy Imrével és Tildy Zoltánnal. E tárgyalásokat követően november 2-án felszólították az üzemeket a munka felvételére. November 4-e után néhány napig bujkált, majd visszatért Győrbe, ahol igyekezett megakadályozni a forradalom vezetőinek letartóztatását. A forradalom leverése után Kádár Jánosék kormánymegbízottként vagy miniszterként kívánták megnyerni maguknak – eredménytelenül. 1957 februárjában a HNF delegációjával még Bulgáriába utazott, majd május 3-án letartóztatták, és 9-én megfosztották képviselői mandátumától. Mielőtt ügyének bírósági tárgyalására sor kerülhetett volna, többszöri sikertelen kísérlet után, augusztus 12-én öngyilkosságot követett el.
