Ha antiinflációs gazdaságpolitikára törekszünk, akkor az az első lépés, hogy tisztázzuk a hazai infláció főbb jellemzőit. Az első szembetűnő sajátosság: a liberalizációs lépések és a stabilizációs politika eltérései miatt Magyarországon nem alakult ki az inflációnak a sikeresen stabilizálódó kelet-európai gazdaságokban jellemző haranggörbe jellege. Ezekben a gazdaságokban a kezdeti árliberalizálással és a likviditási többlet megszüntetésével összefüggő korrekciós inflációt gyors dezinfláció követte, míg nálunk az infláció szűk sávban változott az utóbbi 8 évben, látványos kiugrás és csökkenés nélkül. Ennek két fontos, a jelenlegi inflációra is kiható következménye van.
Egyrészt: miközben az említett átalakuló gazdaságokban, a kezdeti inflációs nyomás gyors korrigálása miatt, kisebb a súlyuk az inflációs várakozásoknak, a nominális változók részben hátratekintő jellegű kiigazításának, az infláció “történetének” és tehetetlenségi elemeinek, Magyarországon ezek a tényezők váltak a főszereplővé. Másrészt: az inflációs dinamika, valamint az inflációt gerjesztő makrogazdasági egyensúlyzavarok időbeli eltérései miatt nálunk magasabb szinten állandósult az infláció központi, “mag” eleme (e tekintetben a lengyel gazdaság is hasonló cipőben jár). Ezek az eltérések annak ellenére erőteljesen hatnak az antiinflációs gazdaságpolitikára, hogy az árak liberalizálása és a nyitott gazdaságra jellemző árszerkezet kialakítása, valamint a makrogazdasági egyensúlyzavarok korrigálása tekintetében Magyarország közismerten kedvezőbb helyzetben van, és így ma nálunk a fundamentális tényezőkből és a piacgazdasági átalakulásból eredő inflációs nyomás már mérsékeltebb, mint a többi átalakuló gazdaságban.
A hazai infláció ehhez szorosan kapcsolódó másik sajátossága, hogy az a 20 százalék körüli, mérsékelt szinten állandósult, és az 1990-es évek elejétől fennmaradt a havi 0,9-1,2 százalék közötti központi “magja”. (Annak ettől eltérő, tényleges szintjét a hatóságiáras termékek árának kiigazítása, az árfolyam-leértékelés eltérő mértéke, valamint az adókulcsok változása okozta.)
Az előbbi állandósuló sáv mellett az egyes években eltérő tényezők játszottak kitüntetett szerepet az infláció alakulásában. Így 1989 és 1992 között az adórendszer átalakítása, a támogatások leépítése és az ehhez kapcsolódó árliberalizálás, s az importliberalizálással a nyitott gazdaságokra jellemző relatív árszerkezet kialakulása volt a meghatározó. Ezzel szemben 1992 és 1994 között a korábbi monetáris szigor feladása, a monetáris és fiskális politika anticiklikus jelleggel történő alkalmazása volt a döntő oka annak, hogy az 1991 közepétől megindult dezinflációs folyamat megtört, és nem sikerült az infláció “mag” elemét alacsonyabb szintre szorítani.
A hibás makrogazdasági politikák inflációs hatása, késleltetve, 1995-1996 folyamán is érvényesült, amikor a fenntarthatatlanná vált fizetési és költségvetési hiány elkerülhetetlen kiigazítása, a korábban antiinflációs céllal alkalmazott árfolyam-felértékelődés és energiár-emelés elhalasztásának korrigálása újabb inflációs nyomást okozott. Az utóbbi két évben a korrekciós gazdaságpolitika rövid távú következményei mellett már a gazdaság nyitottságának erősödése, valamint a sikeres stabilizáció következtében jelentkező folyamatok (elsősorban a nagymértékű tőkebeáramlás) is nehezítették az antiinflációs gazdaságpolitikát.
Függetlenül a mérsékelt inflációt gerjesztő tényezők változó jellegétől, az infláció 20 százalék körüli tartósulásának több következménye van. Egyrészt egyre fontosabbak a gazdasági szereplők merev várakozásai, melyek a mérsékelt infláció időtartamának növekedésével arányosan növekvő mértékben visszatekintő jellegűek; másrészt hatnak az antiinflációs gazdaságpolitika eredményességével és hitelességével kapcsolatos korábbi kedvezőtlen tapasztalatok.
Ráadásul a tartós infláció mellett jobban érvényesül a várakozások aszimmetrikus jellege: az, hogy az inflációt érintő negatív folyamatok erőteljesebben formálják a gazdasági szereplők várakozásait, mint a pozitívak. Ezek a tényezők együttesen fokozzák az infláció merevségét, nehezítik a gazdasági szereplők közötti jobb koordináció megteremtését, növelve ezzel az antiinflációs gazdaságpolitika költségeit.
Másrészt a mérsékelt infláció tartóssá válása csökkenti az antiinflációs gazdaságpolitika hitelességét, mert az idő múlásával a gazdasági szereplők egyre kevésbé hiszik el az inflációval kapcsolatos hivatalos várakozásokat, valamint azt, hogy a gazdaságpolitika csakugyan komolyan gondolja az infláció leszorítását, illetve hogy vállalja az ennek érdekében teendő lépéseket és az ezzel járó költségeket. Minél hosszabb a mérsékelt infláció története, annál nagyobb hitelességi prémiumra lenne szükség az antiinflációs gazdaságpolitikához, ez pedig egyre növekvő költségeket igényel a gazdaságpolitikától.
A hazai infláció harmadik vonása, hogy az utóbbi két év inflációs folyamatai sok tekintetben összecsengenek az európai (például ír, portugál, spanyol) és a latin-amerikai (például chilei), árfolyam alapú stabilizációs programokban megfigyeltekkel. Így van ez annak ellenére, hogy az 1995. március óta követett magyar stabilizációs program csak részben tekinthető árfolyam alapúnak (mert miközben az árfolyam valóban betölti a nominális horgony szerepét, a dezinflációs politikában nem a hazai és a külső infláció közötti eltérésnél kisebb árfolyam-kiigazítás szerepe a meghatározó).
Az infláció mérséklődése az árfolyam alapú programokban általában lassú folyamat, mert jelentős eltérés van a kereskedelembe kerülő és nem kerülő szektorok dezinflációjának sebessége között. Az infláció csökkenését nehezíti a várakozások aszimmetrikus jellege: miközben egyes (elsősorban vagyon-) piacokon a várakozások előretekintők, addig más részpiacokon (elsősorban a munkaerő piacán) hátratekintők. Ráadásul az árfolyam alapú stabilizációs programokban – függetlenül azok sikerétől – idővel újabb inflációgerjesztő tényezők bukkannak fel, mint a tőkebeáramlás felerősödése, a kezdeti monetáris és fiskális szigor esetleges fellazulása, a kezdeti reálbércsökkenés korrigálása stb. A hazai antiinflációs gazdaságpolitika lépéseinek és különösen a dezinfláció ütemének meghatározásánál is figyelembe kell venni az árfolyam alapú programok inflációval kapcsolatos általános tapasztalatait.
A hazai mérsékelt infláció további vonása, hogy – miként azt a hasonló szintű inflációt alacsonyra csökkenteni kívánó dél-európai vagy latin-amerikai gazdaságok is tapasztalhatták – mérséklése időigényes folyamat. Ez részben azzal függ össze, hogy a mérsékelt inflációnál a kiváltó okok pontos meghatározása nehezebb, mint az alacsony, illetve a magas (különösen hiper-) infláció esetében: a tényezők összemosódnak, az infláció tehetetlenségi jellege és az inflációs várakozások szerepe fokozódik. A mérsékelt infláció általában kisebb jóléti veszteségekkel jár, mint a két másik típus, mert a gazdasági szereplők fokozatosan megtanulnak vele együtt élni – ez is nehezíti letörését. Nálunk is tetten érhetők – bár szerencsére nem meghatározó jelentőségűek – a gazdasági szereplők relatív pozícióit védeni hivatott formális és informális indexálási mechanizmusok. Ezek csökkentik a gazdasági szereplők inflációból eredő költségeit, de egyben csökkentik hajlandóságukat a dezinflációval járó költségek vállalására, egyszersmind gyengítik a gazdasági szereplők közötti koordinációt, ami fokozza az egyes részpiacokról kiinduló inflációs nyomást és ezzel az infláció tehetetlenségi elemeit is.
Ez utóbbival is összefügg, hogy magasak az infláció csökkentésének makrogazdasági költségei. Az infláció szintje és csökkentésének makrogazdasági költségei között általában egy fordított U alakú kapcsolat áll fenn: alacsony (egyszámjegyű) és magas infláció mellett a stabilizálás költségei korlátozottak, mérsékelt infláció esetén viszont kiemelkedően magasak.
Ezen az általános tapasztalaton túl a hazai dezinfláció költségeit még az is növeli, hogy az infláció jellegéből fakadóan annak egységnyi csökkentéséhez jelentős makrogazdasági áldozatokat kívánó erőteljes fiskális-monetáris megszorításra lenne szükség. Az antiinflációs programok korábbi csekély eredményeivel, az inflációcsökkentéssel kapcsolatos makrogazdasági átváltásokkal, valamint a költségek – politikai ciklusok alakulásával is összefüggő – vállalásának hajlandóságával pedig a gazdasági szereplők is tisztában vannak. Nem csoda hát, ha alacsony az antiinflációs törekvések hitelessége, s ezért is tetemes prémium szükséges az infláció csökkentéséhez.
Miközben a dezinfláció az említett makrogazdasági költségekkel jár, a gazdaságpolitikának azt is figyelembe kell vennie, hogy a mérsékelt inflációnak is jelentős költségei vannak. Közismert, hogy az infláció és a növekedés közötti kapcsolat ebben a sávban már negatív; a modern közgazdasági elméletek szerint a fordulópont a 8-10 százalékos sáv környékén van. Emellett természetesen az infláció hagyományos költségei is érvényesülnek. A teljesség igénye nélkül: a pénztartást adóztató és jóléti veszteségeket okozó, az adórendszerben és a jövedelemelosztásban megjelenő, valamint a költségvetési egyensúlyra gyakorolt torzító hatások.
Látni kell azonban, hogy miközben magának az inflációnak a költségei megoszlanak a gazdasági szereplők között, az infláció csökkentésének költségei jóval konkrétabban érvényesülnek – ez megint csak korlátozza az antiinflációs gazdaságpolitika lehetőségeit.
A mai infláció e vonásai támpontot adhatnak az antiinflációs gazdaságpolitika egyes elemeinek meghatározásához. Az utóbbi időben felmerült két legfontosabb kérdés az antiinflációs gazdaságpolitika eszközeire, valamint a dezinfláció lehetséges sebességére vonatkozik.
Az infláció fundamentális okai 1997-re alapvetően megszűntek. Ez egyfelől azt jelenti, hogy – az energiaárak alakulását, valamint az államháztartási reform egyes hatásait leszámítva – már nem kell a piacgazdaságra történő átállás miatti jelentős inflációs nyomással számolni. Másfelől az utóbbi 2 év stabilizációs erőfeszítései nyomán az infláció fundamentális tényezői (az árfolyam, a költségvetési és monetáris mutatók) is az alacsonyabb inflációval összhangban alakulnak.
Mindezeket és az infláció jellegéről elmondottakat figyelembe véve az antiinflációs gazdaságpolitikának két pillérre kell támaszkodnia: egyfelől az infláció fundamentális tényezőiben kell további javulást elérni, másfelől, ehhez szorosan kapcsolódva, az inflációs várakozásokat kell hűteni.
Az infláció fundamentális tényezőinek kezelése a főbb gazdaságpolitikai eszközök megfelelő alkalmazásának függvénye; ezek közül is kiemelkedő szerep jut a költségvetési, az árfolyam- és a jövedelempolitikának.
A költségvetési politika közvetlen inflációs hatása nagymértékben mérséklődött az utóbbi két év fiskális kiigazításával, amely csökkentette az inflációs adó szerepét a deficit finanszírozásában, valamint a fenntarthatatlan fiskális folyamatoknak az inflációs várakozásokra gyakorolt hatását. Mégis elkerülhetetlen a további alkalmazkodás a hiány finanszírozásában 1995-1996-ban meghatározó szerepet játszott, ám a jövőben kieső privatizációs és egyéb (például vám-) bevételek pótlása, valamint az államháztartás finanszírozási szükségletének mérséklése érdekében, amely még mindig igen magas a megalapozott és tartós inflációcsökkenéshez szükséges szinthez képest.
A fiskális politika antiinflációs céllal való alkalmazásánál fontos szempont, hogy ma az államháztartási kiadások szintje, illetve az államadósság mértéke még mindig magas az inflációmentesen elérhető bevételekhez képest: így fennáll annak a veszélye, hogy felmerülő kiadásait a költségvetés esetleg meglepetés-inflációval kívánja finanszírozni. A fiskális politika az egyensúlyi kritériumok szigorú betartása mellett elsősorban az újraelosztás mérséklésével és az államadósság fokozatos leépítésével járulhat hozzá az infláció fundamentális elemeinek további csökkentéséhez. A fiskális politikához szorosan kapcsolódva szükséges az egyensúlyorientált, enyhén restriktív monetáris politika fenntartása, ismételt fellazulásának elkerülése.
Tekintettel a jelenlegi árfolyamrendszer horgony szerepére, valamint a csúszóárfolyam-várakozásokra, s ezeknek a kereskedelembe kerülő javak áraira és kamatokra gyakorolt hatására, az árfolyam-politikának meghatározó szerep jut a dezinflációs folyamatok alakításában. A hazai árfolyam-politika egyik alapvető problémája, hogy az 1995 előtti időszakos kiigazítások és az azóta követett csúszóárfolyam-rendszerben is egyszerre kíván(t) hozzájárulni a folyó fizetési mérleggel és az inflációval kapcsolatos célkitűzések teljesüléséhez. A várakozásokra, a nominális változók kiszámíthatóbb alakulására, valamint a gazdaságpolitikai fegyelem kikényszerítésére gyakorolt kedvező kezdeti hatásán túl a csúszóárfolyam-rendszer sem tudott hozzájárulni a tartós dezinflációhoz. Ennek fő oka az, hogy a csúszás mértékének a kívánatosnál – részben a fizetésimérleg-célok miatt – óvatosabb csökkentése csak tovább erősítette az inflációs várakozások merevségét és a költséginflációs nyomást.
Mindezek alapján az antiinflációs gazdaságpolitika sikere érdekében indokolt az árfolyam-leértékelés mértékének erőteljesebb mérséklése. Ez egyrészt közvetlenül is hozzájárulna az inflációs várakozások és az infláció költségelemei, valamint a kereskedelembe kerülő javak szektorában érvényesülő áremelkedés mérséklődéséhez. Másrészt jelezné a piaci szereplők számára, hogy a gazdaságpolitika vállalja az alacsonyabb inflációs pálya fenntartásához szükséges makrogazdasági előfeltételek megteremtését: a nominális változók növekedésének szigorúbb keretek között tartását, valamint az erőteljesebb gazdaságpolitikai fegyelem biztosítását.
Jelenleg a csúszás mértékének bátrabb mérséklése nem okozna fenntarthatatlan fizetésimérleg-pozíciót. A folyó fizetési mérleg és az ezt meghatározó fundamentumok szilárdabbak, mint 1993-1994-ben, a bruttó és nettó devizaadósság csökkenése mérsékelte a kamatkiadásokat, és a bekövetkezett alkalmazkodás következtében az egyensúlyi és fenntartható folyó fizetésimérleg-hiány elviselhető sávja is kiszélesedett az 1995 előttihez képest. A folyó fizetésimérleg-hiány és a különböző reálárfolyam-mutatók alakulása közötti korreláció – összhangban a többi átalakuló gazdaságban megfigyelhető folyamatokkal – különben sem túlságosan erős.
Az árfolyam-politika alakítása során emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a teljes fizetési mérleget egyre nagyobb mértékben határozza meg a tőkemérleg alakulása, ahol a kedvező egyenleg kialakulásához a stabilabb árfolyam járul hozzá. Látjuk tehát: súlyos fizetésimérleg-probléma nélkül vállalható a leértékelés mértékének bátrabb csökkentése, miközben az esetleges külső megrázkódtatások, átmeneti egyensúlyi problémák kezeléséhez célszerű lenne a központi paritás körüli sáv kiszélesítése.
Az utóbbi időben teret nyert az a vélemény, hogy a gazdasági szereplők közötti koordináció megteremtése is hozzájárulhat a nominális változók (a bérek és az árak) növekedésének visszafogásához, elősegíthetve az infláció letörését. A jövedelempolitika alkalmazását a nominális változók várható növekedési pályájának koordinált meghatározása érdekében egyaránt indokolhatja a várakozások inflációgerjesztő jellege, a gazdasági szereplők közötti koordináció hiánya a nominális változók kialakítása során, valamint az infláció tehetetlenségi elemeinek súlya. A jövedelempolitika alkalmazása ellen szól viszont, hogy nehezíti a relatív árak szerkezetében még fennmaradó kiigazítást, és az a tapasztalat, hogy ezt ritkán alkalmazzák aktívan a mérsékelt infláció letörése érdekében.
A jövedelempolitikai koordináció mindenesetre csak akkor lehet sikeres, ha a gazdasági szereplők várakozásai már alkalmazkodtak és összhangban vannak a meghirdetendő célokkal; ha a megállapodás a gazdasági szereplők minél szélesebb körére terjed ki és ezek komolyan veszik a kötelezettségeket; valamint, ha megfelelő szankciói vannak a szerződés betartásának. Ezek hiányában a jövedelempolitika alkalmazása több kárt okozhat, mint hasznot, mert kudarca esetén tovább csökkenthet a gazdaságpolitika hitelessége, erősödhetnek a hátratekintő várakozások és az infláció tehetetlenségi elemei.
Tekintettel a költséginfláció és az inflációs várakozások súlyára, a makrogazdasági eszközök mellett, kiegészítő jelleggel, a piaci struktúrák torzulását akadályozó eszközök is alkalmazhatók. Így szükség van a kompetitív szektorban a versenypolitika aktívabb alkalmazására és a kívánatos szerkezeti reformok felgyorsítására, a szabályozott áras területeken pedig a törvényi keretek betartatására.
Az alkalmazandó eszközök mellett az antiinflációs gazdaságpolitika másik kiemelt kérdése a dezinfláció sebességéhez kapcsolódik. Különböző helyeken megfogalmazódott, hogy ha sikerül a gazdasági szereplők közötti jövedelempolitikai koordinációt megteremteni, akkor 1998 végére az inflációt akár egyszámjegyűre lehet mérsékelni. Az infláció mérséklésének valóban a gazdaságpolitika legfőbb prioritásának kell lennie, a jövedelempolitikai koordináció sikerétől függővé tett túlzottan gyors dezinfláció meghirdetése azonban veszélyeket hordozhat magában.
Egyrészt figyelembe kell venni, hogy a nominális jövedelmek változása az inflációnak csak az egyik, bár kétségtelenül meghatározó jelentőségű eleme. Ezért, ha az infláció egyéb fundamentális tényezőiben nem történik változás, akkor az ambiciózus jövedelempolitikai koordináció a céljaival ellentétes hatásokat válthat ki: a kudarc csökkenti a gazdaságpolitika hitelességét, gerjeszti az inflációs várakozásokat, mérsékelve azok előretekintő jellegét, és növeli a dezinfláció költségeit.
Másrészt ne feledjük: az utóbbi évek inflációs folyamatait figyelembe véve különösen nehéz elvárni a gazdasági szereplőktől, hogy inflációs várakozásaikat rövid távon drasztikus mértékben átalakítsák, miközben még nem lehetnek teljesen meggyőződve az antiinflációs gazdaságpolitika elhatározottságáról, kitartásáról, valamint teljes körű megalapozottságáról.
Harmadikként figyelembe kell venni, hogy az infláció csökkentése érdekében a fundamentumok és az ezekhez kapcsolódó várakozások kezelésére egyaránt nagy szükség van. Különösen veszélyes lenne az a gazdaságpolitikai kombináció, amikor a nominális jövedelemkövetelések koordinálása mellett a fundamentumok alakulásában fellazulás történne a politikai ciklus hatása vagy a gazdaságpolitikai kitartás hiánya miatt.
A fundamentumok alakítására legalább akkora – ha nem nagyobb – figyelmet kell fordítani, mint a jövedelempolitikai koordinációra, mert a várakozásokkal, a fundamentumok változásával részben inkonzisztens jövedelempolitikai és dezinflációs célkitűzések károsak lehetnek, mivel az általuk elérhető előnyök nagyobb makrogazdasági költségekkel járhatnak. A gyors dezinfláció makrogazdasági költsége lehet az adósok (kiemelten az államháztartás) reálterheinek növekedése; a kamatok nagyobb volatilitása; a megtakarítások és tőkeáramlások bizonytalanabb alakulása. Ezért kérdéses lehet, hogy a gyors dezinflációt követően az alacsonyabb infláció mennyire bizonyul tartósan fenntarthatónak.
Összefoglalva: az antiinflációs gazdaságpolitikának erőteljes és kitartó, de fenntartható ütemű dezinflációra kell törekednie. Ebben meghatározó szerepet kell szánni az infláció fundamentális tényezőinek kezelését és az inflációs várakozások hűtését biztosító gazdaságpolitikai eszközöknek. A gazdaságpolitikának alapvetően a jövőben is folytatódó fiskális korrekción, a szigorú monetáris politikán, az aktívabb árfolyam-politikán kell alapulnia, miközben kiegészítő eszközként alkalmazható a gazdasági szereplők döntéseit koordináló és óvatos célkitűzéseket megfogalmazó jövedelempolitika, illetve a piaci torzulások erőteljesebb korrekciója. Tekintettel arra, hogy a gazdaságpolitika hitelessége olyan, amilyen; nem feledve a múltbeli antiinflációs gazdaságpolitikák eredményességével kapcsolatos kedvezőtlen tapasztalatokat és az előretekintő várakozások korlátozott voltát, kitüntetett feladat a gazdaságpolitika hitelességének erősítése – ennek pedig fontos feltétele a reális ütemű dezinflációs pálya meghatározása.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. munkatársa)
