Másfél évtizede, a hidegháború csúcspontia óta ez lehet a legnagyobb változtatás az Egyesült Államok katonapolitikai stratégiájában. Alaposan összekuszálhatja az Amerika és európai szövetségesei közötti szálakat, feszültté teheti a viszonyt Moszkvával, és elmélyítheti a diplomáciai konfliktust Kínával. Mindeközben egyelőre senki sem tudja, vajon a szóban forgó – szenzorokra és rakétakereső robbanófejekre épülő – technológia valóban működőképes lesz-e.
IRÁNY AZ ŰR! Akár igen, akár nem, George W. Bush eltökélten halad előre a tervvel, amelynek lényege, hogy kiépítsenek egy költséges, szárazföldi, tengeri és esetleg űrbéli telepítésű rakétavédelmi rendszert. A cél az, hogy ez megvédje az Egyesült Államokat és szövetségeseit, amennyiben valamelyik úgynevezett lator állam – például Irak vagy Észak-Korea – néhány rakétával nukleáris támadást indít ellenük. “Szükségünk van egy alapra, amelyre ráépíthetünk egy rakétavédelmi rendszert, hogy képesek legyünk megfelelni a mai világ legkülönbözőbb fenyegetéseire” – jelentette ki Bush május elsején a washingtoni hadiakadémián. Számára nyilván az lenne az ideális, ha a rendszer első fázisa első elnöki periódusa végén, 2004-ben már készen állna és működne.
Kezdeményezése előreláthatólag mind Amerika szövetségesei, mind pedig az ellenfelei között feltüzeli majd a vitát: vajon kellőképpen hatékony lehet-e egyáltalán egy rakétavédelmi rendszer? A vezető politikusok Berlintől Szöulig mind a mai napig ellenzik az elképzelést, mivel az egyértelműen ellentmond az Egyesült Államok és a Szovjetunió által 1972-ben aláírt ABM-szerződésnek (Anti-Ballistic Missile Treaty). Az egyezmény szigorúan korlátozza a védelmi fegyverek birtoklását, őrködik a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (MAD – mutually assured destruction) doktrínája fölött, ily módon 30 éven át fönntartotta a nukleáris békét.
Oroszországot és az európai államokat mély aggodalommal töltötte el a fölvetés, hogy helyezzék hatályon kívül a megállapodást. Pekinget pedig különösen felbőszítette a rakétavédelmi terv, mivel úgy véli: a Bush-adminisztráció alattomosan valójában korántsem Irak vagy Észak-Korea, hanem éppen Kína miatt érzi úgy, hogy a rendszernek létjogosultsága van. „Sok kínaiban él a gyanú, hogy az igazi célpont Kína. A lator államokkal szemben semmi szükség egy ilyen kifinomult rendszerre” – érvel Csia Csing-kuo, a pekingi egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora. A washingtoni adminisztráció tagjai persze tagadják, hogy elsősorban Kína miatt lenne szükség a rakétavédelemre. Mindazonáltal nem titok, hogy a Bush-csapat jó része Kínában az Egyesült Államokra leselkedő, hosszú távú fenyegetést lát. „Azt akarjuk, hogy senki se legyen képes korlátozott erejű támadással fenyegetni az Egyesült Államokat, márpedig ebbe a körbe Kína nyilván kiemelten beletartozik” – hangsúlyozza egy vezető kormányzati illetékes.
SZENT REAGAN. Mindezek után fölmerült a kérdés: ha szerte a világon mindenütt ilyen határozottan ellenzik a tervet, amely mellesleg számos jelentős műszaki kockázattal is jár, vajon miért akarja Bush olyan elszántan végigvinni ezt az ügyet? Elég azonban csak egy kicsit a kormányzati motivációk mélyére ásni, és nyomban kiderül, hogy a döntéshozókat az opportunizmus és idealizmus szinte ellenállhatatlan elegye mozgatja. Bush és a republikánusok jobbszárnya számára a rakétavédelem olyan cél, amely még Ronald Reagan idejére, a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. A maga idején igen népszerű elnök akkoriban vázolta föl egy űrbe telepített fegyverarzenál merész tervét, mely fegyverek az Egyesült Államokat lettek volna hivatottak védeni a Szovjetunió több ezernyi atomrakétája ellen. A műszaki problémák ekkor meggátolták a projekt elindítását, ám egy Amerika fölé építendő védelmi pajzs terve azóta rendületlenül ott szerepel a konzervatív oldal politikai programjában. „Ez a Szent Ronald Reagan iránti feltétlen lojalitás lakmusztesztje.
Amennyiben a politikai szempontokon túltekintünk, nyilvánvaló, hogy a hadiipari beszállítók is hatalmas nyereségre számíthatnak. A projekt teljes költsége kormányzati források szerint 25 éves távlatban 80-120 milliárd dollár lehet. Néhány cég – például a Boeing, a Raytheon vagy a TRW – máris hozzájutott egy-egy megbízáshoz, amelyek összértéke mintegy 13 milliárd dollár.
Rakétavédelmi érvek és ellenérvek Miért akarja Bush?
FENYEGETETTSÉG. Washington attól tart, hogy az úgynevezett lator államok valamelyike – például Irak vagy Észak-Korea – nukleáris támadást intéz az Egyesült Államok ellen, netán Oroszországban vagy Kínában szabadul el véletlenül egy atomrakéta.
POLITIKAI SZEMPONTOK. A reagani álom megvalósítása nagymértékben megnövelné Bush tekintélyét a konzervatívok körében, miközben általában valamennyi amerikainak megmutathatná, hogy minden tőle telhetőt megtesz a védelmük érdekében.
GAZDASÁGI SZEMPONTOK. A hidegháború vége óta „vegetáló” hadiipari cégek szép nyereséget könyvelhetnének el egy nagy, akár a 100 milliárd dollárt is elérő fegyverbeszerzési program esetén. Az európai cégek is lobbizhatnának egy szeletért.
Hol vannak a buktatók?
FEGYVERKEZÉSI VERSENY. A rakétavédelem arra ösztönözheti Pekinget, hogy bővítse nukleáris arzenálját, ez pedig könnyen arra sarkallhatja Indiát, Pakisztánt, és akár Japánt is, hogy megpróbáljanak a nyomába eredni. Az európaiakat szintén aggasztja egy esetleges új fegyverkezési hajsza.
FESZÜLTTÉ VÁLÓ KAPCSOLATOK. Az 1972-es ABM-szerződés sutba dobásával a Bush-kormányzat próbára teszi Amerika Oroszországhoz és Európához fűződő viszonyát.
TECHNIKAI KÖVETKEZMÉNYEK. A kutatás-fejlesztési kiadások megugrása tágíthatja a szakadékot az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei között, megnehezítve ezáltal a közös akciókat. Egyúttal az sem kizárt, hogy a rendszer nem is lesz működőképes.
Mindazonáltal a rakétavédelem fő mozgatóereje alighanem az, hogy a kormányzat tele van a projekt elkötelezett híveivel. Több kormányhivatalnok, köztük Donald H. Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul D. Wolfowitz meggyőződéssel vallja, hogy egy efféle pajzs kulcsfontosságú az Egyesült Államok védelme szempontjából. Egy Rumsfeld által vezetett testület 1998-ban úgy ítélte meg: elképzelhető, hogy Irán és Észak-Korea rendelkezik nukleáris fegyverekkel, és csupán néhány év kérdése, hogy azokat képesek legyenek nagy távolságból is célba juttatni. Amennyiben az Egyesült Államok kiépíti a rendszert, a kormányzati illetékesek egyöntetű véleménye szerint az ellenséges országok alighanem alaposan elgondolkodnak, mielőtt kilőnék a rakétáikat.
SÚLYOS MILLIÁRDOK. Egy valóban hatékony rendszer kiépítése természetesen több mint egy évtizedbe is beletelhet. A kormányzat reményei szerint az ezt megelőző időszakban az addigra létrejövő technológiák is képesek lesznek elcsípni az ellenség rakétáit, közvetlenül az után, hogy azokat útjukra bocsátották. A kormány 2002-re 5 milliárd dollárt különített el a kutatásokra, de ez az összeg 2003-tól előreláthatólag évi mintegy 10 milliárdra nő.
A műszaki problémák megoldásánál is kritikusabb kérdés lehet azonban az a diplomáciai aprómunka, amely ahhoz szükséges, hogy a rakétavédelem kiépítése nehogy egy új, XXI. századi hidegháborút robbantson ki. Bush vezető diplomatákat küldött szét Európába, Japánba és Dél-Koreába, hogy a segítségükkel megpróbálja elmagyarázni álláspontját. Egyúttal finoman udvarol az orosz elnöknek, Vlagyimir Putyinnak, utóbbi ugyanis kitartóan ellenez minden olyan kezdeményezést, amely gyengítené az ABM-szerződést.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Bush igyekszik meggyőzni Putyint: dolgozzák ki közösen egy olyan globális biztonsági stratégia kereteit, amely aztán az ABM-szerződés örökébe léphet. „Oroszországnak és az Egyesült Államoknak együtt kell működniük a világ békéje és biztonsága új, XXI. századi alapjainak lerakásában” – nyilatkozta Bush. Az üzlet csábítóbbá tétele érdeké- ben pedig arra is hajlandó, hogy egyoldalúan csökkentse Amerika ma mintegy 7 ezer robbanófejet számláló nukleáris arzenálját.
A washingtoni adminisztráció azon erőfeszítéseit, amelyekkel be akarja vonni Oroszországot a rakétavédelmi elképzelésekbe, heves üdvözlés fogadja szerte Európában. „Ez nagyon fontos fejlemény. Semmi szükségünk egy fegyverkezési versenyre” – húzza alá a berlini külügyminisztériumban a német-amerikai együttműködést koordináló Karsten D. Voigt. Tony Blair brit kormányfő ugyancsak elismerőleg reagált Bush javaslatára. Ez pedig kulcsfontosságú, végtére is a rendszerhez szükséges radarok egy részét alighanem éppen Nagy-Britannia területére telepítenék.
A legnagyobb diplomáciai kihívással azonban Bush Ázsiában szembesül majd. Kína bizonyára ádázul küzdeni fog a rakétavédelmi kezdeményezés ellen, mert attól tart, hogy azt az Egyesült Államok Tajvan védelmére is felhasználhatja, ami a függetlenség kikiáltására bátoríthatja a tajpeji vezetést. A régióbeli feszültségek kiéleződésének a lehetősége pedig Amerika szövetségeseit – Japánt és Dél-Koreát – is aggodalommal tölti el. „Kína itt van egy kőhajításnyira, Japánnak tehát igen óvatosnak kell lennie, nehogy magára haragítsa legnagyobb szomszédját” – mutat rá Kamija Matake, a japán nemzetvédelmi akadémia professzora. Tokió mindazonáltal elkötelezte magát, hogy évi mintegy 250 millió dollárt fordít egy olyan, Washingtonnal közös, hatéves kutatási programra, amelynek célja egy lokális rakétapajzs kifejlesztése.
Szöul jobban aggódik. „A rendszer Észak-Koreát és Kínát is ellenünk fogja fordítani. Csak arra jó, hogy egy kíméletlen fegyverkezési versenyt indítson el Ázsiában” – ad hangot félelmeinek Li Jong Szeok, egy szöuli független biztonságpolitikai elemző központ vezető szakértője.
ÜZENET KÍNÁNAK. A Bush-adminisztrációt a jelek szerint egyelőre nem aggasztja ez a lehetőség. Tény és való: Bush kezdeményezése elég egyértelmű üzenet Kínának, hogy utóbbi meg se próbálja kikezdeni az amerikai egyeduralmat a csendes-óceáni térségben. A szavak mögött megbújó indirekt fenyegetés ugyanis a következő: bármilyen fegyverkezési versenyt indítasz is el, mi tovább bírjuk pénzzel. Mindeközben a washingtoni adminisztráció illetékesei azt hangoztatják, hogy a kormányzatnak morális kötelessége minden rendelkezésére álló technológiát bevetni az ártatlan amerikai polgárok védelmében. „Sokkal stabilabb alapokra épülő biztonságra kell törekednünk annál, mint amilyent az a nyomasztó tudat jelent, hogy képesek vagyunk megsemmisíteni mindazokat, akik arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek bennünket” – összegezte álláspontját Bush. Talán így van. Az a vita azonban, hogy mennyire bölcs – ne is beszéljünk arról, hogy mennyire erkölcsös – dolog ez az új rendszer, még évekig folytatódni fog.
