Sport és politika elegáns keveredése: így minősítették annak idején a döntést, amellyel a zürichi székhelyű Labdarúgó Szövetségek Nemzetközi Szövetsége (FIFA) 1996-ban – a futballvilág jókora megdöbbenésére – Dél-Koreának és Japánnak ítélte oda a 2002-es világbajnokság megrendezési jogát. Ázsiában soha nem tartottak még vb-t, és az is most először fordul elő, hogy két ország osztozzék a presztízsen, valamint a kereskedelmi hasznokon.
A FIFA vezérkara, élén az akkor nyolcvanesztendős brazil Joao Havelange-zsal, a döntést békítő gesztusnak szánta, amely majd közelebb hozza egymáshoz a két gazdasági riválist. Hallani lehetett arról, hogy Akihito japán császár esetleg történelmi látogatást tesz Szöulban. Az optimistábbak még abban is reménykedtek, hogy megszűnik a két ország közt régóta fennálló feszültség, amelynek forrása az, hogy Japán 1910 és 1945 között megszállva tartotta Koreát, katonái szexuális szolgáltatásokra kényszerítették a koreai nőket, s Tokió máig nem hajlandó elismerni háborús bűneit a történelemkönyvek lapjain.
Most, néhány héttel a május 31-i szöuli nyitómérkőzés előtt, már világos, hogy a dolgok nem a FIFA számításai szerint alakultak. A játékokra való felkészülés idejében Dél-Korea és Japán szinte folyamatos pengeváltásban volt vélt vagy valós, kisebb és nagyobb sérelmek miatt. Ezenkívül Japán tíz éven belül a harmadik recesszióval küzd, míg Dél-Korea gazdaságilag és kulturálisan egyaránt felemelkedőben van. A dél-koreai kormány és a vállalatok kiváló lehetőséget látnak a vb-ben arra, hogy országukat – éppenséggel Japán rovására – úgy mutassák meg a világnak, mint amely a kontinensen a legfejlettebb kommunikációs infrastruktúrával rendelkezik.
RIVALIZÁLÁS. A társrendezők kölcsönösen mindenben felül akarták múlni egymást, e rivalizálás azonban kárára vált a pénzügyi józanságnak. El akarván kápráztatni a világot, együttesen 8 milliárd dollárt költöttek új stadionokra, infrastrukturális beruházásokra, valamint szervezésre és reklámra. A bírálók szerint mindketten túlzásba estek az extravagáns előkészületekkel, márpedig ezt Japán különösen nem engedhette volna meg magának. A jegyeladásokból a 64 mérkőzés felének otthont adó Japán előreláthatólag 475 millió dollárhoz jut, emellé kap még 100 millió dollárt a FIFA kasszájából, plusz hozzá folynak be a világbajnokság hivatalos szállítóinak szponzori pénzei. Ugyanakkor egyáltalán nem részesül sem a tévéközvetítések jogdíjaiból, sem a globális reklámbevételekből. A vb-hez kapcsolódó gazdasági tevékenység értéke 24 milliárd dollárra tehető, ennek a pénznek a nagy részét azonban már régen elköltötték. A nettó eredmény “biztosan nem lesz negatív, de kisegíteni sem fogja Japánt” – mondja Gary Evans, aki a HSBC Securities megbízásából a játékok várható gazdasági hatását tanulmányozta. Dél-Korea, amely 2,4 milliárd dollárt fordított stadionokra, utakra és szervezésre, a maga részéről a Japánnal megosztott és a labdarúgó szövetségtől érkező pénzeken túl 600 millió dollár idegenforgalmi bevételre számít.
Miközben Japán és Dél-Korea egymásra lövöldöznek, Zürichben a FIFA jelenlegi elnöke, a svájci Joseph Blatter nehéz napokat él: pénzügyi visszaélésekkel éppúgy vádolják őt, mint azzal, hogy szavazatokat vásárolt magának újraválasztásához. A világ 204 labdarúgó szövetségének képviselői május 29-én Szöulban tartják a tisztújító értekezletet, s a szervezők attól tartanak, hogy a vb-t beárnyékolhatja egy botrány. Ez még kínosabb lehet, mint a Salt Lake City-beli téli olimpiával összefüggő 2000-es megvesztegetési ügy.
Ha van valami, amiben a japán és a koreai illetékesek egyetértenek, akkor az éppen az, hogy a zűrökért nagy felelősség terheli a FIFA vezetőit. Havelange még az 1994-es vb után ígérte oda Japánnak a 2002-es játékok megrendezésének jogát. Ám kisvártatva meghátrált, amikor elnöki tisztségét veszélyeztetve látta a társrendezés gondolatát támogató európai FIFA-tagok részéről. Szangu Hiromi, a niigatai városi önkormányzat világbajnokságért felelős promóciós igazgatója, erre gúnyosan csak ennyit mond: “Talán azt hitték, hogy Japánban és Dél-Koreában ugyanazt a nyelvet beszélik.”
BECSAPOTTAN. A japánok előzőleg sok milliárd jent áldoztak most kilencéves profi futballszövetségük és bajnokságuk létrehozására, és labdarúgó legendákat – köztük Pelét – nyertek meg annak érdekében, hogy lobbizzanak számukra a FIFA fórumain a rendezés jogáért. Ezek után becsapva érezték magukat, amikor a szövetség a közös lebonyolítás mellett döntött, s mind a mai napig nem tudtak napirendre térni efölött. A koreai szervezőbizottság elnöke, a korábban a Hyundai konglomerátumnál dolgozó Csung Mong Dzsun viszont arra figyelmeztet, hogy Japánnak nem volna szabad kifejezésre juttatnia a társrendezés felett érzett elégedetlenségét. “Amikor a mostani stádiumban kifogásolják ezt, az olyan, mintha saját magukat köpnék arcon – fogalmaz Csung -, ha így beszélnek, azzal azt érik el, hogy a világ ne tisztelje Koreát és Japánt.”
A társrendezés ötlete valójában nem szükségképpen rossz. Sőt, a jövőben elkerülhetetlennek látszik e megoldás gyakoribb alkalmazása, ha másért nem, azért, mert csak kevés ország engedheti meg magának, hogy egyedül bonyolítson le egy ilyen méretű és komplexitású eseményt. Japán és Dél-Korea esetében az egyik fő probléma az, hogy külön szervezőbizottságokat állítottak fel. Markus Siegler, a Blatter szóvivője már most leszögezi, hogy a következő társrendezésnél “csak egy szervezőbizottság lehet”.
Japán részről hajlamosak kisebb jelentőséget tulajdonítani a konfliktusoknak, mindazonáltal a tokiói futballtisztviselőknek elegük van a koreai szervezőbizottság agresszióiból. “Nehéz volt, és mi voltunk a felnőttebbek” – mondja Kavabucsi Szaburo, a japán profiliga elnöke. Valóban úgy tűnik, hogy a koreaiak nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, amikor borsot törhetnek a másik fél orra alá. A hivatalos szponzorok közé tartozó Korea Telecom, amely az interneten élőben fogja közvetíteni a meccseket, nemrég sajtóközleményben tudatta, hogy “ez nagyszerű lehetőség lesz a társrendezők információs technológiai szintjének összehasonlítására”. Li Szang Csul vezérigazgató szerint vállalata igazi “e-világbajnokságot” rendez egy olyan technológiai környezetben, “amelyhez foghatót sehol máshol nem lehetett még látni a világon”.
REKLÁMÉRTÉK. Csang Il Hjung, a Samsung Electronics alelnöke úgy véli, a high-tech parádé valamennyi koreai exportőr cég márkanevét ragyogóbbá teszi. “Még mindig nagy különbség van a Made in Korea és a Made in Japan között, de a közös rendezés szűkítheti ezt.” Hasonlóan gondolkodnak egy másik szponzornál, a Hyundai Motornál. Az autógyár a vb idején közel 100 millió dollárt fog költeni új modelljeinek reklámozására. “Szeretnénk, ha az esemény megmutatná, milyen óriási változások mentek végbe Koreában és a Hyundai Motornál, különösen ami a gyártmányok és a szolgáltatások minőségét illeti” – mondja Cso Re Szu általános igazgatóhelyettes. Fokozandó a Hyundai márkanév ismertségét, a vállalat saját Hyundai labdarúgótornákat rendez a számára kulcsfontosságú piacokon, így az Egyesült Államokban, Kínában és Európa több országában.
A japán cégek sem tétlenkednek persze. Az elektronikai cikkektől a gyógyászati berendezésekig szinte mindent gyártó Toshiba azon fáradozik, hogy mint az információs technológiai ipar szereplőjére hívja föl magára a figyelmet. Számítógépeket és más eszközöket szállít a világbajnokságnak, s bevetette azt a marketingfegyvert is, hogy a notebookok és a kéziszámítógépek vásárlói között ingyenjegyeket sorsol ki. Egy másik támogató, a fénymásolóiról és nyomtatóiról híres Fuji Xerox saját masináival látta el a vb szervezőit. Hattori Rjudzsi alelnök szerint soha vissza nem térő alkalom kínálkozik most számukra az újabb modellek népszerűsítésére.
A világbajnokságnak nem csupán a hivatalos szponzorok a haszonélvezői. Nincs okuk panaszra a koreai és japán építőipari cégeknek sem, amelyek kivehették a részüket a vb-k történetének legnagyobb stadionépítési lázából. Dél-Korea nyugodtan megtehette volna, hogy egyszerűen csak modernizálja az 1998-as játékokra épített szöuli Olimpiai Stadiont, ám ehelyett 185 millió dollárért megépült a fővárosban a Világbajnokság Stadion. Hasonló létesítménnyel gazdagodott a korábban inkább üdülőhelyként ismert Dzsedzsu szigete is, annak ellenére, hogy a szervezőknek egyelőre fogalmuk sincs, mire használják majd a stadiont a vb után.
TÚLMÉRETEZVE. Ugyanígy a japán stadionépítéseket sincs nagyon mivel igazolni. A szigetország északi részén fekvő Niigata városban – amely a kormányzó Liberális Demokrata Párt egyik bástyája – 230 millió dollárt áldoztak egy új stadionra úgy, hogy a beruházást felerészben az önkormányzat által kibocsátott kötvényekből finanszírozták. Helyi tisztviselők azt tervezik, hogy a világbajnokság után majd rögbimeccseket és koncerteket rendeznek a létesítményben, a 40 ezer férőhelyet azonban nehéz lesz megtölteni. Politikusok szerint a nagyszabású projektek megengedhetők, elvégre munkahelyeket teremtenek. A baj csak az, hogy a vb-től várható bevételek nagy részét már előre elköltötték, Japán viszont még sokáig recesszióban marad a június 30-i döntő után is.
Az állami tulajdonú Korean Development Institute úgy becsüli, hogy a világbajnokság 4,7 milliárd dollárral növeli a gazdaságot, ami a GDP 1 százalékának felel meg. E számot azonban még szöuli kormánytisztviselők is kétségbe vonják. Dzsin Njum miniszterelnök-helyettes szerint a tét inkább “Korea imázsának erősítése”. Kérdés viszont, lesz-e tényleges nettó gazdasági haszon. Franklin Poon, az ABN Amro hongkongi elemzője szerint nem. Állítja: a vb “drága mulatság, amely hosszabb távon semmilyen hasznot nem hoz”.
Alkalmasint hibáztak a FIFA tisztségviselői is, amikor nem mérték föl rendesen az életszínvonalbeli különbségeket a gazdag Japán és a kevésbé gazdag Dél-Korea között. A hivatalos jegyárak 130 dollárnál kezdődnek, de aki ott akar lenni a döntőn, annak 650 dollárt kell fizetnie. Japánban, ahol az emberek az évek óta tartó recesszió dacára is jól el vannak eresztve, már mind a 32 meccsre elfogytak a jegyek, Dél-Koreában viszont még 23 százalékuk vevőre vár.
Mindkét rendező ország nehezményezi, hogy a FIFA a bevételek dolgában enyhén szólva nem mutat nagyvonalúságot. A szervezőbizottságok 100-100 millió dollárt kapnak, maga a FIFA viszont több mint 1 milliárd dollárt tart meg magának. Blatter és a szövetség persze egy tekintetben könnyű célpont, mivel elképesztő hatalmuk van a tévétársaságok, a multinacionális vállalatok és a kormányok fölött. A világon körülbelül 250 millió ember futballozik. E tábor és a játékok iránt világszerte megnyilvánuló érdeklődés a vb-t kitüntetetten fontos üzleti lehetőséggé teszi olyan társaságok számára, mint az Adidas, a Budweiser, a Hyundai Motor vagy a Coca-Cola.
PAZAR VENDÉGLÁTÁS. Egy hónap alatt “30-40 milliárd szempár” látja majd a vb-t – érzékelteti az esemény jelentőségét Szaszaki Tomohiko, a Toshiba alelnöke. Ott van azután a játékok puszta megrendezésével járó presztízs. Ez magyarázza, hogy a FIFA delegátusai első osztályon repülnek, és a világon mindenhol pazar vendéglátást élveznek, gyakran a vb-t rendezni kívánó országok költségére.
Kevéssé meglepő, hogy a FIFA egyre nagyobb pénzeket kasszíroz. A televíziós jogdíjak értéke 900 millió dollár körül van, s noha a szövetség álláspontja szerint a globális szponzorok által fizetett összegek nagysága nem hozható nyilvánosságra, bizonyos forrásokból tudni lehet, hogy a szervezet minden egyes támogatótól 40 millió dollárt kap egy négyéves szerződésért, amelynek alapján ez a társaság saját márkanevét és termékeit reklámozhatja a világbajnokságon és más futballsorozatokon.
Amilyen nagy esemény a vb a FIFA és a szponzorok számára, olyan kevéssé alkalmas másfelől a diplomáciai feszültségek enyhítésére. Japán és koreai előadók márciusban kiadták a játékok hivatalos dalát, Let’s Get Together Now címen. Az első hetek eladási mutatói fényében a lemez kereskedelmi kudarc. A FIFA talán veszi az üzenetet: béke, szeretet és foci vb nem feltétlenül férnek össze egymással.
