Véget ért a hosszú forró nyár. A piacokon az uborkaszezon ismét elmaradt, Európában tombol az adósságválság, amelynek hullámai elérték Spanyolországot és Olaszországot is. A periféria országaiban egyre feszültebb a helyzet, az európai döntéshozók bénultan szemlélik az eseményeket. A tehetetlen vergõdést látva jogosan vetõdik fel a kérdés: van-e kiút a válságból, vagy a valutaunió megállíthatatlanul rohan a szakadék felé.
Az európai döntéshozók az elmúlt idõszakot a folyamatos válságkezelés jegyében töltötték; egymást érik a rendkívüli találkozók, éjszakába nyúló tanácskozások, vasárnap hajnali döntések, nagy elõrelépésekrõl szóló sajtótájékoztatók. A piaci folyamatok azonban azt jelzik, hogy mindez nem elég. A döntéseket mindig hosszú huzavonák, politikai csatározások, késlekedés elõzte meg, de a legnagyobb baj az, hogy egészen eddig leginkább eseti jellegû megoldásokról beszélhetünk, egyik intézkedés, egyik eszköz sem képes átfogóan megnyugtatóan megoldani a problémát.
Csomagok egymás után
Ha a görögök bajba kerültek, kaptak egy csomagot (aztán még egyet), ha a portugálok, akkor õk is, ha az olasz és spanyol hozamok túlzott mértékben emelkednek, az Európai Központi Bank (EKB) vesz ebbõl is egy kicsit, abból is egy kicsit. Az unió pénzügyi stabilitási eszközének (EFSF) méretezése egyértelmûvé teszi, hogy azt gyakorlatilag az ír-görög-portugál hármasra találták ki, és bár döntés született az alap forrásainak megemelésérõl, Olaszország és Spanyolország már nem fér bele a büdzsébe.
Amikor úgy tûnhet, hogy egy probléma kipipálva, a piac azonnal újabb célpontot keres, hisz továbbra sem érzi úgy, biztos lehet abban, hogy ha egy ország bajba kerül, képes lesz törleszteni lejáró adósságát, vagy lesz valaki, aki helytáll helyette.
Nagy-Britannia esetében – amely szintén súlyos adósságot görget maga elõtt – ez utóbbi kérdés fel sem vetõdik. Igaz, a britek nem euróval fizetnek. A brit jegybank fontban végsõ hitelezõként mûködik, vagyis annyi pénzt bocsát ki, amennyire szükség van. Ez pedig implicit garanciát jelent a hitelezõknek. Az euró azonban egy pénz, állam nélkül. Az euróval fizetõ országok olyan devizában bocsátanak ki adósságot, amelyet nem képesek teljes egészében ellenõrzésük alatt tartani, hiszen az egyes tagországok jegybankjai euróban nem végsõ hitelezõk – ezzel a privilégiummal az EKB rendelkezik.
Egy komoly bizalmi válságról van tehát szó. Megszüntetéséhez ad hoc intézkedések nem elegendõek.
A politikusok részérõl mindeközben mégis továbbra is azt halljuk, hogy az országoknak elõször ki kell igazítani, csökkenteni kell a költségvetési hiányt és az adósságot, és csak azután lehet segítséget várni, ha a saját háza táját már mindenki rendbe tette. Jogos a felvetés: esernyõre sem akkor van szükség, ha már elvonult a vihar…
Nem kérdés, hogy a hiányt és az adósságot a legtöbb monetáris uniós országban jelentõsen mérsékelni kell, ez azonban idõt – sok esetben akár évtizedeket – vehet igénybe. Az elõbb megszorítunk, aztán kaphatunk segítséget hozzáállás nem célravezetõ. Görögország esetében láttuk, hogy fizetõképességi problémák esetén a fiskális megszorítások csak súlyosbítják a helyzetet, mélyítik a recessziót, és egy ördögi kört indítanak el, ahonnan nincs kiút.
Ráadásul az adósságot folyamatosan finanszírozni kell (a kiigazítási programok alatt is), és olyan hozam mellett, amit az adott ország költségvetése „elbír”. Ehhez minimális követelményként természetesen szükség van egy hiteles gazdasági programra, a hitelezõknek pedig biztosnak kell lenniük abban, hogy megkapják, ami nekik jár.
Akadémiai körökben több lehetõséget is felvetnek a probléma megoldására: a közös európai kötvénytõl kezdve az EKB vagy az EFSF korlátlan állampapír-vásárlásáig (utóbbit akár úgy, hogy az EKB refinanszírozza az alapot), vagy a teljes monetáris uniós adósság garanciáját az EKB, vagy az EFSF által. Technikailag mindegyik megoldás viszonylag egyszerûnek látszik, és elméletileg megszüntetné a bizalmi válságot, ezt követõen pedig mód nyílhatna a további problémák megoldására úgy, hogy nem lebeg folyamatosan a tagállamok feje felett a piaci pánik, a fertõzés veszélye.
eurókötvény
Az eurókötvény egy olyan kötvény lenne, amely mögött a tagállamok közös felelõsségvállalása áll (joint and several liability). Egy ilyen módon strukturált kötvény mögött az összes tagállam garanciája áll, vagyis ha például Olaszország nem képes helytállni, a hitelezõk akár Szlovákiától is követelhetik a tartozást. A gyakorlatban az egyes országok a lejáró állampapírjaik helyett automatikusan a közös kötvényt bocsátanák ki. Egyes elképzelések szerint a teljes adósság, míg mások szerint egy bizonyos – például 60%-os – limit erejéig.
A való világ azonban másként mûködik. Legalábbis Európában. Láthatjuk, hogy minden hasonló felvetést a politikai vezetõk vagy az EKB heves tiltakozása kísér, vagyis egy papíron logikus és kivitelezhetõnek tûnõ ötlet a gyakorlatban a politikai és jogi buktatókon azonnal megfeneklik.
A közös kötvény példájánál maradva: a kötvény hozama elméletileg a tagállamok állampapírhozamainak súlyozott átlaga közelében kellene lennie, vagyis a „gyenge” országok – amennyiben él a 60%-os limit – adósságuk 60%-át a jelenleginél alacsonyabb hozam mellett finanszírozhatnák.
Az éremnek azonban van egy másik oldala is: ha a közös kötvény a „gyengék” számára alacsonyabb költségû forrás, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy az „erõsek” – elsõsorban Németország – számára drágább lesz a finanszírozás.
Lavinaveszély
A német állampolgárok már jelenleg is úgy érzik, hogy a felelõtlen déliek számláját nekik kell állniuk, Merkel kancellár asszonyról pedig nem a görög vagy portugál választók mondanak ítéletet, hanem a németek. (Bár valószínûleg elõbbi esetben sem lennének sokkal nagyobb esélyei). Nem véletlen, hogy a nagy tagállamok politikusai mereven elutasítanak minden hasonló felvetést, és kórusban követelik, hogy a bajban lévõk a segítség fejében drasztikus költségvetési kiigazítást hajtsanak végre – az ilyen nyilatkozatok egyértelmûen befele, saját választóiknak szólnak, a probléma megoldását azonban a legkevésbé sem segítik.
Az EFSM (Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus), illetve az ezt felváltó ESM (Európai Stabilitási Mechanizmus) sem alkalmas jelenlegi formájában a probléma átfogó kezelésére, hiszen nem Olaszország, Spanyolország vagy éppen Franciaország méretére tervezték. Ha pedig a rendszerbõl „kiesnek” tagok, végül csak a magország (Németország) marad, amely egyedül nyilvánvalóan nem képes állni a „számlát”. 3000 milliárd eurója csak az Európai Központi Banknak van.
Ha tehát azok az államok, amelyek még képesek lennének megmenteni a többieket nem hajlandóak erre, az EKB kimenthetné a bajba jutott országokat. A közös európai jegybank azonban mélyen megosztott a kérdésben, gondoljunk csak arra, hogy mennyit hezitált, mielõtt rászánta magát a periféria kötvényeinek közvetlen vásárlására. Végül rászánta, a gond azonban az, hogy nincs egyértelmû szabály, a piac nem lehet biztos abban, hogy a jövõben is ott áll majd az EKB. (Az olasz és a spanyol hozamok alakulása pontosan tükrözi ezt: a közös európai jegybank vásárlásaival átmenetileg sikerült 5% környékére leszorítani a tízéves hozamot, ami azonban az elmúlt napokban újra 6% felé vette az irányt; a bizalmi válság tehát fennmaradt.) Át kellene tehát alakítani a szabályokat, de ahogy a közös kötvénynél, úgy az EKB vagy az ESM nagyobb szerepvállalása esetében is egyelõre nagyon távol vagyunk a konszenzustól.
A helyzet pedig súlyos, hisz Olaszország esetében is láttuk: a lavinát akár banális dolgok is elindíthatják, és nem tudhatjuk, hogy mi lesz a következõ szikra.
Vitathatatlan, hogy az európai országoknak szinte kivétel nélkül komoly erõfeszítéseket kell tenniük adósságpályájuk fenntarthatóvá tételéhez, de ez csak akkor lehetséges, ha az országok képesek normálisan mûködni és elfogadható feltételek mellett finanszírozni magukat. A magállamok „öngyilkos” megszorításokra vonatkozó követelései sehova sem vezetnek. Elsõ lépésként a bizalmi válságot kell megszüntetni, biztosítani kell az adósságok finanszírozását vállalható hozamok mellett, és meg kell akadályozni a fertõzést, a krízis átgyûrûzését újabb és újabb gazdaságokra. Annak az intézményrendszernek a kialakítása, amely biztosítja, hogy hasonló krízis a jövõben ne fordulhasson elõ, csak a második lépés. Ahhoz azonban, hogy az euró fennmaradjon, elõbb-utóbb ezt a második lépést is meg kell lépni: el kell mozdulni ha nem is a politikai unió, de a fiskális unió irányába.
Látjuk, hogy Németország a közös piacot szereti, a közös kockázatvállalást viszont már kevésbé, a monetáris unió minden tagjának meg kell azonban értenie: egymáshoz vannak láncolva, és csak az együtt sírunk, együtt nevetünk játék mûködik. Lehet találgatni, hogy a döntéshozók nem értik a problémát, vagy értik, de nem hajlandóak megtenni a szükséges lépéseket, ez azonban a végeredmény szempontjából lényegtelen. A tagországoknak két lehetõségük van: vagy hajlandóak szuverenitásukból tovább engedni, vagy az euróövezet nem lesz életképes hosszabb távon.
Utószó: Euró – a befejezetlen projekt
A közös európai pénz gondolata évszázadokra nyúlik vissza. Pogyebrád György cseh király már a 15. században felvetette egy európai föderáció és egy közös pénz megteremtését, aminek célja egy törökök elleni európai sereg finanszírozása volt. Késõbb Napóleon érvelt a közös pénz bevezetése mellett.
Körülbelül másfél évszázad elteltével, az 1950-60-as években Jacques Rueff francia közgazdász „lobbizott” a közös pénz érdekében, majd 1971-ben megszületett a Werner-jelentés. Amely aztán egy fiók mélyén végezte, többek között azért, mert nem csak monetáris integrációról beszélt, hanem ennél tovább ment.
Közel 20 év múlva a Delors Bizottság jelentése hasonlóan a Werner-tervhez három lépcsõben javasolta a monetáris unió létrehozatalát, és tanulva elõdje hibájából gondosan kihagyott minden olyan javaslatot, amely a mélyebb fiskális vagy politikai integrációra vonatkozott. Ez politikailag jó húzásnak bizonyult, ma azonban már látjuk, hogy súlyos árat fizetett érte Európa. Mindazonáltal a Delors-jelentés is jó eséllyel a fiókban végezte volna, ha nem 1988-ban készül. 1989-ben azonban leomlott a Fal. Az újraegyesítéssel Németország integrálása Európába sürgetõbbé vált, mint valaha, az EU mélyítése pedig – amelynek következõ fázisa a monetáris unió volt -, logikus útnak mutatkozott a cél eléréséhez. Az európai országok tehát 1989-ben alig egy hónappal a berlini fal leomlását és a német újraegyesítés bejelentését követõen meghozták a döntést a közös pénz bevezetésérõl.
A fentiekbõl is nyilvánvaló, hogy az euró egy politikai projekt. Ez pontosan tükrözõdik abban is, hogy végül hogyan alakult ki azon országok névsora, amelyek beléphettek a klubba. Adva volt Németország és Franciaország. Mellettük jogos aspiránsok voltak azok a kisebb államok, amelyek bizonyságot tettek stabilitásukról és fegyelmezettségükrõl. Ilyen ország volt többek között Luxemburg, amely azonban monetáris uniót alkotott Belgiummal, mindkét országban a belga frank volt a fizetõeszköz. Vagyis ha Luxemburg kvalifikál, Belgiumot sem lehet kihagyni. De ha a magas adósságállományú Belgiumot beveszik a csapatba, akkor nincs jogalap a déli országok kirekesztésére. A döntés tehát megszületett: Spanyolország, Portugália, Olaszország, illetve Írország is tagjává vált az elit klubnak, majd követte õket Görögország. A következmények ismertek…
Mindemellett az euró egy befejezetlen projekt, hisz a jelenlegi válságnál semmi sem bizonyítja jobban: a monetáris unió nem mûködõképes, ha nem társul fiskális és politikai unióval. Henry Kissinger igen frappánsan fogalmazta meg az alapproblémát: „Nem tudom, kit tárcsázzak, ha Európával akarok beszélni.” A krízis kódolva volt, most pedig a kezdetektõl jelenlévõ gyengeségek gátolják meg azt, hogy megfelelõen és hatékonyan kezelni lehessen a válságot.
