Egy éve, hogy 93 éves korában, teljes szelleimi frissességében az örök vadászmezőkre költözött André Kostolany, és bizonyára ott is gyümölcsöző tranzakciókat köt, ha van arrafelé hozzá méltó tőzsde. Örökül pedig ránk hagyta a most magyarul is megjelent Tőzsdepszichológia című könyvét mindazok okulására, akik e nemes intézmény közvetítésével akarják haszon reményében pénzüket kockáztatni. A jámbor olvasó netán azt hihetné, hogy ezekből az elmés elbeszélésekből megtudhatja e hírneves tőzsdejátékos sikereinek titkát. Nos, akkor alaposan téved, mint az is, aki előző könyvéből, az Egy spekuláns bölcsességéből (Figyelő, 2000/4. szám) szerette volna e rendhagyó, kalandos életút rejtélyét megfejteni. Nincs ugyanis mindezekben valamilyen feltárható talány. E csalódásért viszont bőséges kárpótlást nyújtanak az e kötetben szereplő “kávéházi előadások”, vagy inkább sziporkázó csevegések, amelyek egy szakavatott tőzsdejátékos dús tapasztalataival és józan tanácsaival ismerteti meg a börze szövevényes világában eligazodni szándékozókat. Mert mint mondja: “Életből vett történeteimnek, spekulánsokról, játékosokról és más dörzsölt fickókról szóló visszaemlékezéseimnek mindig közük van a tőzsdéhez. Ez az életem!”
KATALIZÁTOR. A tőzsdének, illetve a spekulánsoknak, a gazdaság ezen élősködőinek megvan a speciális szerepük a magánvállalkozásokban, a liberális kapitalizmusban – állítja. Mert hol lenne a vasút, az autó, a számítógép és a többi forradalmi vállalkozás, ha a tőzsdei spekuláció nem szállította volna az ehhez szükséges milliárdokat. Még ha mindebben van is némi túlzás, az aligha vonható kétségbe, hogy “a tőzsde színes világ, egyfajta dzsungel, ahol a profik között állandó harc dúl. Az erősebb megeszi a gyengébbet és jaj a legyőzötteknek!”
Egyébiránt a spekuláns megnevezést Kostolany szerint csak kevesen érdemlik ki: spekulánsnak ugyanis “születni kell, ez nem polgári foglalkozás, inkább elhivatottság”. Aki ezt a “szakmát” választja, “mérlegelnie kell a dolgok pró és kontra oldalait, levonva belőlük a következtetéseket, és az összefüggéseket kellő pillanatban felismerve, ennek megfelelően cselekedni: venni vagy eladni. Röviden szólva: nem kell sokat tudnia, azonban mindent meg kell értenie, tehát legfőképpen gondolkodnia kell”. De szükség van még intuícióra, improvizációra. És idézi Einstein mondását: a fantázia fontosabb, mint a tudás.
Ez az eszmefuttatás talán magyarázatot ad arra (is), hogy a jeles tőzsderóka – akit némely “jóakarói” iskolázatlan sarlatánnak neveztek – nem hisz a tőzsdepszichológiában, mint valamilyen sajátos tudományos diszciplínában. “Egyáltalán nem lenne szabad tőzsdepszichológiáról beszélni, mert a tőzsde maga a pszichológia. Ezért nem meghökkentő a kijelentése: “Aki a tőzsdei árfolyamokat vagy tendenciákat ťtudományosŤ módszerrel akarja előre jelezni, az vagy sarlatán, vagy ostoba, vagy mindkettő egyszerre. Még a legtapasztaltabb, minden hájjal megkent spekuláns is tévedhet.” “Méghozzá gyakran kell tévednie, hogy a szükséges tapasztalatokat megszerezze.”
ÓVATOSAN. Ezek után az sem okozhat meglepetést, hogy elismeri ugyan a modern számítógéprendszerek számos előnyét, legfőképpen mint az információhoz jutás, a gyors és megbízható adatszolgáltatás eszközét, de óv jelentőségük túlbecsülésétől. A magyarázat nagyon egyszerű: “Az elektronikus rendszerek csak azt képesek feldolgozni, amivel megetetik őket. Ha hülyeségeket táplálnak be, hülyeség is jön ki belőle. A számítógép nem képes a jövőbe látni és a befektetők helyett gondolkodni.” Csak ennyi!
Végül is mit tanulhatunk ettől a kozmopolita spekulánstól, aki 70 évig járt-kelt a világ tőzsdéin, de tőzsdei tippeket sohasem adott, és tiltakozik a megtisztelő és tévedhetetlenséget sugalló tőzsdeguru titulus ellen? Kiváltképpen azt a meggyőződését, hogy hallgatói, olvasói – és talán követői is – megtanulnak gondolkodni, elemezni, és alkalmasint azt is: “nagy pénzt a tőzsdén” csak hosszú távon képes az ember csinálni. Ez a kellemes, szellemes előadássorozat joggal ajánlható azoknak, akik már tőzsdéztek és akik még csak ezután fognak. –
