Párhuzamosan az Európai Unió belső reformjaiinak szentelt kormányközi konferenciával, a tagállamok és a közösségi intézmények szemlátomást mind jobban belemelegednek egy másik, az integráció távolabbi jövőjéről szóló vitába is. A két folyamat látszólag független egymástól, legalábbis ezt próbálják elhitetni azok, akik nem akarnak további akadályokat gördíteni az amúgy is rendkívül bonyolult intézményi alkudozás útjába.
NAGYOK ÉS KICSIK. A valóság ezzel szemben az, hogy a tagországok szeme előtt már a következő kormányközi konferencia napirendjére tartozó stratégiai kérdések lebegnek, amikor olyan, a külső szemlélő számára talán egyszerűnek tűnő feladványt próbálnak megoldani, hogy a bővítést követően hány tagja legyen az Európai Bizottságnak. Ezt a feltételezést látszott alátámasztani az állam- és kormányfők nemrég Biarritzban megtartott informális találkozója, amelyről a legtöbb beszámoló azt ugratta ki, hogy az unió – éppen a “komisszárok” ügyében – nagy és kis országokra szakadt.
Az öt “nagy” (Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia és Spanyolország) a Nizza főpróbájának szánt biarritzi randevún, olykor a burkolt zsarolástól sem visszariadva, erőteljes nyomást gyakorolt a másik tíz tagállamra, hogy azok egyezzenek bele a végrehajtó testület létszámának limitálásába, magyarán adják fel azt a követelésüket, hogy a jövőben minden országból egy ember üljön a brüsszeli bizottságban. Az ötök cserébe lemondanának jelenlegi két biztosuk közül az egyikről, sőt az egyenlő rotáció elve alapján még azzal is kiegyeznének, hogy ideiglenesen egyáltalán ne legyen képviselőjük a testületben. A hivatalos magyarázat szerint “az egy ország, egy bizottsági tag” rendszerrel a testület a később akár 28 tagúvá váló unióban nem lenne képes hatékonyan működni. S ebben – valljuk meg – van némi igazság. De sokak gyanúja szerint a nagyvonalúság mögött inkább az a szándék húzódik meg, hogy a döntéshozatal súlypontja a jövőben a nemzetek feletti intézményekről a kormányok közötti együttműködés terepének számító miniszteri tanácsba tevődjön át.
E logika szerint a nagyok nyugodtan tehetnek nagylelkű ajánlatot a bizottság összetételének kérdésében, ha egyszer az integrációs együttműködés jövőbeni modelljében úgyis kisebb szerepet szánnak a végrehajtó testületnek. Ráadásul cserébe joggal várják el azt, hogy egy másik témában, ahol szintén a nemzeti befolyás a tét, a döntéshozatalnál a szavazati arányok a nagyobb népességgel rendelkező államok javára módosuljanak. És ezzel el is érkeztünk az unió jövőjéről szóló vitához, amely a felszínen egyelőre jobbára intellektuális elmélkedések szintjén folyik, de mint a fenti példa is mutatja, már az intézményi reformok kérdésében is orientálja a tagállamok álláspontját.
Jacques Chirac francia köztársasági elnök emlékezetes berlini beszédében ritka stílusbravúrt mutatott be: úgy ismertette az unió jövőjéről alkotott nézeteit, hogy közben meg sem említette a közösségi jog “őrangyalát”, az Európai Bizottságot. Chirac víziójában a közösségi, ha úgy tetszik föderális együttműködési modell helyett a kormányok közötti alkudozásra alapozott szisztéma az uralkodó. Ezt a megközelítést utasította el olyan szenvedélyesen utóbb az Európai Parlament előtt mondott beszédében Romano Prodi, az Európai Bizottság feje és mások is, akik szerint az uniót egyebek mellett éppen az különbözteti meg az ENSZ-től vagy az EBESZ-től, hogy a közös érdekeket artikuláló nemzetek feletti intézményei vannak.
Igazságtalan állítás lenne azonban az, hogy kizárólag az unió néhány nagyobb tagországa látja a kormányközi együttműködés erősítésében a jövőt. Elég az euróra – a nemzeti szuverenitás elvesztésével kapcsolatos félelmek miatt – nemmel voksoló Dániára gondolni. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy a jellegüknél fogva semleges közösségi intézmények gátolják leginkább a nemzeti érdekek túlzott előtérbe állítását. Az Európai Bizottság ezért elsősorban a kis államok természetes szövetségesének számít, amelyek abban érdekeltek, hogy Brüsszel szerepe se rövidebb, se hosszabb távon ne gyengüljön az európai integrációban.
KULCSSZEREPBEN. Mindez olykor nem zárja ki, hogy az egyébként Brüsszel féken tartását szorgalmazó tagállamok is az Európai Bizottságban találjanak szövetségest, mihelyt érdekeik úgy kívánják. Jellemző példa a kormányközi konferencián tárgyalt négy nagy téma egyike, a szorosabb vagy fokozott együttműködés papíron már létező mechanizmusának módosítása, amely a tagállamok egy-egy csoportja számára megkönnyítené az integráció elmélyítését. Biarritz egyik biztató fejleményeként a tizenötök a köztük lévő korábbi éles ellentétekre rácáfolva meglehetősen közel jutottak a kompromisszumhoz, amely amellett, hogy lazítaná az ilyen unión belüli koalíciók létrehozásának szabályait, elegendő biztosítékot adna a kimaradók számára, hogy nem válnak egyszer és mindenkorra másodosztályú tagokká a közösségben. Ennek garantálásában pedig a körvonalazódó alku szerint kulcsszerep juthat Brüsszelnek. –
A szerző lapunk brüsszeli tudósítója.
