Néhány óra múlva megkezdődik az Európai iUnió két napig tartó csúcsértekezlete Helsinkiben. A címben megjelölt francia úr gyógyszerész és pszichiáter volt. Ő dolgozta ki a róla elnevezett, önmeggyőzésen alapuló gyógymódot. (Fel-alá járva mondogatni: “Nem fáj a fejem. Nem fáj a fejem”. Vagy: “2003 januárjában EU-tag leszek. 2003 januárjában EU-tag leszek”.)
Komolyra fordítva a szót, a hivatalos álláspont érzelmileg érthető és nem is kifogásolható módon az, hogy a fentebb talán méltatlan iróniával említett félmondat nem a vágyak, hanem a realitások birodalmába tartozik.
KOSZOVÓ-EFFEKTUS. Helsinki küszöbén a tények beszélnek. A csatlakozásra várók legesélyesebb csoportjával szomszédos országokban (Ausztria, Németország) elsősorban a környezet és a munkahely féltése miatt növekedett a kormányokra nehezedő nyomás a keleti kiterjesztés hűvösebb kezelése érdekében. Ez pedig megerősíti az EU (eddigi juttatásaikat féltő) déli tagállamainak ellenállását.
Nehezíti a hattagú első csoport helyzetét az is, hogy a koszovói sokk politikai hatására az EU további hat, többségében balti és balkáni országgal kezd (igaz, még távolabbi és még ködösebb időhatárral) tárgyalásokat. Ugyancsak Koszovó következménye, hogy határozottabban előtérbe került az unió önálló katonai ütőképességének létrehozására irányuló igény. Ennek nincs ugyan közvetlen kapcsolata a kiterjesztés ügyével, ám (Helsinkiben inkább, mint az eddigi EU-csúcsokon) erőteljesen leköti majd a tagállamok politikai energiáit.
Mindez azt jelenti, hogy az előszobában fel-alá járók hiába ismételgetik a régholt francia gyógyszerész formuláit. Helsinkiben a közösség vezetői arra fognak kényszerülni, hogy erőfeszítéseiket elsősorban a hallatlanul bonyolult belső reformokra, másodsorban pedig az EU katonai szervezetének legalább deklaratív létrehozására összpontosítsák.
Mint Woody Allen mondotta: “Jósolni mindig veszélyes, különösen ha jövőbeni eseményről van szó”. Mégis meg lehet kockáztatni: Helsinki mindenekelőtt egy új kormányközi konferencia (angol rövidítése IGC) létrehozásáról dönt majd. Ez a 2000. év kora tavaszán kezdődne, és decemberre kellene tető alá hoznia egy új, megreformált EU-szerződést. (Az előző, az 1997-ben Amszterdamban aláírt szerződéssel végződött IGC azonban két évig tartott, de így sem tudta minden kitűzött célját teljesíteni.)
A most esedékes konferencia bonyolultabb helyzetben kezdené munkáját, mint a legutóbbi. Meg kellene változtatnia a nagy politikai döntéseket továbbra is magának fenntartó miniszterek tanácsának működési elveit. Itt a tizenöt tagállam kormányfője ül az asztalnál, ez tehát a (megmaradt) nemzeti szuverenitás érvényesítésének színtere. A résztvevőknek huszonöt döntő kérdésben van ma vétójoguk. Ezt radikálisan csökkenteni kellene, hiszen 15 helyett 27 potenciális vétózóval a tanács már végképp működésképtelen lenne. Át kell térni tehát a minősített többség kiterjesztésére.
Mindehhez meg kell változtatni a miniszterek tanácsában a szavazatok jelenleg a kis tagállamok számára kedvező súlyozását. Az összesen 87 szavazat közül a németek, angolok, franciák és olaszok 10-10-el rendelkeznek, Spanyolország 8-cal. Négy, nagyjából magyarországnyi lakosságú ország pedig 5-5 szavazattal. Így a valamivel kevesebb mint tízmilliós Portugáliának feleannyi szavazata van, mint a 82 milliós Németországnak. (Van még hat, 2-4 szavazatos tagállam.) A sorban álló tizenkét ország többsége (a mai elosztás szerint 8 szavazatra jogosuló lengyelek kivételével) a 2-5 szavazatos kategóriába esne. Az eddigi súlyozás elveinek megtartása mellett az öt meghatározó uniós hatalmat vagy “felfalnák” a kicsik szavazatai, vagy – ami valószínűbb – az érdekellentétek miatt határozatképtelenségre ítélnék a tanácsot (sőt, magát az uniót).
TÚSZUL EJTETT BŐVÍTÉS? Ezért a 15 mostani résztvevő mindegyike, élükön a nagy EU-hatalmakkal, többfrontos, hosszú és kemény csatát vív majd a vétójog és a szavazati súlyelosztás ügyében. Brüsszel ma úgy véli, hogy e reform előzetes végrehajtása nélkül az EU nem szánhatja rá magát a tényleges keleti bővítésre. Joggal (de hiába) figyelmeztetett Horst Köhler, az EBRD elnöke arra, hogy ez a szemlélet “a közösség belső reformjának túszává teszi a kiterjesztést”, s ezért a működés megreformálását a tényleges bővítéssel párhuzamosan kellene végrehajtani. Annál is inkább, mert a csoportos, blokkszerű felvétel elve látnivalóan háttérbe szorul a “jöjjön a legérettebb”, tehát a hajlékony szelektivitás elvével szemben.
E pillanatban semmi jel nem mutat arra, hogy a belső reform “túszejtő” funkcióját a szervezeti és politikai időnyerésben érdekelt unió feladná. Elégedettek lehetünk, ha Helsinkiben a konferencia 48 órája alatt néhány biztató általánosság kihallatszik a várószobába. –
