Szemkápráztató árhinta – akár 30-70 százalékos drágulás, majd az azt követő zuhanás – jellemzi az agrárpiacot, fölösleg és hiány váltja egymást. Az illetékesek szélmalomharcot vívnak a spontán piaci hatásokkal, mert erőtlen a termelés és a feldolgozás kapcsolódása: az integráció. Kellőképpen le is járatták ezt az egyébként is homályos kifejezést, amelyre hivatkozva nagy pénzek cseréltek gazdát.
Felizzottak például az indulatok, amikor kiderült: a HajdúBÉT Rt. nemrég az 50 milliárd forintos tőkepótló hitelcsomag közel hetedrészét elérő kedvezményes kölcsönt kap, részben azon az alapon, hogy integrátori tevékenységet végez. A társaság a sikerrel megpályázott tőkepótló hitel felvételéről hamarosan egy erre a célra alakult banki konzorciummal ír alá szerződést. A HajdúBÉT, mint a baromfiipar piacvezető cége, 120 ezer tonnás tavalyi termelésének 75 százalékát integrációban állította elő. Csaknem 6 ezer család, 30 ezer ember munkáját fogja össze.
A hitel 5 éves futamidejéhez igazodva a HajdúBÉT termeltetési szerződést kötött a beszállító termelőkkel. Szűcs Sándor vezérigazgató a Figyelőnek elmondta: szükség van a pénzre, hiszen az integráció fenntartásának nagy a forrásigénye. A társaság előlegbe adja a termelőknek a naposbaromfit, a takarmányt, a gyógyszert, s a teljes technológiát. A libánál 6, a pulykánál 5, a csirkénél 3 hónap múlva, a leadáskor számolnak el, vonják le az árból a költségeket. Az ehhez szükséges 35 milliárd forint 60 százalékát hitelből kell finanszírozni. A cég valóban nagy – ismeri el a vezérigazgató -, de ahhoz, hogy az uniós csatlakozás után is helytállhasson, szükség van ekkora méretre. A kereskedelmi láncok még így is kemény feltételeket diktálnak a HajdúBÉT-nek. Azt azonban Szűcs Sándor visszautasította, hogy a termeltetési szerződések megkötésekor gazdasági erőfölényüket saját nyereségük egyoldalú növelésére használnák ki.
A cég 3-4 százalékos árbevétel-arányos nyereséget ér el; tavaly 45 milliárd forint forgalom mellett 1,7 milliárd volt az eredménye. A vállalat az idei évet nagyon rossznak tartja a baromfiipar szempontjából: a gabonaár-robbanás miatt megnőttek a költségek, ezért nem tud többet fizetni a termelőknek.
El is kellene már felejteni a „termelési integráció” kifejezést – állítja Piros László, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének főtitkára. Az előítélet miatt is, inkább az iparban használatos „beszállítói rendszer” elnevezést javasolja, bár az agrártámogatási szisztéma nem a beszállítást, hanem magát az integrációt segíti, azaz nem kötődik a tényleges termékpályához. A címzett támogatáshoz csak az integrált termelésről szóló szerződéseket kell mellékelni, de az így előállított termék értékesítési megállapodását már nem kell bemutatni. A mezőgazdaság a termékpályákon belüli szoros vertikális kapcsolat, hosszú távú értékesítési szerződések nélkül – figyelmeztet a főtitkár – nem tud talpra állni, nem lehet megszervezni a munkát, a piacot. Szerinte az állami támogatási rendszeren belül itt a már máshol is bevált szerződéses felárat kellene alkalmazni. Az integrációk kiépítésének, működtetésének is ára van, nem is említve az előállított áru értékesítési kockázatát, amelyet az államnak téríteni kellene a piaci, termelési információkért cserébe. Kérdés, mennyit és kinek érdemes fizetni a költségvetés zsebéből a hatékony integrációkért.
A tőkepótló hitel Piros László szerint egyébként a legjobb szándék ellenére sem segíti a stabil szerződéses kapocs kialakulását. Az efféle kölcsönhöz csatolt üzleti tervnek nem kötelező része a több évre előre szóló termékértékesítési szerződés. Az ültetvénytelepítési, istállóépítési beruházási támogatásokhoz sem kell csatolni a felvásárló nyilatkozatát, a hosszú távú szerződést, hogy át is veszik majd az árutöbbletet. Ezért ezektől a konstrukcióktól nem lesz kiszámíthatóbb a piac.
Az alapanyag-ellátási bizonytalanság ellen a feldolgozók „csináld magad” alapon védekeznek. Több hús- és baromfifeldolgozó működtet saját hizlaldát, egyik-másik malomipari cég, konzervgyár pedig mezőgazdasági vállalatot, illetve gyümölcsöst vásárol. A biztosabb – s a mezőgazdasági átlagnál hatékonyabb – háttérrel versenyképesebbé válik a munkájuk is. A termelői lobbyk viszont életveszélyesnek tartják a globalizálódó élelmiszer-ipari szuperhatalmak ezen megnyilvánulását. A honi élelmiszeripar legalább 80 százaléka részben vagy egészben külföldi tulajdonba került a privatizáció után. Fájó sebe a gazdálkodóknak, hogy a „termelői típusú” élelmiszer-ipari magánosítás csak idea maradt.
Jakab István, a Magyarországi Gazdakörök Országos Szövetségének társelnöke szerint a kormányzatnak azért is kell közgazdasági eszközökkel segíteni a termelői összefogásokat, mert az integráció jelenlegi formája a „rendszergazdának” üzlet: gazdasági erejét hosszabb távon a maga javára érvényesíti, leginkább visszaél vele. Ugyan az integrátor köteles továbbítani a támogatást a termelőnek, de valójában az árakban annak kisebb-nagyobb részét visszaszerezheti. Annál hasznosabb lehet az integráció, minél nagyobb benne a termelők közvetlen, tulajdonosi érdekeltsége. Ahol hozzájuk nem jut el a profit, ott az alapanyag-termelés visszaszorul.
Az egyik Kecskemét környéki szövetkezet vezetője attól tart, hogy megszűnik a kétszintű termelésszervezés a baromfihizlalásban. A szövetkezet éveken keresztül megvásárolta a több százezer hizlalandó állatot a feldolgozótól, majd – az állatok és a takarmány árát meghitelezve – családi gazdaságokhoz helyezte ki a tevékenységet. A haszna annyi volt, hogy a takarmánykeverőt működtette, s a megtermelt gabonát hasznosítva előállította a takarmányt a hizlaláshoz.
A szövetkezetnél most attól tartanak, hogy a nagy feldolgozók egyre inkább kihagyják őket a láncból. A feldolgozó adja a gabonát, amelyet bérmunkában kevertet meg a szövetkezettel; diktálja a hizlalandó állatok értékesítési árát, csakúgy, mint a ciklus végén a felvásárlási árat; s monopolhelyzetével visszaélve leszorítja az integrációban részt vevők nyereségét. Sőt, az a veszély fenyeget, hogy végképp kiszorítják az integrációból az értékesítő, szolgáltató szövetkezeteket. Ez az erre szakosodottak tönkretételét idézheti elő, az érintett kistérségek, a gazdák pedig elveszíthetik egyéb mezőgazdasági tevékenységükhöz nélkülözhetetlen szolgáltatóikat is.
Persze a termelők sem egyformán reagálnak a tartós – és mindkét oldal számára gyümölcsöző – integrációk hiányára. Sokszor ők is feláldozzák a holnap biztonságát a nagyobb mai bevételekért. Ahogy Kis Zoltán, a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára fogalmaz, a gazdák sokszor fütyülnek a szerződéses fegyelemre. A kötbéres szerződés ellenére is odaadják a terményt az első „táskás” árufelhajtónak, mert az néhány forinttal többet kínál érte. A feketegazdaság is szerepet játszik abban, hogy a piaci szereplők nem kötelezik el magukat. A szabályozás ezért úgy változott, hogy aki nem vállalja a regisztrációt, a minőségi termék előállítását, az elveszíti jogát az állami támogatásra.
Az integráció a megfelelő termelési, szervezeti keret kialakítását, az egységes áru-előállítást is szolgálja, amelyhez ezért is támogatást ad a tárca. Ám az uniós szabályok szerint, akinek nincs termelési kvótája, nem állít elő meghatározott minőségű terméket, az végleg kizárja magát a piacról. A csatlakozás jegyében ez irányba törekszik a hazai agrárszabályozás is. Az államtitkár elismeri, hogy a hatékonysági kényszer megritkítja az integrátorok számát. Amelyik nem tud alkalmazkodni, s ennek következtében nem képes a támogatásokat igénybe venni, az tönkremegy. A pozitív diszkrimináció eszközét csak a termelők életben tartása végett szabad bevetni.
Az integrációnak több útja is lehet – állítja Máhr András, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének titkára. Az egyik a végtermék-értékesítésen, a feldolgozón keresztüli összefogáson alapul. A centralizált hazai élelmiszeriparral nincs egyenrangú tárgyalási pozícióban a termelő. Egyetlen választása marad: elfogadni a feldolgozó által kínált feltételeket, árakat. A másik alapvető eset az alulról szerveződő rendszer, amelyben a gazdák létrehozzák a termelő, értékesítő, esetleg feldolgozó szövetkezeteiket. Ezek megerősödve már képesek lehetnének az áralkura.
A globalizáció fényében sejteni lehet, hogy az élelmiszer-ipari multik és a termelői közösségek harcában végül ki fog győzni, dacára a kormányok megkülönböztetett bánásmódjának az utóbbiak iránt. Az európai integráció eresztékei is régóta recsegnek-ropognak ezen belső feszültség miatt. Mégis, a társadalom szociálisan fogékonyabb ciklusaiban – például választások idején – értékes csatákat nyerhetnek a gazdaközösségek.
