Profi munkát végeztek a hazai műkereskedelem irányadó vállalkozásai és képviselői. Az üzletág nem egészen fél évtized alatt hihetetlen fellendülést produkált, s megötszörözte forgalmát. A Bizományi Áruház Vállalattal (BÁV) együtt monopolhelyzetet élvező Műgyűjtők Galériája Kft. igazgatója 1990 decemberében még arról panaszkodott, hogy valódi értékükön roppant nehéz eladni a műtárgyakat, öt évvel később azonban Budapest már a közép- és kelet-európai régió műkereskedelmi központjának számított. Míg 1992-ben 200 árverést bonyolítottak le, s a forgalom negyedmilliárd forintot tett ki, addig 1996-ban 300-ra nőtt az efféle rendezvények száma, a leütési árak összege pedig megközelítette az 1,2 milliárdot. És ezek csak az aukciós adatok, amelyek nem tartalmazzák a bolti, a szabadpiaci és a magánszemélyek egymás közti műkereskedelmi forgalmát, sem pedig az antikvár könyvek, a bélyegek, valamint az úgynevezett kamaraárverések adatait. (Ez utóbbiakból például a hét minden napján van egy-kettő.) Éppen ezért a szektor éves teljesítményét csak becsülni lehet: szakértők szerint a teljes műkereskedelmi aukciós forgalom mintegy tízszerese az árverésekének, s így az 1996-ban 10 milliárd forintra rúghatott.
A sikertörténet tavaly is folytatódott. Ami a tavaszi aukciókat illeti, még soha nem volt olyan erős első féléve a modern kori magyar műkereskedelemnek, mint 1997-ben: a forgalom elérte a 600 millió forintot. Az elemzők akkor további felpörgést jósoltak, s várakozások be is igazolódtak. A rendelkezésre álló adatok szerint csak a szeptember és december közötti árveréseken 528 millió forintot forgalmaztak (ez gyakorlatilag a teljes első félévinek felel meg), s akkor a java még hátra volt: a beadók zöme ugyanis – a nagyobb haszon reményében – a karácsonyi árverésekre adott megbízásokat. Ennek nyomán a decemberi forgalom egyes előzetes becslések szerint az egymilliárd forintot is megközelítette.
Hogy a licitálási, befektetési kedv milyen eleven, azt jól szemlélteti a Polgár Galéria őszi árverése: itt a felkínált 529 műtárgyból (amelyek eredeti értéke 31,6 millió volt) 411 kelt el, s a licit hevében a vásárlók a leütési árat 53,5 millióra tornázták fel. Azt, hogy a vevők még mindig mennyire állják a versenyt, jól mutatja a Nagyházi Galéria december 2-i árverésének első napja, amelyen az 1-2 milliós végösszeg már nem számított „szép licitnek”. Megtapsolta viszont a közönség a nagy művésznek nem mondható, de a Bécsben jól értékesíthető Tornai Gyula Zsákmány című képének 11 milliós leütési árát. Itt kell megjegyezni, hogy a kikiáltási áron felül a vevőnek állnia kell még 15 százaléknyi általános forgalmi adót, bizonyos esetekben az 5 százalékot kitevő szerzői díjat és az 1 százalékos kulturális járulékot is.
Az aukciókra szánt műtárgyak forgalmának áttekintésekor kitűnik, hogy a vásárlók elsősorban a festményeket preferálják, melyeket az ékszerek követnek. Ezután jön az egyéb műtárgy kategória (ebbe a porcelántól a csillárig minden beletartozik), míg az utolsó helyen a bútor és a szőnyeg áll. (Utóbbiból ritkán kerül elő jó állapotban levő és igazán régi darab.)
A BÁV Rt. tavaly áprilisi aukcióján 160 ékszer, 196 műtárgy, 24 bútor és 45 szőnyeg szerepelt. Ebből az ékszerek leütési ára 6,5 millió, az egyéb műtárgyaké 10, a bútoroké 3,7 millió volt, a szőnyegek pedig 4 millióért keltek el. A Polgár Galéria májusi árverésén a legkiemelkedőbb leütési ára egy 1920-ban készült platina-briliáns art deco melltűnek, illetve egy Zsolnay díszvázának volt: az előbbi 480 ezer forintot ért el, míg az 1909-es vázáért közel 1 milliót adtak, miközben licitje 160 ezerről indult.
A fentiekben jobbára a műkereskedésnek azon szeletéről volt szó, amelyik dokumentáltan nyomon követhető. Jelentős szerepet játszanak azonban a piacon a régiségekkel foglalkozó kisebb és nagyobb üzletek is, amelyeknek a forgalmáról még megközelítő számok sincsenek. Nem tudni azt sem, hogy mekkora a kortárs műveket értékesítő galériák forgalma. Számuk növekedéséből, s a képek árából következően azonban ez is jó befektetés lehet. El Kazovszkij egy-egy olajképe például 350-600 ezer forintba kerül, míg Bak Imre és Fehér László egy-egy vászna, nem hivatalos források szerint, 2-2,5 milliót is ér.
A gyanútlan, nem idevalósi olvasó most azt hiheti, hogy Magyarország a műkincsek és műkincsgyűjtők eldorádója. Általános tételnek tekinthető ugyanis, hogy a régiségeket és a műtárgyakat akkor adják-veszik nagyobb számban, amikor a politikai helyzet konszolidálódott állapotokat mutat (a vevő biztonságban érzi magát, családját és vállalkozását), illetve amikor a gazdasági helyzet megengedi, hogy efféle luxusberuházásokat is megkockáztassanak. Pontosabban, amikor a műkincsvásárlás már nem a politikai és gazdasági kockázatok kivédésre szolgál, hanem legfeljebb spekulációs rizikót hordoz. Ezzel szemben hazánkban most a többség romló közbiztonságról, munkanélküliségről, az utolsó értékein túladó nyugdíjasokról és alulfizetett értelmiségiekről beszél. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy egy viszonylag szűk réteg igencsak meggazdagodott az elmúlt években, s ők, illetve a külföldiek sok pénzt áldoznak műkincsek vásárlására.
Anélkül, hogy mélyebben vizsgálnánk a szociális összefüggéseket, vessünk egy pillantást a műgyűjtők helyzetére, hiszen elvileg a műkereskedelemben övék a főszerep. Általában a gyűjtők akarva-akaratlan kulturális missziót vállalnak azzal, hogy az emberi szellem produktumait átmentik más korok, más nemzedékek számára. Jó néhány ma piacra kerülő, igencsak értékes gyűjteményt például az elmúlt évtizedekben alapoztak meg a havi fizetésükből elő művészetpártolók. A hazai változások azonban a műgyűjtőket sem kerülték el. Mint Mravik László, a Magyar Aukciós index 1980-1990 című kiadvány tanulmányában szellemesen írta: „ritkul a messianisztikus hajlamú, a műgyűjtésben alapvetően csakis a művészetet szolgálni vágyó módosabb vagy tehetségesebb átlagember. Az egykor fölöttébb vékonypénzű művész egykori lapos pénztárcájú, de szívós magánmecénása látja, miként változik a történelem, amely lassacskán azonossá válik az adótörvények változásával. Aki nagy pénzzel dolgozik, annak nem szabad megbuknia”.
Ami a műtárgyakat illeti (túl azon, hogy az értékesebbek száma egyre fogy, hiszen kikerülnek az országból), jó részüknél már nem az adott alkotás régisége, művészi, művészettörténeti értéke, kidolgozása, vagy valamely más klasszikus szempont (a divatot is beleértve) számít az árat meghatározó fő tényezőnek. Manapság igazából a licitáló elkölteni való, vagy befektetésre szánt pénze szabja meg az árakat: azaz végső soron a műtárgy értékét. Hogy ez miként és mikor üt vissza, még nem lehet megjósolni. Mindenesetre egyik-másik licitnél óhatatlanul felmerül, hogy bizonyos vásárlók – képletesen szólva – olajképekbe „szőkítik” az olajból és egyéb más úton szerzett jövedelmeiket, és minél magasabb leütési árakat diktálnak, annál jobban tapsolnak egymásnak. Ez azonban egy nagyon veszélyes hazárdjáték, s lehet, hogy hosszú távon ezt az egyébként magas színvonalú műkereskedelmi szakma bánja majd a leginkább.
A tavalyi eredmények persze nemcsak a kincsképző tendenciának köszönhetőek. A szakma tagjai a rendszerváltás óta tudatosan, jó szervezéssel, kemény munkával készítették elő sikereiket. Természetesen panaszkodnak a magas áfa-kulcsra, vitatják a kulturális járulék jogosságát, és nem értenek egyet a védetté nyilvánított műtárgyak jogi szabályozásával, amely birtoklójára csak kötelezettségeket ró, de jogokat nem biztosít számára. A sajtóval való jó kapcsolataik révén azonban elérték, hogy a műtárgyak kereskedelme mindinkább a legális csatornákon keresztül zajlik, megszerezték a beadók és vásárlók bizalmát, s szakmai szövetségük révén a tagok eredményesen lobbyznak érdekeik védelmében is. Éppen ezért sikerük nemcsak az általuk lebonyolított forgalom nagyságában mérhető, hanem abban a szakmai és kulturális tevékenységben is, amely ekkora népszerűséget teremt számukra.
