Fehér miniszoknya, csizma, benne egy csábos, fiatal nő – Uta Baldermann mindig így képzelte el az utcalányokat. Nagyon meglepődött, amikor a drogos prostituáltakkal foglalkozó segélyszervezetben idős, leharcolt, piszkos és rossz szagú nőkkel találkozott, akik 10 euróért is elmennek bárkivel, hogy a következő adagot megvehessék maguknak. A Microsoft Deutschland projektekért felelős menedzsere a céges továbbképzési kínálatból választotta ki a Switch programot, amelynek keretében egy hetet egy neki tetsző szociális intézményben tölthetett. Mivel neki kisgyereke van, férje előző házasságából pedig két kamaszfia, a menedzsernő úgy gondolta, hasznos lehet, ha találkozik a kábítószerek világával. Így a hetet egy drogsegélyszervezetnél töltötte, itt ismerkedett meg a függőségben szenvedő prostituáltakkal is. „Megdöbbentett, hogy milyen közel van hozzám a nyomor, amiből eddig semmit sem láttam az autómból. Az egész addigi életstílusom hirtelen luxusnak tűnt” – vall tapasztalatairól.
A Switch program a németországi Microsoft és Siemens továbbképzési kínálatában szerepel; ennek keretében évente 10-20 menedzser tölthet egy hetet hajléktalanokkal, drogosokkal, haldoklókkal, súlyos betegekkel vagy más krízishelyzetben lévőkkel foglalkozó intézményekben. Hasonlót nyújt, de nagyobb forgalmat bonyolít le a Svájcból importált Seitenwechsel program, ezen az utóbbi öt évben mintegy 500 német vezető vett részt, más cégek mellett az Airbustól, a Lufthansától, a Beiersdorftól, az OTTO-tól, továbbá bankoktól, biztosítóktól, állami hatóságoktól. Az érdeklődő vállalatok, szervezetek felveszik tréningkínálatukba a programot, ám a jelentkezés mindig önkéntes (eltérően a svájci gyakorlattól, ahol vannak cégek, amelyeknél kötelező a részvétel). A vállalkozó kedvű menedzsereket és a részvételt vállaló intézményeket – kórházakat, drogambulanciákat, iskolákat vagy börtönöket – az 1765-ben alapított Patriotische Gesellschaft nevű közhasznú társaság hozza össze. Hasonló folyamat zajlik a Switchnél is, ott az önkénteseket közvetítő Treffpunkt Hilfbereitschaft szervezet koordinálja a folyamatot.
A legnehezebb arra rászánni magukat az elfoglalt vállalati embereknek, hogy egy hétre kiszálljanak a napi rutinból, menet közben már viszont szinte kivétel nélkül pozitívan viszonyulnak a szokatlan körülményekhez. A jelentkezők kiszemelnek egy intézményt, a közvetítő szervezet pedig megpróbálja felkészíteni őket a várható érzelmi hatásra. Egy tettre kész menedzsernek, aki a problémák gyors megoldásához szokott, nem könnyű elviselnie azt, ha esetleg nem tud segíteni – például egy kisgyerek halálánál. A területek kiválasztásánál arra törekednek, hogy mindenki „egészséges mértékű” stresszben részesüljön, azaz se unalmas ne legyen számára az egy hét, se érzelmileg elviselhetetlenül megterhelő.
DROGOSOK AZ ÉLEN. A legnépszerűbbek a kábítószeresek és a hospice szolgálatok (haldoklókkal törődés), nem szívesen mennek viszont a jelentkezők szellemi fogyatékosokhoz. Egyik alapítványnál sem fordult még elő, hogy valaki menet közben meghátrált volna. Az egy hét alatt persze komoly munkát nem tudnak végezni, de beilleszkednek az adott csapatba, és lehetőség szerint a feladatokba is bekapcsolódnak.
„A vezető nehéz élethelyzetben lévő valódi emberekkel találkozik egy csapat részeként, ahol nem ő a főnök” – mutat rá a tapasztalat értékére Doris Tito, a Patriotische Gesellschaft hamburgi programvezetője. Bár vannak kivételek, a többségnek arra nincs ideje, hogy később is önkéntes munkát végezzen a kiválasztott területen. Doris Tito óvni is szokta az újdonságtól elvarázsolt menedzsereket a túlzott eufóriától. „Ezek az emberek heti 60 órát dolgoznak, családjuk van, így figyelmeztetni szoktam őket, hogy ne adjanak névjegykártyát, és ne ígérjék meg, hogy megoldják a problémát.” Előfordul viszont, hogy később is megmarad az együttműködés a menedzser és a szociális intézmény között, például a kórházbeli csapatot meghívja a saját vállalatához. A szervezetek azért is szeretnek részt venni a programban, mert így rájuk terelődik a figyelem, s kapcsolatokat építenek az üzleti világgal, ami később még szponzorkeresésnél is jól jöhet. Az egy hét költsége egyébként 1400-1900 euró között mozog, ennek harmadát kapja a fogadó intézmény.
MÁS SZEMMEL. „Nem az a cél, hogy a menedzserek jócselekedeteket hajtsanak végre; a képzés a személyiségfejlődésüket szolgálja” – mondja Doris Tito. Az egy hét alatt nem oldhatják meg a hajléktalanság kérdését, de látják, milyen események, csapások visznek valakit eddig az életformáig, s hogy miképpen lehet vagy nem lehet kiszakadni belőle, akárcsak a drogfüggőségből. Betegség, halál pedig a saját családjukban is előfordulhat. Mindettől más szemmel néznek a mindennapokra. „A saját feladatkörömre jellemző problémák nevetségesnek tűntek” – jegyzi meg Uta Baldermann. „Nő a menedzserek szociális érzékenysége, a dolgozók magánéleti nehézségei iránt is nagyobb affinitást mutatnak” – sorolja a hatásokat Carola Schaaf-Derichs, a Treffpunkt vezetője. Jó, ha egy felettes időben észreveszi például, ha egy munkatársának alkoholproblémái vannak, de a megértő főnök a beteg gyerekét ápoló beosztottal is többre megy. Emellett általában az ellesett beszélgetésvezetési, kommunikációs készségeket, fogásokat tudják a napi munkájukban alkalmazni a menedzserek. Azt is látják, hogy egy kórházban vagy alapítványnál is létezik menedzsment, s ott sokszor jóval kevesebb sikerélmény mellett is küzdenek a dolgozók.
Előfordul persze, hogy a program ellentétes hatást vált ki. Egy menedzser hölgynek ez volt az utolsó csepp a pohárban, hogy ráébredjen, az üzleti élet nem neki való: azóta felmondott cégénél, és a nonprofit szektorban helyezkedett el.
Lothar Illing, az OTTO csomagküldő áruház kiemelt ügyfelekkel foglalkozó menedzsere négy éve vett részt a Seitenwechsel programban, haldoklók, halálos betegek, előrehaladott stádiumban lévő rákosok között töltött el egy hetet. A középkorú, kétgyerekes hamburgi férfi nem sokkal előtte vesztette el édesapját. „Mikor apám szóba hozta, hogy meg fog halni, elhessegettem a gondolatot, nem tudtam őszintén beszélni vele erről” – vallja be. Később egy kolléganője került rákkal kórházba, akit Illing gyakran meglátogatott, de a betegség témáját mások tanácsára megint elkerülte. Ekkor már maga is érezte, hogy ez nincs rendben így, és jelentkezett a Seitenwechsel programra. A rákos betegek és a halál szörnyű képei mellett a reménnyel, a kétségbeeséssel, az utolsó elintéznivalókkal és az elbúcsúzással, mint a meghalás különböző fokozataival is találkozott. A kezdeti szorongás hamar elmúlt, mert megtapasztalta, hogy segítséget, együttérzést tud nyújtani a betegeknek. Nagy élmény volt mindkettejüknek, mikor az egyik idős hölgyet, aki már rég nem mozdult ki a házból, Illing rávette egy közös városnézésre Hamburgban. Amit az öregekkel, betegekkel való bánásmódról tanult, azt később a mindennapokban is alkalmazta. Beteg kolléganőjét – aki később meghalt – továbbra is látogatta, és már tudott vele fesztelenül beszélgetni. Még anyósával való, korábban tipikus „anyós-vő viszonyát” is sikerült rendbehoznia és igazi szeretetteljes kapcsolattá alakítania, pár hónappal a hölgy halála előtt. S hogy mi változott a munkahelyén? „Ugyanolyan intenzíven dolgozom, mint régen, de apróságokon nem húzom fel magam” – mondja.
