Sinkó Eszter szerint (Figyelő, 2006/31. szám) viszont a tényleges döntések már megszülettek, mielőtt a kormány az anyagot vitára bocsátotta volna. A jóléti rendszerek reformjának módjával kapcsolatban két egymással szemben álló vélekedés tartja magát. Az egyik felfogás szerint e szektorok esetében a sikeres reformok feltétele a társadalmi közmegegyezés megteremtése. Ezt a konszenzusigényt támaszthatja alá az egészségügyben a rendszer sokszereplős és komplex volta, valamint a stratégiai változások kormányzatokon átívelő jellege. Az ezzel vitatkozó nézet szerint azonban a konszenzus keresése illúzió, sőt a sokszereplős rendszerekben ez éppen a status quo fenntartásában érdekelt csoportok privilégiumainak védelmére ad lehetőséget. Ebből következően a reformok véghezvitelének záloga a szűk körű műhelymunkával megalapozott koherens elképzelések elszánt kormányzati megvalósítása.
Csaba Iván egészségügyi közgazdász, Perfekt Zrt.
TÖBBSÉGI FELELŐSSÉG. A magam részéről inkább Kornai Jánossal azonosulok, aki a döntési hatékonysággal szemben a demokratikus értékrendet választja a társadalmi reformok esetében is. A plurális társadalmakban a teljes konszenzus elérése többnyire reménytelen, de ebből nem következik, hogy a mindenkori kormányzati többség támogatása önmagában megnyugtató kritérium lenne az alapvető intézmények átalakításához. Ilyen esetekben ugyanis a kormányzatok felelőssége rendkívül nagy, hiszen élhetnek a nehezen, illetve költségesen visszafordítható reformok lehetőségével. Eközben persze az is igaz, hogy a lényegi és egyben szükséges változásnak lehetnek kritikus mértékei, amelyeknél kevesebb nem érheti el a remélt hatásokat.
A többségi elv keretei között elvileg érvényesíthető technokratikus reformdiktatúra és a status quo uralma között elfogadható kompromisszum lehet ugyanakkor, ha a változásokat érvényesítő törvényhozási folyamat megfelelő procedurális szabályoknak van alárendelve. Ilyen procedurális korlátot képez az angolszász tradícióban a „zöld”, valamint a „fehér” könyvek rendszere. Az előbbi célja egy-egy terület legfontosabb megoldandó kérdéseinek azonosítása, és az érdekeltek bevonása a probléma megvitatásába, míg az utóbbié (ellentétben a magyar terminológiával) a társadalmi vita alapján megalapozott kormányzati koncepció kifejtése, amely iránymutatásul szolgál a későbbi jogszabályalkotás számára.
A zöld, illetve fehér könyvek jelentősége a minőségi és demokratikus döntéshozatalban plasztikusan szembeállítható azzal az utóbbi másfél évtizedben többnyire érvényesülő magyar jogalkotási gyakorlattal, amely egyértelműen definiált közpolitikai célok, és a nyilvánossággal megosztott világos koncepció nélkül, a paragrafusok nehezen követhető erdején keresztül közvetítette a reformok mögött meghúzódó kormányzati akaratot. Az egészségügy esetében többek között ezt a gyakorlatot képviselte az elvérzett „kórháztörvény”, valamint a hamvába hullott térségi ellátásszervezőkről szóló törvényjavaslat is.
APOKRIF VÁLTOZAT? Miközben drukkolok a Zöld könyvnek, demokratikus jóhiszeműségemet néhány tény némileg megzavarja. A Zöld könyvvel párhuzamosan közkézen forog egy „még zöldebb” könyv, amelyből a nyilvánosságra hozott szöveg gyakran leegyszerűsítő és homályos kitételeihez, valamint „irányított” kérdéseihez képest az olvasó közvetlenebb betekintést nyerhet a kormányzat érlelődő elképzeléseibe a szerkezetváltás mikéntjét, a vizitdíj vagy éppen a dobozdíj bevezetést illetően. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a szakmai közvélemény számára jobban értelmezhető változat nem hozzáférhető nyilvánosan?
Hasonlóképpen zavarba ejtő az is, hogy az egészségügyi miniszter bejelentése szerint az üzleti biztosítók meghívást kaptak a tárca munkabizottságaiba, így többek között a biztosítási csomagokat előkészítő testületbe is. Ennek tükrében miként értékelhetjük azokat az erős szabályozási garanciákra vonatkozó kijelentéseket, amivel a profitérdekelt biztosítók bevonására épülő több-biztosítós modellel kapcsolatos aggályokat igyekezett leszerelni a Zöld könyv?
Az egészségügyi reformról vitasorozatunkban eddig megjelent: Sinkó Eszter: Tovább, de hogyan? (2006/31. szám) • Kincses Gyula: Nincs ingyenebéd (2006/32. szám) • Sereg Mátyás: A jövőt be kell vallani (2006/33. szám)
