Ha az anyák napi sorban állásokra, a születésnapi vázakeresésre, az egyszerűen csak kedves gesztusokra gondolunk, nem kell hozzá sok számítás, hogy kiderüljön, az emberek jelentős része soha nem vesz virágot, ezzel együtt nem is kap. De még csak nem is lát virágtól tarkálló mezőket, ez nem Hollandia, és többnyire még egy szemnyugtató levendulaföld látványa sem adatik meg, mint Ausztriában. Jó esetben napraforgó tábla, de az is csak haszonnövényként, vagy pipacs, mert az magától nő.
Virág tehát ritkán kerül magyar ember asztalára. Vagy mondjuk úgy: sokaknak soha, keveseknek gyakran. Mindig kerül azonban a temetőkbe, mert a lelkiismeret a lapos pénztárcákat is könnyen megnyitja. A méret állítólag mindenben lenyűgöző, a mennyiség kápráztató, sok-sok millió szál virágért pedig utazni sem vagyunk restek. Nem csoda hát, hogy félmillióan készülnek a debreceni virágkarneválra. Virágkereskedőknek ez olyan, mint virslikészítőnek a május elseje, a nézőnek pedig a kocsikon végiggördülő virághalomban ott a gazdagság üzenete, az elérhetetlen luxus, és tényleg jobb látvány, mintha egy kupac vörös kaviárt kellene nézni.
A virágkarneválok, ahogy a debreceni is, szépek. Még akkor is, ha a hatalmas virágszobrokban több a hungarocell és a vas, mint a virág, de tanulékony gyerek már az első mikuláskor megtapasztalja, hogy a jó dolgoknak a külseje többet ígér, mint a belseje. És az évek múlásával ez az arány legfeljebb romlik. A virágkarnevál viszont állandó, negyven éve minden augusztus 20-án megrendezik.
Bár 1966 óta kisebb lett a zsemle, a tortaszelet, az éttermi adag, a virágkocsikból most sem lehet kispórolni a matériát. Van, amelyikben másfél millió szál virág van, úgyhogy öt és fél kilométeren – amennyit megtesz – meglehetősen sokat fogyaszt. Egy-egy kocsin hatvan szorgos kéz szurkálja a virágokat. Sietni kell, még akkor is, ha a virág fele száraz, kibírná két évig is, legfeljebb a port kellene letakarítani róla. De tessék optimistán megközelíteni a témát. A hatalmas figurák felét élő virágból rakják ki, nyilván egyetlen éjszaka alatt, hogy kibírja a délelőtti tortúrát.
Ha leszámítjuk az óriás babák keltette Disney-fílinget, amelyet még megfejelnek a jelmezbe öltözött pózoló lányokkal, akkor is ott a részvétel öröme. Csak néhány rövid óra a hervadás előtt, a mulandóság mágneses vonzása, a miénkénél is rövidebb élet izgalma, amelyet még mindig jobb, ha néhány millió büdöske vált ki, mint egy szalonkavadászat.
A virágkarnevál köré ma már fesztivál is szerveződött: tűzijáték, mazsorettek, és sör minden mennyiségben. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy egy üveg sör áráért már egy szebb szál virágot lehet venni, és nemigen akad nő, akinek az arcára ne csalna mosolyt. Egy nagy bukéta halmazállapot-változást idéz elő a nőkben (különösen akkor, ha az egy irodába érkezik), és újrapozícionálást a szervezetben. Nincs kolléganő, akiből ne váltana ki irigységet, s nincs kolléga, aki ne tenné fel magának a kérdést, vajon mit tudhat ez a nő? Illetve férfi. Mert a nemzetközi felmérések szerint Nyugat-Európában egyre több férfi kap virágot. A nők rájöttek, hogy nem akarnak kimaradni a virágvásárlás örömeiből sem, mert egy csokor összeállítása a kreativitás maga. Még akkor is, ha nem a vevő kreatív, hanem a virágkötő. Mit számít, amikor a csokor átadásakor az ajándékozó már egyedül van? És arat. Mert a virág maga a stílus. Kit érdekel, hogy kié?
