Azt írják, hogy „100-200 millió forint egy 1,5 megawattos szélturbina felállítása”. Ez aligha képzelhető el, mivel például a meglehetősen elterjedt 2 megawattos Enercon turbina 600 millió forintba kerül, amihez jön még a mintegy 300 milliónyi építési hálózatcsatlakozási költség. Az írásban az szerepel, hogy „egy-egy 1,5 megawattos engedély piaci értéke 100-150 millió forint között mozog”. Magyarországon azonban 2006-ban még nem adtak el teljes engedély-csomagot, tehát nem lehet piaci árról beszélni.
Azt írják: „2,2 százalék a megújuló energiaforrások aránya Magyarországon”. Ám a Magyar Energia Hivatal adatai alapján 2005-ben a villamosenergia-felhasználás 4,3 százalékát megújuló forrásból állítottuk elő.
Cikkük azt sejteti, hogy a magyarországi szélerőművek csak 10 százalékos kihasználtságúak lehetnek, holott a generátor és rotor eltérő méretétől és típusától függően nagy kihasználtsági különbségek mutatkoznak. Magyarországon még a kisebb gépek is produkálják az átlagos 20 százalékot. Az utolsó bekezdésben megfogalmazott állítás – „eközben természetesen egyetlen beruházás sem folyik” – köszönőviszonyban sincs a valósággal. Egy-egy turbinát legalább hat helyen, parkot pedig Mosonmagyaróvár közelében építenek.
A cikk összességében a szélszektort állítja be a problémák forrásának. Egyrészt összemossa a sajnos valóban létező ügyeskedőket a tervezési és építési folyamatokat tisztességesen 2-5 (!) éve folytató vállalkozásokkal, másrészt egy szó sem esik a káoszt okozó következetlen és – példa nélküli módon – kiszámíthatatlan szabályozási változásokról.
TAKÁCS GÁBOR
Ügyvezető, Megújuló Energia Ipari Társaság
*
A szóban forgó írással éppen arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy a szélenergia-piac nehezen áttekinthető, ami sok félreértésre adhat lehetőséget, felesleges konfliktusokat keltve az amúgy is komoly feszültségekkel terhelt energiaiparban. Az érintettek következetesen olyan adatokat használnak, amelyek a saját igazukat támasztják alá. Nehezen találni konszenzusos számokat, amelyek alapján a kívülállók objektív adatokkal rendelkezhetnének erről a piacról. A szerk.
• Nyugdíj-dilemmák
Súlyos közgazdasági hibát vét a vele készült interjúban Lothar de Maizière, az NDK utolsó kormányfője (Kiskorú keletnémetek – Figyelő, 2006/26. szám), mentségére szolgáljon, nem saját leleményéből, hanem egy, közgazdász körökben meglehetősen elterjedt és gyakran ismételt városi legendát ismétel meg. Azért is fontos tisztáznunk a valós helyzetet, mert a téma nálunk is aktuális.
De Maizière a Németország nemzetközi versenyképességének növelését firtató kérdésre azt válaszolja, hogy az „csak akkor fog menni, ha a munkát olcsóbbá teszik”, amire a nyugdíjrendszer reformját hozza fel példának. Elmondja, hogy Bismarck idején a családoknak 8-10 gyermekük volt – közülük 7-8 fel is nőtt -, és fizették szüleik nyugdíjjáradékát. Ma azonban a családok többségében egy gyermek van, ráadásul a mai emberek átlagosan 80 évig vagy tovább élnek, míg akkoriban 68-70 évesen haltak meg, ami lehetetlenné teszi, hogy az egy szem gyermek viselje mindkét öreg nyugdíjterhét. Megoldásnak a társadalombiztosítási rendszer munkától való elválasztását, az emberek többségének önmagára való előtakarékoskodását nevezi meg.
Ez a gondolatmenet a felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszer azon kézenfekvő értelmezéséhez kapcsolódik, miszerint a mindenkori aktívak fizetik a mindenkori nyugdíjasok nyugdíját, s ha az aktívak és a nyugdíjasok aránya megbillen – ráadásul változatlan nyugdíjkorhatár mellett a nyugdíjban leélendő évek száma növekszik -, akkor a rendszer egyensúlya végletesen megbomlik, a kiadások tartósan felülmúlják a bevételeket. Ha ez történik, a nyugdíjrendszer a fenntarthatatlan minősítést kapja. Ekkor a reformok két típusát szokás ajánlani: az egyik a „parametrikus”, a másik a „strukturális” reform. Az előbbi alatt a nyugdíjkorhatár felemelése, az éves indexálás mértékének mérséklése, az induló nyugdíjak csökkentése, a nyugdíjjogosultság megszerzésének szigorítása, a járulék emelése, illetve mindezek kombinációi értendők, míg a másik alatt olyan nyugdíjrendszer létrehozását szokták érteni, amely per definitionem nem válhat fenntarthatatlanná. A strukturális reform egészen egyszerűen a járadékkal meghatározott (defined benefit) nyugdíjrendszerünk járulékkal meghatározott (defined contribution) nyugdíjrendszerré alakítását jelenti. Utóbbi esetén ugyanis a nyugdíj mértékét kizárólag a nyugdíjcélú megtakarítás mértéke és a (még) várható élettartam határozza meg. Ez esetben a „fenntarthatatlan” terminus technicus értelmezhetetlen.
Aki a német (és a magyar) első pillérbe fizet, az önmagának takarékoskodik, legfeljebb a felszín mutat mást. Amit Lothar de Maizière ajánl, az számára nem tudatosultan a DB-rendszerről egy tőkésített DC-rendszerre való áttérés. Ezt természetesen meg lehet valósítani, csak éppen nem érdemes. Ezzel önmagunk gördítettünk akadályt a maastrichti kritériumok teljesítése elé, mesterségesen növelve meg az államháztartás hiányát.
A nyugdíjreform nem a munka olcsóbbá tételéről és nem a társadalombiztosítás munkától való elválasztásáról szól (a nagy többség mi másból takarékoskodhatna öregkorára, mint munkajövedelméből?), hanem egy kulcsfontosságú szociális szektor „önmagáért való” rendbetételéről, tiszta és átlátható viszonyok teremtéséről az ország polgárai érdekében.
NÉMETH GYÖRGY
szociológus-közgazdász
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
