Immár formálisan is elindult az uniós adóügyi biztos azon az úton, amelynek első lépése az unión belüli társaságiadó-alap egységes kiszámítási módja, végeredménye pedig a tagállamok ma még eltérő adókulcsainak harmonizációja lehet. Kovács László felvetése látszólag nagyon kézenfekvő: 25 tagállam, 25 jogrendszer, 25 eltérő mód arra vonatkozóan, hogy miként számolják a tagállamok a társaságiadó-alapot. Csak hátrányt okozhat – szól az érvelés -, ha a nemzetközi szinten jegyzett vállalatok kénytelenek figyelembe venni az eltérő nemzeti szabályozásokat. Ideje tehát harmonizálni.
DEZSÕ ATTILA, ügyvéd
VOLTAK ELŐZMÉNYEK. Kovács László ötlete nem előzmény nélküli, hiszen az Európai Bizottság már 2001. októberi közleményében meghirdette az adókorlátok nélküli Európát, akkor a javaslatot a belső piaci biztos fogalmazta meg. Fritz Bolkenstein néhány év elteltével, 2004-ben újabb kísérletet tett az egységesítésre. Szerencsétlenségére ezt éppen az ír elnökség alatt tette mindezt, márpedig Dublin – London mellett – az adómérték-harmonizáció legkövetkezetesebb ellenzője. Az adóalap-harmonizáció ötlete látszólag ártalmatlan, jól kommunikálható és könnyebben eladható, mint az adómértékek harmonizációja. Miközben a korábbi, teljes harmonizációra vonatkozó francia-német javaslat teljes elutasításra talált, az adóalap-harmonizáció technikai kérdésnek tűnhet. Pedig nem az. Az adómérték-harmonizáció ugyanis éppen akkor válik lehetségessé, ha előtte közös nevezőre hozzák az adóalap-számítás módját.
Tehát, ha képesek vagyunk három lépéssel előre látni, fel kell tennünk a kérdést, hogy hazánk és – nem utolsósorban – az unió versenyképessége szempontjából akarjuk-e a harmonizált adóalapot, majd később az egységes adókulcsokat. Az adóharmonizációt helytelen önmagában versenyképességi kérdésnek kezelni. Az adót tekintve ugyanis az EU – más régiókkal szemben – akkor lenne versenyképesebb, ha az egész közösségen belül az alacsony magyar vagy ír társasági adó érvényesülne. Ilyen törekvésről azonban szó sincs. Az adóharmonizáció nyomán a francia-német tengely által felvetett viszonylag magas, 26 és 36 százalék közötti adómértékek várhatók.
Jog kontra gazdaság
Az adóharmonizáció ötlete eredetileg persze nem versenyképességi kérdés, hanem – az uniót megalapozó római szerződésben foglalt – azon alapelvnek a következetes véghezvitele, hogy az állam ne avatkozzon be versenytorzító módon a piac működésébe. Az a vállalat, amelyik egy másik vállalattal szemben kevesebb adót fizet, valójában támogatást kap az államtól, ami nem más, mint egy, az EU-joganyag szellemével összeegyeztethetetlen beavatkozás. Az Európai Bíróság logikájának egyelőre még ellenáll az a hivatkozás, hogy a nemzetállamok szuverén joga az adó megállapítása, és egyúttal mértékének meghatározása is. Ám a harmonizáció folyamata hosszabb távon – éppen az európai jogfejlődés okán – valószínűleg elkerülhetetlen, és legfeljebb átmenetileg feltartóztatható.
KELL ADÓVERSENY. A kisebb befolyással rendelkező országok számára csak egyetlen választás marad. Az európai politikagyártás szintjén felvetni, hogy az egyébként is felzárkóztatásra szoruló országok joggal élnek a korlátozott adóverseny eszközével, és ezáltal nem gyengítik, hanem növelik a saját és ezáltal az unió egészének a versenyképességét is. Ellenkező esetben annak lehetünk tanúi, ami Németország keleti felével történt. Az állami adóösztönzés megszűnésével e régió teljes egészében elveszítette versenyképességét (egyebek közt azért, mert a bérterhek csak alig maradnak el az ország nyugati felének teljesítmé nyétől).
EU-biztosi pozíciójából adódóan Kovács László nem képviselhet magyar nemzeti érdeket. Hazánk érdeke viszont az (lenne), hogy az adókulcs-harmonizáció minél később következzen be. Kétségtelen, hogy a most napirenden lévő adóalap-harmonizáció még nem eredményezi azonnal az adókulcsok harmonizációját. Ha azonban az utóbbi káros a számunkra, akkor az adóalap-harmonizációra is nemet kell mondanunk.
